Népújság, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-11 / 35. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1984. február 11., szombat Vásárhely bemutatkozik A dolgozó ember hiteles ábrázolása őszinte örömmel teszek eleget annak a megtisztelő megbízatásnak, hogy a 30. Vásárhelyi Őszi Tárlat válogatott anyagából rendezett kiállítást itt, az országosan ismert és elismert Hatvani Galériában megnyissam. Engedjék meg, hogy ez alkalomból elsősorban ne a kiállításon látható konkrét műalkotásokról szóljanak, hanem az őszi Tárlat, valamint az azt megalapozó vásárhelyi realista íestészet hagyományait és mai arculatát villantsam fel néhány gondolat erejéig. Hódmezővásárhely századelő körüli múltjából, egyaránt mozgalmaiba való bekapcsolódás (gondoljunk csak Szántó Kovács János karakterisztikus alakjára), valamint az a szellemi pezsgés, amelyet minden bizonynyal növelt, hogy itt telepedett le Tornyai János, Endre Béla, Rudnay Gyula festő- és Kallós Ede szobrász- művész. E szellemi frisseség miatt nevezte Ady Endre Vásárhelyt „Paraszt-Pari zs”- nak. Tornyai később körüljárta Európát, mégis visszatért ide, mert hitvallása szerint: „A művészet csak úgy ér valamit, ha nemzeti, ha magyar művészet, azzá pedig csak úgy lesz, ha a nép érzelemvilágából táplálkozik." Tornyai epikus lendülettel, szenvedélyességgel, Endre Béla lírai humánummal, a később csatlakozó Koszta Jó- ' zsef színes drámai izzással szólt a tájon élő parasztság gondjairól, emelt szót festői eszközökkel a három millió koldus Magyarországért. Talán nem túlzás azt mondani, hogy amit a Szántó Kovács János-ok a kasza és kalapács erejével vívtak, azt a harcot segítették ecsetjükkel a vásárhelyi festők. Így bon- . takozott ki a táj és az itt élő emberek által ihletett, róluk és értük szóló, a művészettörténetben „alföldi iskola” vagy „vásárhelyi iskola” néven emlegetett művészi csoportosulás, amely rendkívül karakteres etikai és magatartásbeli közösséget al- ' kötött a felszabadulás előtti hazai képzőművészetben. A felszabadulást követően, az ötvenes évek eljére alakult ki újra erőteljes, figyelemre méltó művészeti élet Hódmezővásárhelyen. A városban és a közeli Márté- lyon lévő alkotóház, a Tornyai János nevével fémjelzett festészeti hagyomány, számos fővárosi és más tájon élő művészt vonzott. Ekkor vált vezető művészegyéniséggé Kohán György, aki fiatal festőként a harmincas években került Vásárhelyre. 1954-ben nyílt meg az első Vásárhelyi őszi Tárlat, amelynek ügyét jelenlétükkel, alkotásaikkal, szervező munkájukkal sok éven keresztül olyan neves művészek támogatták, mint Almá- si Gyula Béla, Csohány Kálmán, Ferenczy Béni, Kohán György, Medgyessy Ferenc, hogy csak a legismertebbeket említsük. Vásárhely művészeti életének vonzerejét mutatja, hogy 1954-ben állandóan, csupán öt képzőművész élt a városban, mára 27-en telepedtek itt le. A kollektív műtermekben az elmúlt három évtizedben közel 300, egyébként más tájon élő művész töltött alkotó heteket, hónapokat. A vásárhelyi műhely mindig következetesen vállalta elődei realizmusát — nem ritkán heves viták és bírálatok kereszttüzében is. Meg határozó számukra a humánus elkötelezettség és a tájszeretet. A portrékban megformált emberek legtöbbször közivetlen ismerőseik, barátaik, ezért