Népújság, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-11 / 35. szám

Rácsodálkozók

A rácsodálkozás pillanatait próbálta elcsípni a fotóriporter a gyöngyösi gyermekkönyvtárban: akkor, amikor a 2-es iskola első osztályosai először találkoztak egy új világgal, a könyvekével.

(Fotó: Köhidi Imre)

Ott. ahol a Tisza egy pillanatra kinyújtóztatja a derekat, szétválasztva, vagy összekötve két megyét. • híd pántlikázik át rajta. A szolnokiak tiszafüredi hídnak nevezik. a hevesbéliek poroszlói hídról beszélnek. A közmegegyezés szerint a neve egyszerűen csak ,,a’ Tisza-híd. Szolnoki oldalán ágas-bogas vizi ösvények, tavakká szélesedett áradások teszik vonzóvá a híd környékét a csóna- kázók, a vízisportok kedvelői számára. Az itteni, a Heves megyei parton, szinte a híd mellé bújva meg, a halászcsárda volt és marad a vendégcsalogató. Pompás volt itt a halászlé, ínycsiklandozó a rostoncsuka, a rostonsüllő illata, es felségesnek1 bizonyult rendre a tepertős túróscsusza. A halak mintha a csárda lábainál susogó folyóból ugráltak volna önként, csupán a vendég iránti udvariasságból egyenest bele a forró olajba.

A csárda egyébként romantikus volt, de mi tűrés-tagadás, ama bizonyos KÖJÁL-álmodta higiénia nem volt éppen jellemző a vén fák alatt, fatuskókon tálaló, az öreg faházba télire visszahúzódó halásztanyára. A csárdáért felelős es belőle is élő illetékesek döntése alapján aztán egv új. korszerű, a higiénia követelményeinek megfelelő beton- és kőépületet hozatott a Tisza-parton. amely épület most oly pökhendin néz le a még meglévő, de senkinek sem kellő régi faépületre, a már soha nem használt fatuskó-asztalokra. mini királykisasszony a Szurtos Petire

Nincs romantika, van higiénia. A halászlé most is kifogástalan, bár tudja ég, valahogy mintha mégiscsak más lenne, mint volt annak előtte. Ám az is lehet, hogy

az egész csak belemagyarázás a részemről.

Csorogjunk lejjebb, vagy húsz kilométert a folyón. Kiskörénél, a Tisza árterén belül, ha jól emlékszem. annak évtizede is tan. amikor még Julis néni főzte a szabad tűzön, bográcsban a halászlét, az inkább csak esőtől, naptol védő, mintsem az igazi vendéglői környezetet adó faházikó, tövében. Főzte? Dehogyis főzte, alkotta a halpaprikást. A vizet bizony a Tiszából hozta, kezét a hallébe mosta, a pálinkája olyan átkozott büdös és erős volt, hogy nem lehetett otthagyni, viszont a borát igen, mert babcsuszpajzot lehetett volna vele ecetesíteni. Tavasztól jó őszig jártak oda az ínyencek, sorukra várva a Tisza-parti erdő közeli tisztásain is tanyázva, míg meg nem rottyant a bogrács tartalma ki- nek-kinek választása szerint: milyen halból és mennyit?

Kiviláglik ebből is, hogy a KÖJÁL egy ilyen konyha, dehogy is konyha, főzőhely láttán és tudtán, teljes joggal és okkal kapott a szivéhez, majd a paragrafusokhoz: tömegmérgezést mégsem nézhet el semminemű romantika okán. Nem tudom, megvan-e még, régebben jártam már arra, de tudom, hogy a sufninak inkább beillő időszaki kpcsma helyett összeszerelhető, tisztán tartható, higiénikus műanyagházikót telepítettek a gát mögé. Amely ugyan, szerinten sokkal rondább volt, mint a régi, viszont kétségkívül jobban megfelelt korunk higiéniai igényeinek.

