Népújság, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-11 / 35. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. február 11., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9M — És emiatt kell fittyet hányni ránk? — Veled mindenben egyetértett apád? — De azt elérte, hogy neki legyen igaza. — És te is ezt akarod? — Nem kellett volna elengedni! — Ezzel a kijelentő mondattal felszólíthattam önmagam, és szólhattam a feleségemnek. — Miért engedted? — kaptam meg a méltó választ. — Azt kellett volna; nem engedni! — Azt hiszed, visszatarthatod? — Ide „jutottunk” vele?! — Amit elfogad tőlünk; az az ő meggyőződése is. Azt hiszem ez a legtöbb. — Tizenegy óra. — A hangom komor és drámai. Egyszóval nevetséges. A feleségem felhúzta a vállát. — Mit tudok mondani? Persze. Micsoda dolog: egy tizenhat éves gyerek éjjel tizenegykor még nincs otthon. Baj érheti. Az éjszaka mindig veszélyes. Elzüllhet. Igaz; sétálhat egy lánnyal. De szipuzhat egy félhomályos lakásban hasonszőrűekkel. Vagy egyszerűen: nem 4Ilik még kimaradnia. De miért hergelem magam? — Hallgasd csak! — „A földi támaszponté hadászati rakétaerök állománya: 550 darab Minuteman—3 . 450 darab Minuteman—2, és 53 darab Titán—2 rakéta. Az amerikai interkontinentális ballisztikus rakéták egyetlen indítással 2153 darab 170 kilotonnától 10 megatonnáig terjedő hatóe- rejű atomrobbanófejet képesek indítani. . . a neutronfegyver sorozatgyártására Reagan elnök 1981. augusztusában hozott határozatot. A neutrontöltet robbanásakor elszenvedett, még viszonylag kisebb sugárártalom genetikai következményei több nemzedékre kihatnak különböző súlyos megbetegedések formájában. . . egy harckocsi 2,5 millió dollárba kerül, az F/Á—18 Hornét típusú repülőgép ára gépenként 42,3 millió dollár, a Trinident—1 rakéták kifejlesztése és gyártása kb. IS mülárd dollárba kerül. . .” — Ezt meg honnan szeded? — Ebből a kiadványból. — Te hoztad — mutatta fel. — Micsoda összegek! — Tudod hány nulla kell, ha le akarod írni a tizenöt milliárdot? — Egyes, tízes, százas, ezres, tízezaes. százezres, egymillió. — A milliárd hány millió? — Ezer millió. — Azt hiszem. — Én tényleg nem tudom. — Az ész megáll. — Szerinted végül is ez hány nulla? — Kilenc. — Még nullából is sok, hát még dollárból... — Szerinted, mi rendes család vagyunk? — néztem hirtelen a feleségemre. — Most maradt el először ennyi ideig. — Egyáltalán megkövetelhetjük tőle, hogy bizonyos szabályokat betartson és alkalmazkodjon az általunk ésszerűnek tartott dolgokhoz? — Természetesen! — horkant fel. — Jól is néznénk ki, ha azt csinálná, ami éppen az eszébe jut. — Milyen mértéke van áz ésszerűségnek, mit fogadhatunk el szabálynak? — Például azt, hogy arra az időre hazajön^ amikorra megbeszéljük. — Olyan fontos ez? — Talán éppen akkor akaszkodott a nyakába az a lány. — Ez nem érdekel engem. — Miért mondjon le arról a kis jóról, a c6Ók élvezetéről? — Mi várjuk itthon és nyugtalanok vagyunk, ha nem jön időre. — Most már tényleg jöhetne a büdös kölyke! Le szeretnék feküdni. — Nem gondolod, hogy megmérgezzük az örömet, ha arra kell gondolnia, hogy a szüleim ekkorra meg ekkorra várnak? Elvesszük tőle az életét?! Éljen szabadon, gátak nélkül ebben a világban. — Nem hallottad, tegnap mit mondott nekem anyuka? — Nem én. — Rakjam be és fésüljem ki a haját. De azonnal. Éppen akkor jöttem haza. Éhesen és holtfáradtan . Bekaptam néhány falatot, és mentem. —Te már ilyen vagy. — Eszembe sem jutott ellentmondani. Miért van ez így? — Nálunk fordított a helyzet: a fiunk rendelkezik velünk. — Őszintén szólva sose voltam tűi bensőséges viszonyban az anyámmal. Te is tudod? — Mégis engedelmeskedtél?! — Mégis... talán... éppen ezért... a formális kapcsolat miatt. ... — Viszont a fiunknak meg esze ágában sincs,.. — Nem kiváncsi a véleményünkre? ! Jobb, ha tartanak az embertől, mintha szeretik? Mégis a belső meggyőződés acélhíd ja bírja csak a változó kor terheit. A hangos szóval kikényszerített cselekvés olyan bizonytalan, mint az égbe szökött léggömb. De nemcsak kőtáblák páriának szét, és írott maiasztok füstölögnek el, de az ember is árnyék lehet a föld salakján. — Végre. — Hallod? — Most jön — figyelmeztet a feleségem. És az ajtónyitás nem volt csendesebb, mint napköziben. Oda se neki, hogy éjfél van. — Akkor tegyük el magunkat holnapra. — És ágyazni kezdtem. — Ti még fenn vagytok? — robbant be a fiunk. — Mert téged vártunk jómadár. — Hol van már tíz óra.? — emelte fel a hangját az anyja. — Nem vagyok már óvodás — dúlt benne a kamaszönérzet. — Pontosan ezért kell beszélnünk. Tudod, hogy soha nem tiltottunk semmit. De vannak szabályok, amelyekhez