tudnak mélyre ásni az egyéniség, a karakter belső rétegeibe. Nem mentek el érzéketlenül a parasztság felszabadulás utáni legnagyobb sorsváltozása, a mezőgazdaság kollektivizálása mellett sem. őszintén felmutatták az átalakulás emberi nehézségeit, olykor drámai pillanatait, a régi életforma megváltozását, de ábrázolták és egyre inkább ábrázolják az új típusú, szövetkezeti parasztság felemelkedésének megnyilvánulásait is. A fel-fellobbanó bírálatok ellenére is társadalmi elismerés övezi a vásárhelyi hagyományok ápolását. Nem véletlen, hogy a mai vásárhelyi festők között egy kiváló, két érdemes művész, valamint öt Munkácsy-díjas van. De nagy a közönség, a műpártolók érdeklődése és megbecsülése is. Az őszi tárlatok megnyitásakor az érdeklődök be sem férnek a múzeumba. Egy-egy őszi tárlat látogatóinak száma pedig összesen eléri a húszezret is. Az immár három évtizede megszakítás nélkül megrendezésre kerülő Vásárhelyi őszi Tárlat több funkciót tölt be egyszerre. Egyrészt őrzi, ápolja, továbbfejleszti azokat a hagyományokat, amelyeket Tomyaiék alapoztak meg. Helyi szerepe mel-- lett azonban országos tárlat is. Vásárhely ma is erős szellemi vonzást gyakorol az ország különböző részein élő és alkotó művészekre, azokra. akik hasonló látási, gondolkodási és alkotási módjuk alapján a képzőművészet realista vonulatához, a tájhoz és a tájban élő emberhez vonzódnak. Örömmel tapasztaljuk, hogy az évről évre hagyományosan visszatérők mellett szép számmal jönnek most induló fiatalok is. Az ő felkarolásuk a művészi folyamatosságot, az iskolateremtést szolgálja. Társadalmunk és a művészet viszonyára ma az a jellemző, hogy társadalmunk nemcsak a „szívére”, de a „vállára” is veszi a művészet reá eső terhét, gondját és ez mindinkább fordítva is így van. A szocializmus és a művészet szövetségesek és egymásra utaltak, a csak közösségben boldogulni tudó szocialista ember formálásában. Ahogy pártunk programnyilatkozatában találóan megfogalmazódik : „A szocialista társadalom kedvező feltételeket teremt ahhoz, hogy a művészetek eleget tehessenek sajátos valóságfeltáró és tudatformáló hivatásuknak. A művészetek a szocializmusért folyó harc, a teremtő munka, a dolgozó ember hiteles ábrázolásával segítsék a szocialista tudat alakítását.” Úgy gondolom, a vásárhelyi műhely és az „alföldi iskola” hagyományait megújítva folytató művészek nagy országos seregszemléje, az Őszi Tárlat, híven szolgálja ezt a gondolatot. Vásárhelyről szólva el kell még mondanunk, hogy megyénknek nemcsak ebben a városában folyik élénk képzőművészeti élet. Csongrád megyében összesen 80 képző- és iparművész él, ez Budapest és Szentendre után a legnépesebb művészkolóniát jelenti. Hódmezővásárhely mellett Szeged ad otthont a művészeink másik nagy csoportjának. Szeged esetében inkább a nagyváros vonzása, s az elvontabb, kísérletező stílus a jellemző. Imponáló eredményeket mutat két újabb művészeti központ szárnybontása: Makón országos grafikai alkotótelep, Csongrádon nyári művésztábor jött létre. Megyénk művészeti élete,, képzőművészete tehát nyitott minden irányban, s ezen a palettán jelent karakteres, önálló szintet a vásárhelyi műhely. A vásárhelyi művészek sokfelé bemutatkoztak már az országban, de külföldön is mind gyakrabban jelennek