Népújság, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-17 / 65. szám

6. NÉPÚJSÁG, 1984. március 17., szombat Milliók műemlékeinkre Mit kap megyénk az OMF-től Itt lesz a nemzetközi szervezet központja Népművelés TIT és könyvtáros módra Zenetörténeti szeminárium — csak? Hatvanban befejeződött egy zenetörténeti szeminá­rium. A hallgatóság mintegy hatvan-nyolcvan főt tett ki, felesen tizenévesek, az Ady-könyvtár olvasótábo­rának évek óta hűséges tizenévesei; aztán a felnőttek, a társadalom minden rétegéből. Köztudomású, hogy sző­kébb hazánk bővelkedik ér­tékes épületekben, ám az is igaz, hogy ezek egy része elhanyagolt, gondozatlan, mentésre, óvásra vár. A he­lyi lokálpatriótákból nem hiányzik a segítő szándék, a jobbító indulat, pénz hí­ján azonban nem elég az egészséges cselekvésvágy. Az Országos Műemléki Felügyelőség — s ez már ha­gyomány — önzetlen mecé­násként felkarolta az ígére­tes kezdeményezéseket, s lehetőségeihez mérten anya­gi támogatást is biztosított a tervek megvalósításához. Emellett természetesen szak­mai támogatást is nyújtott, sőt részt vállalt a helyre- állításban. Mendele Ferenc igazgató­val — többek között — ar­ról beszélgettünk, hogy mit kap Heves megye ebben az esztendőben az OMF-től. Kiemelt épületek — Eddig jelentős össze­geket áldoztak a hatvani Grassalkovich-, a boconádi Szeleczky-kastélyok, vala­mint a gyöngyöshalászi Ha- niszkúria újjávarázsolására. Sokan bíznak abban, — re­mélhetőleg joggal —, hogy ez továbbra sem marad el... — Alapvető törekvésünk az, hogy erőnkhöz képest hozzájáruljunk a teljes helyrehozatalhoz. Épp ezért a Zagyva-parti városnak öt — idénre 1,5 — Boconád- nak 2,5 — erre az évre 1 —, Halásznak 1,7 millió fo­rintot adtunk, hogy a meg­kezdett munkálatok jó rit­musban haladjanak. Hadd jegyezzem meg: megérde­melték ezt a figyelmet, ugyanis a helyi energiákat is mozgósították e fontos célok érdekében. — A kiugró tételek mel­lett hová jutnak kisebb summák, s miként kamatoz­tathatók ezek? — Eger vára 1, kisprépos- ti palotája 1 millióra, szé­kesegyháza 150, Valide für­dője 200, Minorita-rendháza 100 ezer forintra számíthat, a tarnaszentmáriai Árpád­kori, valamint a gyöngyös- solymosi templomok 800, il­letve 140 ezerre tarthatnak igényt. Tudjuk, hogy nem nagy pénzről van szó, de hát a tárcából többre nem futja, ugyanakkor az is tény, hogy ezzel is megoldható legalábbis a pillanatnyi orvoslás. Folyik a feltárás — Várható-e lényeges előbbre lépés Dobó erőssé­gének feltárásában, s ha igen, akkor mi ez? — Elkészül az itt fellel­hető XVIII. századi épüle­tek rekonstrukciós program­terve, valamint az északi falszakasz renoválási elkép­zelése, valamint a kemencés épület romkonzerválási ja­vaslata. Mindez jelzi, hogy tovább haladunk, s mi is azt akarjuk: az ide látogató hazai és külföldi turisták százezrei idővel minél több látnivalót tekinthessenek meg, képet alkotva a hajdan volt világ hétköznapjairól. Nemzetközi rang — Egernek — A barokk város lakói már tudnak arról, hogy ide költözik — méghozzá a kis- préposti lakba az ICOMOS — ez az UNESCO Műem­lékvédelmi Szervezete — vá­rostörténeti