Nem tudom, nem az én dolgom számon tartani, elkönyvelni, menynyibe került a poroszlói hídnál az új halászcsárda, mibe a riasztó műanvagszaletli ott. Kiskörénél, a

gáton belül. Nem tévedek, ha mindkettőt összevetve, milliókkal számolhatok Azt sem tudom, hogy több lett-e így a haszon, vagy kevesebb. megtérült-e mar a befektetés. vagy majd csak fog — ha fog. Mindez nem az én dolgom, én csak vendégként jártam oda, s józan, hideg fővel be kell látnom: romantika ide. romantika oda. azok bizony nem voltak valami korszerű vendéglátóipari egységek. Hogy szakszerűen fejezzem ki magam. /

Az imént úgy fogalmaztam, hogy: vendégkent jártam oda. Múlt időben. így bizony. Mert isten latja leikemet, fiatalságom tűnt idejét még nem keresem, de ha keresném is. akkor se ütött-kopott halászcsárda tövében kotlásznek utána. De arra viszont megesküszöm a vendéglátók és a vendegek mindenfajta védőszentje nevére, hogy nekem és ismerőseimnek soha semmilyen bajunk ott nem esett, a szúnyogokkal kemény csatát viván, a csípett helyeket jól megpálinkáz- van. amiatt aztán kissé pálinkás- bütykös hatással a környezetre, de pompásan ereztük ott magunkat

Ott. is.

Meg itt is.

Mindenütt, ahová nem tört be a fene nagy higiénia, a sok millióért. Mindenütt, ahol az ember szelíd tereferét folytathatott a természettel. és ahol ott lábatlankod- hatott a tűzhely, vagy a bogrács körül, azt figyelvén, hogyan lesz egy fickándozó halból tüzes, forró, vérpiros színű halászlé. Otthon éreztük magunkat és gyomrunk telvén, tüdőnk és lelkünk is megfrissült. sőt izmaink is erősödtek a szúnyogokkal folytatott kemény csaták során.

Támasztom a Tisza-híd karfáját, nézem, mint vonul, akár valami méltóságteljes nászmenet, 'mint sodródik tova a víz. Mögöttem, a hevesi oldalon, a parkírozóban gépkocsik sorjáznak, azt igazolandón, hogy a csárda jól megy, hogy főzte. továbbra is elismerést vív ki magának. Támasztom a Tisza-híd karfáját és ázon tűnődöm, hogy miért kell nekünk milliókért kiépíteni, sőt átépíteni a természetet. amikor ezrekért, netán tízezrekért szövetségre léphetnénk véle. A csárda természetesen csak ürügy a töprengéshez, a nosztalgia a hajdanvolt hangulat iránt, inkább csak elindítója, Ösztönzője, hogy meghányjam, vessem magamban a gondolatokat: miért vagyunk, mitől lettünk olyan gazdagok, hogyha még tovább gazdagszunk így, olyan szegények leszünk, amilyent megérdemlünk.

Miért kellett olyan tehénistállókat építeni, amelyek milliókba kerültek. s amelyekbe zene szólt — nem tréfa —, hogy jobban tejeljenek a tehenek? Miért kellett hu- szonvalahány emeletes csodát építeni ott, ahol azt az égvilágon más, mint a kivagyiság, nem indokolta? Miért kellett az „örökkévalóságnak" építeni gyári üzemcsarnokokat és kultúrházakat, amelyek nem a kultúra, hanem az építtetők hívságát szolgálta? A kultúra szerényebb, hasznosabb és használhatóbb környezettel is beérte volna. Miért „létesíteni” szabadidő-parkot drága pénzen ott, ahol egyébként már ott volt a „szabad”, az időt meg az ember a magáéból adja hozzá?

Nemcsak a romantikát, a természet intim közelségét sajnálom vissza, de 'az itt. ott és másutt is feleslegesen elköltött milliókat. Azokat csak igazán. Semmi bajom ezzel a csárdával, üvegtehén ez most csak, hogy néhány nekem — gondolom, másnak sem — tetsző szimptomát. feljegyezzek. A hivatkozás szimptomáját például. — az előírásokra. Mert mi lett volna, ha azt a bizonyos higiéniát beépítik és egy kicsit tovább is építik a hangulatos faházat? Megadták volna a császárnak, ami a császáré

és az istennek, ami az övé: a vendég is jól járt volna, és a KÖJÁL is elégedett lehetett volna.

Higiéniát amúgy sem lehet beépíteni. legfeljebb csak egy épületbe, az emberbe ugyanis bele kell nevelni, —sereintek egyet nagy ívben a vízbe, hogy menten elszégyellem magam. Meg a riadtság is elfog: úristen, mi lesz, ha valaki kitalálja: modern, higiénikus köp- csészét kell létesíteni a folyóparti álmodozók számára. Kerül, amibe kerül, fő a higiénia.

... és a halászcsárda szomszédságában egy doboz higiénikus halkonzervet húzok elő a zsebemből, kegyeletből Julis néni emlékére. A konzervesdoboz nagyot csobban és viszi a víz lefelé.. .