meg, hogy számot adjanak szocialista társadalmunk művészi megformálása alapján, fejlődésünk eredményeiről és gondjairól. De természetesen láthatják képeiket a környékbeli tsz-ek, üzemek dolgozói is. Ma már természetes az üzemek és a művészek kapcsolata; a községi, a szövetkezeti tárlatok népünk szellemi színvonalának gazdagodását is jelzik. Így vállalnak művészeink áttételes közművelődési missziót, szűkebb pátriájukban is. Külön örülünk annak, hogy gazdagodik a kapcsolat az ország más tájaival, így például Szentendrével, Bács- Kiskun megyével, és immár egyre inkább Hatvannal is. Ez a kiállítás nem véletlenül került éppen ebbe a városba. Az utóbbi években ugyanis a Hatvani Galéria éppen a realista törekvések egyik jelentős fórumának szerepét vállalja. Jó néhány vásárhelyi művész rendszeresen visszatérő kiállítója — és örömünkre szolgáljon nem egyszer díjazottja is — az itt rendezett országos táj-és a portrébiennáléknak. És úgy tudom, két számjeggyel fejezhető ki azoknak a művészeknek a száma, akik egyéni kiállítás keretében is bemutatkoztak már Hatvanban. A kapcsolatok erősödését fejezte ki az, hogy a múlt év nyarán hatvani képzőművészek alkotásait láthatta a vásárhelyi közönség. A két város kapcsolata új, jelentős, kettős eseménye, hogy itt a 30. Vásárhelyi őszi Tárlat válogatott anyagából. Hódmezővásárhelyen oedig a IV. Országos Portrébiennálé anyagából nyílik kiállítás. Őszintén remélem. hogy mindkét helyen a tárlatlátogatók örömére. A múltat ápoló, jelenben alkotó és a jövőben legszebb hagyományainkat magasabb szinten továbbvivő művészetet köszöntve, a hatvani kiállítás lehetőségét megköszönve nyitom meg a tárlatot. Dr. Koncz János az MSZMP Csongrád megyei Bizottságának titkára (Elhangzott a 30. Hódmezővásárhelyi őszi Tárlatból váloeatott anyag a Hatvani Galériában rendezett vendégkiállításának megnyitóján.) A Hatvani Galériában a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum XXX. országos szemléjének vendégkiállítúsa nyílt meg, ahol közel száz grafika, festmény, szobor, textil ad ízelítőt a nagymúltú tárlat anyagából. (Szabó Sándor reprodukciói) A z édesanyám elégszer M ismételgette: „Nem vagy elég szigorú hozzá. Mindent ráhagysz. Azt csinálhat, amit akar. Attól még szeretheted, ha követelsz tőle.- Majomszeretet a tied.” Amikor a jelenlétében a fiunk szájaskodott vagy vitázott velem, rögtön, megragadta az alkalmat az okítására : — Hogy beszélsz apáddal? Több tiszteletet érdemel. Majd hozzám fordult: — Miért nem kensz le neki egyet? Mire azt találtam mondani: — Hogyne, hogy én húzzam a rövidebbet! Amivel inkább — tréfásan, kihívóan — a kamaszgyerek erejére céloztam. — Szóval félned kell tőle? Szépen vagyunk?! Ide jutottál vele?! A fiúnak se kellett több. A nagyanyja vijjogásától vérszemet kapva, tovább feszítette a húrt: — Meg is verem. — Nem engedem ám, hogy beleszóljon abba, amit csinálok! — Örüljön, hogy eltarthat. A nagyanyja szinte ájul- dozva szédelgett a lakásban. — Menjetek, menjetek! — Ne is gyertek többet! Nem bírom hallgatni. Megint nem alszom az éjjel. Mi lesz ebből a gyerekből? Így elfajzott? Az apja meg nem tesz semmit, csak vigyorog?! — Mit gondolsz mama, mit csinálhatna az apuci- kám? — és átfogta a váltam. Amikor már hazafelé mentünk, ez a furcsa