szekciója. Mikor kerül sor erre, s ez a tény miként hat majd a helyi ér­tékőrző törekvésekre? — Az épület 1985-re régi pompáját felvillantó új kön­töst kap, s ezt követően szeptemberben zajlik majd az ünnepélyes honfoglalás. Egyébként itt kívánjuk meg­tartani az alakuló konferen­ciát. Az előkészületek már folynak, ugyanis március 26 —30. között hazánkban ülé­sezik az ICOMOS történeti városok nemzetközi bizott­sága. Megrendezésére nem­csak mi pályáztunk, hanem Spanyolország, Kanada, és Tunézia is. A magyar ered­mények elismerése az, hogy ránk szavaztak természete­sen így értékelhetjük azt is, hogy e rangos szakmai központnak Eger lesz állan­dó székhelye. A megtisztelő döntés 1982 decemberében született, s tavaly novem­berben kollégánkat, dr. Ro­mán Andrást választották a testület elnökévé. S, ha már itt tartunk, akkor hadd utal­jak arra, hogy a március végi rendezvénysorozat részt­vevői nemcsak az 1964-es Velencei Karta — ez a mű­emlékvédelem alapvető el­méleti okirata — kiegészí­téséről döntenek, hanem me­gyeszékhelyünkre is elláto­gatnak, méghozzá március 27-én és 28-án. Az ezt kö­vető két napon pedig a rác­kevei kastélyban vitatják meg a témával összefüggő gyakorlati jellegű kérdése­ket. Azt hiszem, felesleges hangsúlyoznom, hogy ez a nemzetközi rang minden­képpen elősegíti azt, hogy a múlt megyei örökségének védelme még színvonalasab­bá formálódjék. A szombati délelőttön. an­nak első részében Ördögh Mária pesti zenetanár, a Tomkáns-együttes tagja, az angol reneszánsz és egyálta­lán a madrigáléneklés isme­rője állott hallgatóság elé; mint már korábban, öt al­kalommal. Most a XX. szá­zadi zenét Sztravinszkij la­tin miséjén keresztül köze­lítette meg. Zeneelméleti, esztétikai információkat adott arról, hogyan is kezelte a Tavaszi áldozat nagy meste­re a latin szövegű liturgikus dráma anyagát. Mennyire el­különült azoktól a hagyomá­nyoktól, amelyeket akár a romantikus Liszt, a klasszi­kus Mozart, vagy Bach (a h-moll misében), vagy Pa­lestrina követett vagy éppen megteremtett. Mennyire ki­érezhető Sztravinszkij felfo­gásából az a puritánság, amely még hangzásban is utal a középkori gregorián­ra, amikor elsődlegesen az volt a fontos, hogy minden díszítés nélkül a szöveg ér­vényesüljön, az egyszólamú vokális zene kövesse, mélyít­se a liturgiái cselekvés, gon­dolatmenet fel-fellépő fe­szültségeit. Már azzal is a modern ember sajátságait ér­vényesíti Stravinszkij, ami­kor a Glóriában, de főleg a Credóban a neki legfonto­sabb hangsúlyokat emeli meg, azt véteti észre, ami a mai embernek a leglényegesebb: ő. aki a latin liturgiát csak alkalomként foghatja fel an­nak kifejtésére, hogy a pra­voszláv is éppúgy átéli a hit dolgát, mint bárki más. Ördögh Mária közvetlen hangú, belső meggyőződésből fakadó ismertetésében ráirá­nyította a figyelmet arra a bensőségességre, ahogyan a tizenhét perces zenei alko­tásban. a belső szerkesztés dolgában, a külső építkezés rendjében tudatosan fordult a zeneszerző a puritán for­mákhoz. (Mint ahogyan a mi barokk templomaink mellett, a középkori bélapátfalvi cisz­tercita apátsági templom is szerénynek, puritánnak