mi ragaszkodunk, illetve nekünk is ragaszkodnunk kell. — Mehetek lefeküdni? — Száz szónak is egy a vége: túl fiatal vagy még kimaradozni. — Tudtam, tudtam. Még mindig kisgyereknek tartotok. — Én azt hiszem, felnőtt módon beszéltem veled. Hogy tudd, ma is vannak fontos és kevésbé fontos dolgok — tettem hozzá. — Elégszer hajtogatod. A fürdőszobából a víz zu- hogása hallatszott: meghitt estéli zaj. — A konyhaasztalon van a sült ,hús. Biztos éhes vagy. — Azért igyekezz már lefeküdni — szólt be hozzá az anyja. Abbamaradt a csobogás. Csend lett. Könyvet vettem a kezembe és felkattintottam a fejem felett a kislámpát. Vártam azt a pillanatnyi egyensúlyi helyzetet, amit megnyugvásnak nevezünk. A lefelé megyegető ember Móra Ferenc őszi fényben Kedvelt szófordulata volt: .. ahol már lefelé megye- get az ember a hegyről...” Sokszor, sokféleképpen beleszőtte gondolataiba e metaforát, mikor — bölcs derűvel és kissé rezignált mosollyal — saját élete, s a világ dolgain elmélkedett irodalmunk „barkácsoló kismestere”, Móra Ferenc. Küzdelmekkel, vívódásokkal teli életét kurtára szabta a sors; korai halálát ösztönösen megsejtette. Utolsó 6—8 évében — magánlevelekben, tárcáiban is itt- ott — erre utaló tréfás jóslataival riogatja közeli jó barátait, amiket persze senki nem is akart komolyan venni. Talán ő maga sem. Pedig a hegy lába akkor már igencsak közeledett... Sokszor kesergett, amiért nagyobb művei rendre meg- íratlanok maradnak, mert őt egész életében megköti „az a nagy ház, a múzeum, a könyvtár, az évi ezer akta, az avarok, a gepidák, a hunok. ..” Csoda-e, hogy az Ének a búzamezőkről néhány hét, az Aranykoporsó kerek öt hónap alatt született meg? öt regénytervéről tudunk. Amiről nem vagy csak utalásokból, az vajon mennyi lehetett? „Sokat hagyott ránk — írta egyik nekro- lógusa —, még többet vitt magával.” Erre gondoltam, amikor előkerestem egy öreg fényképnek a másolatát. A kép jó 50 esztendeje készült, 1933. október elején, mintegy négy hónappal a halála előtt. Az író Szegeden, Ból- dogasszony-sugárúti lakásuk Sejtette, érezte a közeledő véget. Anélkül azonban, hogy bárkivel is éreztette volna. Tette a dolgát, amennyire erejéből s fájdalmaitól kitelt. Eljátszott a „túlnanon innen” gondolatával; vasárnapi tárcái továbbra is rendre megjelentek a Magyar Hírlapban. (Az utolsó éppen halála előtt négy nappal...) Októberben még többször is kiviteti magát kedves avarjaihoz, a deszki, a vedresházai ásatás helyszínére. Búcsúzik ott is... Azután egy vasárnapját a kultúrpalotában tölti, elrendezve személyi és hivatalos dolgait. Napközben pedig hírlapi tárcaként megjelent sok száz írását rendezgeti kötetekbe. Szívélyesen elbeszélget látogatóival, eldicsekedve, hogy, lám, már nyolccal elkészült a 12 kötetesre tervezett Mó- ra-összkiadásból. S közben görcsös fájdalmai vannak: „.. .Kimondhatatlanul sokat szenvedek — írja —, néha csak félnap egyfolytában, néha egész nap és éjjel rágom a vánkost, s a szervezet következetesen tovább romlik. Két professzor táplál kétféle orvossággal — mást nem is tűr a gyomrom, — sajnos foganatja nincs, s ha lesz, soká várható.” Nézem a képet. Ül a bágyadt őszi verőfényben, s nagyon komolyan néz maga elé. Egyedül ő sejtette, hogy „lefelé megyegetve” immár jó lesz mielőbb bevégezni, ami még tehető, amit a sors még enged. Megtette. Emberül, ahogyan élt, s alkotott élete 55 évében. Móra Ferenc időskori fényképe kerti teraszán fényképeztet- te le magát, ö tudta — ma már mi is —; búcsúzásképp rendelte a fényképeket, talán 20—30-at, hogy elküld- je legkedvesebb munkatársainak, barátainak. Mindössze néhány üdvözlő szót vetett a képek hátlapjára, vidáman, tréfálkozva. Nem sokan sejthették belőle, hogy ezek már búcsúsorok. „Soványan, mint Vergilius, komoran, mint Dante, küldi kézcsókját és áldását Móra Ferenc főtisztelendő” — írja Roóz Rezsőnének. S egyik barátjának, Györffy Istvánnak: „áldásomat is osztva jelentkezem;... fő- pásztorosiia faragtak...” És Böjthe Etel szerkesztőnek: „ ... lámának: öltözött öreg kollégája.. Másnap, hogy 1934. február 8-án reggel örökre lehunyta a szemét. Neves írók: Móricz, Karinthy, Kosztolányi és mások búcsúztatták a lapokban. S olvasók, százezrei siratták, akiknek ő volt a vasárnapjuk, az ünnepnapjuk. Amit ugyan maga az író mindig elhárítani igyekezett: „Engem túlbecsülnek, én az irodalomnak csak barkácsoló kismestere vagyok. . . Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha. Nem vagyok csillag, csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni egyszerű embereknek.” Waltinger Endre Dékány Ágoston: Tanyák Szatmáry György: Juhász Gyula Fodor József: Mártélyi fogat