színjáték mintha elválasztott volna egymástól. Az egészben az a megnyugtató, hogy nincs baj a gyerekkel. Ezért nehéz arról a szombat estéről beszélnem, amikor a meghasonlá- sig jutottam. És amikor a gyerek éjféltájt hazajött, azt mondtam neki: — Kívánom neked, hogy te is éld át majd a fiaddal kapcsolatban, amit én most átéltem. És igazam se volt, mert ez a dolog egyik oldala csupán. Azt hiszem, a másik inkább rám vonatkozott. De az első indulatomban az ő nyakába varrtam. Jól tet- tem-e, nem-e, képtelen vagyok ezt ma eldönteni. Tíz óra után azt mondtam a feleségemnek: — Mégis, mit képzel ez a kölyök, hogy ezt megengedi magának? A kijelentés pillanatéiban elfüstölgött a felháborodásom és a gyanakvásnak adta át a helyét. Mert mit is engedhet meg magának? — Amit mi megengedtünk neki. — „A görög táncházba megyek Eszterrel. Tízkor befejeződik.” — Ellenvetésünk sem volt. Lassan lefeküdni készülődtünk. — Ha tízkor vége volt, haza is kell érnie. Még Esztert is elkíséri. Feleségem nyugtatása szülői létünk tehetetlenségét fejezte ki. Az aggodalom természetes; az ivadékgondozási ösztön, meg a konvenció együtt. A „mit enged meg magának” — távolság és igény. — Jó, jó — morogtam. — De még tizenhét éves sincs. — Miért nem kötötted a lelkére, hogy a tám ház után azonnal induljon haza? — ő mondta a tíz órát. i— Akkor ülj a fenekeden. Hiába szeretnék szigorú iskolamester lenni, másrészt a jelszó, hogy „Csak a bizalom a célravezető”, — olyan üresen hangzik, mintha ma az üzemi hangosanbeszélő háromszor megismételné: „Nálunk a munka, becsület és dicsőség dolga.” De a gyarlóságom tövében ott ült a bárgyú rosszindulat: — Túl sokat engedtél meg neki. Ez a következménye. Sánta György Tán< ,— Én? — képedt el a feleségem, hiszen ő nem tudott arról, miféle laboratóriumban kotyvasztottam ezt a mérget. — Zárd be a konyhát, hogy ne tudjon vacsorázni, ha ilyen későn jön haza. — Ezzel büntetnéd? — Igaza van anyámnak! Egy picinyke nevetés pukkant el a szájáról: — Akkor miért vitázol vele? Hisz egy véleményen vagytok. — ő kicsinységekbe kapaszkodik. — Én azt hiszem, neki az nagyon lényeges. Legalább annyira, mint neked a magadé. — Szépen kérlek, ne hasonlítsd a két dolgot egymáshoz! — Rendben van. — Akkor mibe kapaszkodhatsz? Abba nem. amibe anyám. De miért is van az, hogy az ember a lényeget keresve a legváratlanabb pillanatban egy közhelyre bukkan? (Ez is közhely.) A fogalmazás gyarlósága ez, vagy á bohócruhába öltöztetett igazság esetlen slágerszövege? Felpattantam a fotelból és járkálni kezdtem. i— Még nem felejtettem el teljesen a kamaszkoromat. — No és? — Azért én másképp csináltam. — „Bezzeg az én időmben” — igaz? — Nem’ akarok én elvenni. • tőle semmit. Nincs szándékomban elirigyelni az életét. De legyen tekintettel ránk! — Akkor úgy él, mint mi. — És ez olyan nagy baj? — De ő ma él; és a saját életét. Fénykép Katona Judit: Nem látok mást csak két kezet, hajamból kihullt meleget, kőszemű, kis gyíkgyereket s fölötte sárga réznapot. Még most Is süt reám, ragyog. Sárgult a kép. A nap ragyog. Ez itt anya s ez én vagyok. Átég időn és éjszakán, fűtesten, gyökéren, csigán, virágok szétroncsolt agyán, a késő őszi kert egén, karok, tenyerek melegén. Szabó Iván: Lipicai mén Tenk László: Kint és bent Kucs Béla: Hajat mosó