tű­nik.) És hogy a Sztravinszkijról szóló elmefuttatás ne marad­jon magában, minden tá­maszték nélkül, a műsor má­sodik részében bemutatta Kodály Zoltán Magyar misé­jét is a budapesti Veres Pál- né Gimnázium vegyeskara. Arany János karnagy-tanár vezetésével, Ördögh Mária hangszeres közreműködése mellett. Ez a nemes egysze­rűségű, 1966-ban keletkezett Kodály-mű sem törekszik nagy, polifónikus hatásokra. Meghitten, mintegy a meg­értés, a megsejtetés örömé­vel ragaszkodik az évszádos szövegek természetéhez. És hogy ez a zenetörté­neti szeminárium végső ki­csengésében még hazaibb, még hatásosabb legyen, a fia­talok kara még előadta Ko­dály Esti dalát és a Könyör­gés című kórusművét. Szín­foltként Ördögh Mária régi magyar siralmat szőtt a mélyreható, mégis rögtön­zötten elevennek tűnő mű­sorba. Havas Judit előadóművész, öt verssel lépett be a zenei anyagba: Balassi Bálint, Weöres Sándor, Szilágyi Do­monkos, Hankiss János és Ady Endre volt a sorrend. Balassi könyörgésétől Ady Szelíd esti imádságáig töret­len ív emelte a gondolatot: az emberi méltósághoz hoz­zátartozik az áhitat is, aho­gyan az Weöres Harmadik szimfóniájából is kitetszik. o Maga a másfél órás műsor azzal zárult, hogy a rende­zők Trojan Marian grafikus- művésznek az erre az alka­lomra megszövegezett-min- tázott emléklapját adták át az előadóknak és a közön­ségnek. Azt az átlagolvasó is mél­tán kérdezheti: hogyan jut el egy könyvtár ahhoz a gon­dolathoz, hogy zenetörténeti előadást szervezzen és abból végül is a hat oktatási al­kalmon túl még ez is kijöj­jön, hogy hangversenyszerű- en zenés-irodalmi műsor szü­lessék? Az ünnepi élmény után, nem minden megha­tottság nélkül válaszolt kér­déseinkre Kocsis István, az Ady-könyvtár vezetője: — Ez a szeminárium évek­kel ezelőtt azzal alapozódott, hogy Hatvanban a tizenéve­sek számára olvasótábort rendeztünk. Hogy az olvasás ne váljék egysíkú foglalko­zássá, kértünk pesti szakem­bert — némi komoly zenei „szolgáltatásra”. Ekkor in­dult kapcsolatunk Ördögh Máriával, aki az első meg­jelenésétől kezdve hallatlan lelkesedéssel foglalkozott a fiatalokkal. Ugyancsak ha­sonló a kapcsolat keletkezé­se Havas Judit előadómű­vésszel is. Kapcsolat teremtett újabb kapcsolatot. A szakemberek jöttek újabb ötletekkel, el­gondolásokkal. Mi ezeket meg is fogadtuk, mert a szándék, a szakmai tudás összhangban állt elgondolá­sainkkal. A három év alatt sok mindent „összehoztunk” megkedvelt előadóinkkal, de ez a hat tételes sorozat volt az eddigi legnagyobb próbál­kozásunk. A latin szövegek egybefűző, egybetartó erejé­vel sikerült bemutatni azt a lelkiséget, azt a szellemet, ahogyan Európában a közép­kortól kezdve a zene, a ze­nében a valló ember, a mű­vészet fejlődött. A könyvtárnak valóban nem főprofilja ez a fajta népművelés, bár zenei anya­guk kétezer lemezen felül van. Ebből hatszázat már kölcsönözni is tudunk! Itt so­sincs gond az érdeklődéssel. Akik szándékainkat megis­merték, ragaszkodnak ren­dezvényei nkhez. Ami a mecénatúrát és a népművelési szándékot ille­ti: azonos hullámhosszon va­gyunk Monori Zoltánnal, a TIT városi titkárával. Elgon­dolásaink egyeztetettek, vál­laljuk a szervezés gondjait, a nehézségeket, a felelőssé­get is. De ha most a záró­szeminárium ünnepélyesen meghatott hangulatát figyel­te, itt a közönség részéről sincs rájátszás. Ez a mintegy száz ember, aki itt most meg­jelent, érti, miről vall a ze­nét hivatásként megélő ze­nepedagógus. És ezt már csak a jegy­zetkészítő teszi hozzá: a dzsessz, a rock, a számtalan decibellel hatni akaró, a nagyvárosi nyüzsgés zörej- rendjéből hozzánk érkezett szórakoztató zenék mögött, azok ellenére is hat ez a sze­rény környezetben, de igád lelki mélységeket felnyitó muzsika. Soha rosszabb nép­művelést! Szeminárium volt csak? Atmoszféra zenével, veresei, élménnyel! Pécsi István Tompa László előadóestje Ördögjárás Csíkban hetik a lábukat, ahol a tiszta források vize más italnál mindig előbbre való. (moldvay) Valamely szűkebb, zártabb tájegység gazdagíthatja-e sa­játos módon a művészete­ket? A kérdésre elég egyet­len névvel válaszolnunk: Tamási Áron. Igen, többek között ő az, aki Erdélyt, a Csíki havasok világát, a Hargitában élő székelység nyelvi leleményét, furfangos észjárását magas művészi fokon építette életművébe és az egész magyar irodalomba. Persze, nem csupán Ábel- könyveire gondolunk itt, amelyek olyannyira ismer­tek, hanem e művek kiegé­szítőire, oz elbeszélésekre, amelyeket hol a tragikum, az emberi sorsok keserű el­torzulása sző át, hol az el­lenállhatatlan góbés humor. Tamási Áron immár Far­kaslakán, szülőfalujában, két öreg cserfa alatt aluszik, reánk testált művészi ha­gyatéka azonban eleven. És most, a Galéria-pódiumon — Tompa László előadómű­vész révén — olyan aktor szegődött melléje népszerű­sítőül, aki maga is Erdély­ből érkezett, tehát tudója- ismerője mindazon titkok­nak, amelyek a kiváló író művei mélyén nyugosznak. Tudója, értője és közvetí­tője! Aki fonetikában, mon­datépítésben, a tartalomhoz illő kifejezési stílusban Ta­másival azonos tőről fakadt, és láthatóan, érezhetően „anyanyelvi szinten” beszéli el mindazt nekünk, ami megmozgatta az író fantá­ziáját. Tompa persze úgy idomul e stiláris jegyekkel megál- dottan is a székely író mű­vészetéhez, hogy mindvégig megőrzi önnön egyéniségét, maga kimunkálta előadás­módját. Amire a külső fe­gyelem, máskor szenvedély épp úgy jellemző, mint a szövegtisztaság, vagy a mély­be ágyazott gondolati mag hatásos kibontása. Ezen a hatvani estén — mind a le­jegyzettekre figyelemmel — két elbeszélést tárt hallgatói elé különlegesen kifinomított formában Tompa László. Egyik a pajzán felhangú „Ördögjárás Csíkban” című történet, amely különösen jellemző a talán mindmáig zártabb székelység hiedelem- világára. A másik pedig az a beszély, amelyben egy fu­rulyát oszt meg az író há­rom ivócimbora, a román, a magyar, a szász között, hogy hangozzék, míg a külső Erő el nem pusztítja a mindhár­mat egyként gyönyörködtető zeneszerszámot. E művek érzelemgazdag­ságát, szimbolikáját érző, értő módon, tökéllyel mu­tatta fel Tompa, a műfaj legjobbjaival azonos szintre emelkedve bennük. Tanús­kodva továbbá arról, hogy a hozzá hasonló, a nemes iránt fogékony „küldetéses” emberek mindenütt megvet­(Fotó: Szabó Sándor) Kutyabaj Visszavonhatatlanul itt a tavasz. Ezt nemcsak a hóvi­rág, a megnövekedett nap­fényes órák száma, s a las­san benépesülő madárfész­kek jelzik, hanem a honta­lan kutyák hangulata is. A tél folyamán a mi környé­künkön is összeáll e kóbor négylábúakból egy falka és mire pamacsokká töppedt a hó és a lucskot felszívták a tavalyi fakó füvek, ak­kor ők már vidáman, paj- táskodva udvaroltak, hun­cutul hancúroztak, cipő­gomb orrukkal nagyokat szippantva a nyers illatú légből. Am, mindennek ke­vésbé pajkos és bohókis előzménye van. Újságunkban az elmúlt hetekben több­ször irtunk a gazdátlan ebek „garázdaságairól”, őket, a kukákat feldúló, a bérházak kapualjában meghúzódó gyermekijesztgetőket üldöz­ték a megbízásukat egyszer­re komolyan vevő házmes­terek — óraszámra! Űztük, hajkurásztuk őket, s közülük jó néhány sze­rencsétlen esett áldozatul a patkányméregnek és beteg, vandál lelkek kénye-kedvé- nek. A minap állatorvos is­merősöm felháborodottan mesélte: — Képzeld el, hogy egy kis kotorék ebnek valaki szögeket vert a fejébe, ki­szúrta a szemét, s levágta a farkát... De amikor még behozták a gyerekek, volt benne élet. Hány ilyen elborzasztó, szörnyű esetről hallunk. Gyakran mi, emberek nem gondolunk arra, hogy a jobb sorsra érdemes kivert ku­tyák nemegyszer tűzből cse­csemőt menteinek ki, s az északi országokban hó alól sebesülteket húznak ki. S ha lenne otthonuk, még a há­zat is őriznék, mert ezt diktálja számukra az ősi ösztön. Ám szép számmal akad­nak jólelkű állatbarátok is. Egerben, a Knézich Ká­roly utcában azt a fekete­foltos ebet, amelyik télidő­ben a ház árkádai alá hú­zódott, egy idős házaspár gyámolitotta. Nemcsak me­leg tejjel itatták, hanem a bácsi egy kis ólat is össze­ütött neki. Ezek a négylá­bú „utcai csavargók” vala­hogy megérzik a rokonlel- keket. Hisz, nem egy kö­zülük este hazafelé igyekvő kollégiumi tanárok nyomá­ba ered. Ismerek nem egy olyan nevelőt, aki megoszt­ja velük vacsoráját. A de­res téli hajnalokon várják a zseblámpafény mellett li- dércként bóklászó újságki­hordót — ő is vet nekik egy-egy falat zsömlét, segy konzervesdobozba langyos te­jet löttyint. Aztán néhány talpraeset- tebb jószág „kirafinálódik”. Megfigyeltem, hogy az egyik zsemleszínű kuvasz azokon a jégcsapérlelő éjszakákon, amikor úgymond jobb he­lyeken még a kutyát sem hajtják ki a szobából, te­herautó alatt gúmyaszkodik hajnalig. Mert már rájött arra, hogy a motorház a hosszú út után még egy ideig tartja a meleget. De végre elmúltak a zord, fagyos napok, lassan nyílik az idő, langyosabb eső hull, — túlélték azt az évszakot, amelyik leginkább megtize­deli a kóbor kutyák falkáit. A kacsintgató nap hatására simábbá válik a szőrük, s lassan kihúzódnak a lakott területekről, majd egy idő után megszaporodik a kon­csor gó korcsok hada is. Hirdetve: a fennmaradás ösztöne mindennél erősebb! De amikor beköszöntenek újra a hűs szelek, a költö­ző mariórnaj nyomában fel­tűnik újra a falka, s ek­kor jön újra kutyára dér, s lesz ismét — kutyabaj. Soós Tamás Farksa András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents