Népújság, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-09 / 33. szám
4* NÉPÚJSÁG, 1984. február 9., csütörtök Számítógép az iskolában Jelenleg hazánk s így He- vs megye középfokú tanintézeteiben van már számítógép. Manapság még „kísérleteznek” vele a diákok, de az évtized végére szerepelni fog a számítástechnika a tananyagban is. Az egri Alpári Gyula Közgazdasági Szakközépiskolában a harmadéves számítástechnikai folyamatszervezők az új Videoton 20A számítógépen gyakorolnak. (Fotó: Szántó György) Biztatóbb jövő Gyöngyös és a könyvtár „Hatalomátvétel“ a Gárdonyiban Hagyományápoló kétnapos rendezvénysorozat kezdődik ma az egri Gárdonyi Géza Gimnáziumban. A hivatalos megnyitót követő csengőszó ezúttal a diáktanárokat sürgeti nyolc órától a tantermekbe, s a szokásos menetrendnek megfelelően most sem marad el a „szigorú” feleltetés és a tananyag szabatos magyarázata. A nagyszünetben az iskolai rádión keresztül politikai és művészeti totó készteti fejtörésre a nebulókat. Délután az intézmény dísztermében Ki tud többet Magyarországról? címmel vetélkednek az ifjú tudorok, míg az idegen nyelvek szakavatott ismerői ■oroszból és angolból adnak számot tudásukról. Érdekes eseménynek ígérkezik a marxista diákakadémia ünnepi foglalkozása, s ezen a napon bonyolítják le a kosárlabda házi bajnokság döntőit is. Pénteken reggel kilenctől művészeti bemutatókra kerül sor az Ifjúsági Ház aulájában. A természettudományok kedvelői ezalatt közlekedési, számítástechnikai vetélkedőkön, valamint amőbabajnokságon vehetnek részt a létesítmény különböző termeiben. Lesz persze, ezntúl zenehallgatás a muzsika műhelytermében, sakkverseny az iskolában. A kirándulni szeretők pedig téli túrára mennek az Eger— Felsőtárkány—Varróház— Napsugárház—Peskörét útvonalon. A színes, gazdag programot estébe nyúló diszkó zárja. (Tudósítónktól): A működési körülményeket tekintve nem sokat javult az utóbbi években Gyöngyös város tanácsi könyvtárügye. A felnőttrészleg a Mátra Múzeum alsó szintjén, a gyermek- könyvtár pedig a városi úttörőházban nyert elhelyezést. Mindkét egység meglehetősen összezsufoltan tartja könyv- és folyóiratállományát. Egyik fiókkönyvtára az úgynevezett nyolcvanas lakótelepen, a másik pedig Mátrafüreden enyhíti valamelyest a központi részlegekre nehezedő súlyt. Jelenleg a város két különböző részén bérel a könyvtár raktárhelyiséget. Megoldásnak csak az tűnik, ha a közeljövőben átveszik a munkatársak az úgynevezett ferencesrendi kolostor egy részét, ahol a felnőttrészleg megnyugtató körülmények közé kerülne. Ugyancsak itt kapna helyet az 1982-ten megszervezett iskolaellátó központjuk is, amely az eltelt másfél, két év alatt meglepően szép eredményeket ért el. Nyolc általános iskola könyvtárát látja el megfelelő irodalommal, amelyet szakszerűen feldolgozva szállítanak ki az intézményekhez. A városi könyvtár évek óta mindössze 180 ezer forintot költhet el szép- és szakirodalom vásárlására, ami azt jelenti, hogy az egy lakosra jutó beszerzési keret nem éri el az öt forintot. Munkája színesebb és egyben színvonalasabb volt az elmúlt években. Szoros kapcsolatokat alakított ki a városi üzemekkel, vállalatokkal, főleg a Mikroelektronikai Vállalattal, a Gagarin Hőerőművel és a 4. sz. Volán Vállalattal. A könyvtár is részt vállalt az egyeztetett munkásművelődési programban, ök rendezték meg a Kazinczy szépkiejtési és prózamondó versenyt, a Babits-emlékműsort és a költészet napi vetélkedőket. 1983. december 31-ig a városi könyvtárhálózatnak 83 ezer kötet állománya volt. Az 5095 beiratkozott olvasó 43 ezer alkalommal fordult meg falai között és 118 ezer kötetet kölcsönzött ki állományából. A városi könyvtár helyi tevékenységén túl igen komoly segítséget adott 23 környékbeli településnek, illetve azok tanácsi könyvtárainak (állománybeszerzés, selejtezés, rendezvények szervezése, stb.). Baranyi Imre Ez a vitánk január 19-én kezdődött, dr. Bán Ervin írásával. Azóta négy hozzászólás jelent meg, január 26-án és február 2-án. Kérjük olvasóinkat, amennyiben még van hozzátennivalójuk, ezen héten fogalmazzák meg és küldjék el szerkesztőségünk címére. Következő alkalommal — a vitazárás előtt — válogatást közlünk a beérkezett levelekből. A pedagógus és a társadalom Másféle gondolatok a tekintélyről Elsőként: az a kiindulási tézis nem fogadható el, miszerint „a tanító, a tanár elvesztette a szakember státusát”. Ellenpéldák sora igazolja, hogy eme (összességében „hátrányos helyzetű”) értelmiségi réteg nem kevés tagja a maga szűkebb, vagy tágabb környezetében ma is tekintélyt élvez, mégpedig egyértelműen a szaktudása, illetve a pedagógiai munkája alapján. De e pályának — mint „diplomás munkakörnek” — egyfajta társadalmi vonzóereje mutatkozik abban is, hogy évről évre túljelentkezés van, némely szakokon többszörösen, a tanárképző intézményekbe. (Amin az sem változtat, hogy a végzettek egy része — jobbára anyagi okokból — nem marad a pályán.) Az is nyilvánvaló, hogy a pusztán nyelvészeti megközelítéssel e probléma megoldásához nem lehet eljutni. Egyetlen „státus” sincs szociológiai vagy éppen történeti háttér, s előzmény nélkül, és a pedagógus mai, csökkent presztízse is tulajdonképpen már a 40-es évek végétől kezdett ilyenné alakulni. Egyrészt a kultúrfor- radalom is sajátos „exten- zív” folyamatként zajlott, mely nemcsak a művelődök, hanem az oktatók létszámának megsokszorozását is magával hozta; ezzel együtt a pedagóguspályán bizonyos eltömegesedés, illetve felhígulás is végbement. Mindenesetre ez lett az egyetlen, méghozzá értelmiségi pálya, amelyen megengedett, sőt el sem kerülhető mindmáig a „képesítés nélkül” való működés! Másrészt a pedagógus — „mint hivatásos népművelő”, „mint az állam könnyen mozgósítható alkalmazottja” — nemegyszer fokozott pressziók alanyává is lett, és kiváltképp faluhelyen — pl. cséplési, begyűjtési ellenőrként — nem éppen „hálás” szerep- vállalásokra is kényszerült. A tanító, a tanár régebbi általános elismertségét tehát — túl minden szubjektívizmuson — végső soron a társadalmi fejlődés objektív ellentmondásossága, benső dialektikája „kezdte ki”. Természetesen változtak azóta az idők —, aligha állíthatjuk azonban, hogy a pedagógus nemegyszer megalázó kiszolgáltatottsága maradéktalanul megszűnt volna. Immáron szinte közhely, hogy miféle „befolyásos emberek” tudhatnak (még mindig) beleszólni egy tanintézet legbelső ügyeibe is, vagy akár egy-egy tanár egzisztenciája fölött kivédhetetlenül dönteni; persze, ezek a hátrányos függések inkább csak extrém megnyilvánulásai. Általánosan tovább él viszont a korábbi idők „mennyiségi” szemléletének s elvárásainak „szelídebb” kényszere — pl. a bukások számának, mint a tanári munka „seletjének” sokszor nagyon is mechanikus értékelésében! —, de tovább él a nagyszámú adminisztrációs, sőt önadminisztrációs papírmunka permanens kötelezettsége is; úgy tűnik, hogy az 50-es évek statisztika-központúsága, bizalmatlan bürokratizmusa ezen a — kivételes ? ... — területen hadállásaiból szinte mit sem veszített. Kétségtelen, e nem túl szerencsés „hagyományok” ugyancsak alkalmasak arra, hogy maguknak az érdekelteknek egy számottevő részében is ne a tényleges társadalmi hasznosság és önbecsülés érzését, hanem inkább az óvatos konformizmus, vagy a joggal gúnyolt „csinovnyik- ság” beidegzéseit erősítsék! Végül — korántsem véve még sorra minden presztízscsökkentő társadalmi tényezőt! — kimondottan „szakmán belüli" tendenciák és mozzanatok is említendők. Nem a szükséges és jól bevált tanügyi reformok ellen szólunk; tény azonban, hogy ezen kívül — különösen a 60-as évektől — számos „íróasztal mellett” kiötlött, majd újra és újra változtatott tantervi elképzelés, rosszabbnál rosszabb tankönyv, munkafüzet, a gyakorlatban kétes eredményű módszer is jócskán „reformálta” a magyar pedagógiát. A mindenáron való „korszerűsítés” nemegyszer még magukkal az elfogadott neveléspolitikai irányelvekkel is objektíve ütközött — elég itt a kötelező történelemérettségi átmeneti eltörlésére utalnunk —, de más értékek is odavesztek. A „programozott oktatás” egyoldalú kultusza, melyet egy már- már öncélú metodizmus eluralkodása is kísért, a tanításnak a tényleges ismeretközlő szerepét is radikálisan szűkítette. Az oktatói egyéniség mindenképp háttérbe szorult iskoláinkban; még inkább az oktatott tárgyért szenvedélyesen lelkesedő, abban akár alkotni is képes „tudós tanár” típusa, dé épp módszertanilag (!) „ment ki a divatból” (sőt vált szinte lenézetté) az élvezetes! előadásokat tartó, „szépen magyarázó” tanár — valaha csakugyan városszerte becsült — típusa is. És például az, hogy a továbbtanulóknak — a középiskola mellett! —ún. egyetemi előkészítő tanfolyamokra, s igen gyakran külön „felkészítő” tanárokra is szükségük van, vajon gyakorlatilag nem az egész „közoktatói” munkának is a presztízsvesztesége? ... Valóban nemcsak a közvélemény „meggyőzésén” múlik a pedagógus megbecsülésének ügye, s aligha lesz megoldható csupán „rendeletekkel”! Sasi Péter tanár Eger Kiss Dénes: Haragot nem viszünk magunkkal a mélybe ii/i. — Apa!... Ma megesküdtem a ti életetekre... — mondta ki végül is nagy kínlódás után Dávid. — Hogy?... — Az apja nem értette, vagy inkább nem akarta érteni a szavakat. De akkor már percek óta a fia körül keringett. Ügy tett, mint aki csak azért ment be a kis szobába, hogy kinézzen az ablakon. Lent a téren már alig lehetett kivenni az alakokat. Az utcai lámpák ködben fészkeltek, utca és házsor egybemosódott. — Hogyan? — Mondta még egyszer, és tovább nézett ki a játszótérre. A köd ellenére is tudta már, •hogy melyik utca hol nyílik, és hol komorlanak Józsefváros öreg házainak tűzfalai. Azon a napon Dávid dél- utános volt, és élete első munkahelyéről, a kerületi könyvtárból, este kilenc körül ért haza. Már ahogy köszönt, az is jelezte, valami szokatlan történt vele. „Apa!” Három hete, amióta dolgozik, ezzel a szóval szokott belépni a lakásba, és a szemüvege mögül a szeretet melegsége, a tizennyolc évesek nyíltsága ragyogott az apjára minden alkalommal. S rögtön beszámolt arról, hogy mit kellett csinálnia aznap. Alig két napja újságolta boldogan, hogy főnöke... „A főnököm ...” — így mondta, igen komolyan — és a munkatársak meglepődtek azon, hogy milyen jól gépel. Rá is bízták az új könyvek kartotékjainak gépelését. „Képzeld, apa — ezt is komolykodva mesélte — azon is csodálkoztak, hogy mennyire ismerem a könyveket, tudom, hogy a közelmúltban mi jelent meg... S aápaa... — húzta el a szót mosolyogva — azt el se akarták hinni, hogy a folyóiratokat is olvasom!” Arca kinyílt, és látható jóérzéssel ült a vacsorához, mint aki tudja, hogy miért van a világon. A könyv és az olvasás szere- tete miatt helyeselték édesanyjával együtt, hogy érettségi után könytvártechnikus legyen, és majd ha lesz lehetőség, továbbtanulhat. Ezen az estén azonban szótlanul vonult félre. — Történt valami? — fordult vissza az ablaktól édesapja. Már negyedórát téb- lábolt, mielőtt a szobába ment volna. Arra gondolt, hogy ő és a fia, igazi jó barátok. Ezen is eltűnődött már többször, ö maga alig beszélt bizalmasan az apjával. S amikor az meghalt, akkor érezte, hogy sokat mulasztottak mindketten. Mo6t kissé neheztelt Dávidra, különösen azután, hogy a kérdésre föl se nézett a könyvből, amit maga elé tett. Ám az apja jól iáitta, hogy nem olvas, csak nézi az oldalakat. — Ááá ... Semmi, semmi! Igen, egészen bizonyos, hogy valami szokatlan történt, és Dávid nem tudja, hogyan mondja el- Tipródott még mögötte egy kicsit, majd szó nélkül indult kifelé a szobából. — Apa!... — Pontosan az történt, amire számítottam. Dávid nem tudja elviselni a legkisebb neheztelést sem. Nem tud lefeküdni, akárcsak ő maga se, haraggal a szívében. Még az álami öntudatlanság mélységeibe se képes a hozzá közeliek iránt való rossz érzéseit „levinni”. Ilyenek mind a ketten. Ezzel a gondolattal többször elidőzött már, s mindig jó érzéssel állapította meg, hogy a fia a legjobb barátja! Töprengett, vajon van-e, lehet-e olyan kérdés, ügy, amiről ne meghitt őszinteséggel beszélne vele? Nem talált egyet sem. Még lépett néhányat kifelé a szobából. Mi tagadás, meg- bántódott, hogy bizalmatlan hozzá a fia. — Apa!... — Dávid újra szólította, és hallotta, amint megreccsent a szék is, tehát föl is állt a helyéről. Igen, ő sem akar haragot levinni a mélybe ... Ezt a mondatot egyik régi, falubeli barátjától hallotta, és igen megtetszett neki. Már Dáviddal is beszéltek róla. Véletlenül botlottak egymásba a kórházban, ö az édesanyját, Dávid nagyanyját látogatta meg. Régi barátja pedig a feleségét... De hát nem ilyen egyszerű ez sem. A kis közeli borozóban, ahová beültek, Kálmán barátja olyasmit mesélt el, amibe beleborzongott. Noha szűkszavú volt, mélyen barázdált arca legalább annyit elmondott sorsáról, mint a szavai. Ami a két borospohár fölött elhangzott, bizony lé- lekdidergető volt, s aligha felejti el, amíg él. Kálmánt elhagyta a felesége. Két, akkor még kicsinek mondható gyerekkel maradt egyedül. Az asszony összeállt valakivel, Kálmánnál fiatalabbal, bár annak is volt családja. „Ráadásul egy bandában dolgoztunk sokáig.” — Mondta Kálmán keserűen, és sokáig nézett a pohárba. „Együtt? Hogyan lehetséges? Hogyan bírtad ki azzal az emberrel?” Nem tudta elképzelni a helyzetet! Bányászok, isznak, kemény emberek, és hamar ütnek is, ha sérelem éri őket. .. Akkor mondta ki a barátja a bányászbölcsességet: „Haragot nem viszünk magunkkal a mélybe”. Később még azt kérdezte Kálmántól: „Ma is együtt dolgozol azzal a ... pasassal?” — „Nem, már nincs ott. Elkotródott, amikor az asszony beteg lett. Én meg visszahívtam a feleségemet ... Rák. Mellrák.” Ott ült előtte az emberi nagyság. A megkínzott, megalázott bányászember, aki irtózatos mélységekből vergődött föl, s közben összezúzta vonásait. Nézte régi barátját, s miközben a maga sorsára gondolt, szégyellte magát. — Apa!... Nem hallod? — Épp csak érzékelte Dávid hangját. Ezúttal mintha megesuklott volna? Barátja mondása jutott eszébe. A bányában ez fontos törvény! De nem az-e mindenütt az életben is? Az álom tárnáiba se vigyünk gyűlöletet, haragot, mert ki tudja, a tudatalatti finom üzeme miképpen dolgozza föl, és építi a lélek részévé? .. . Mindezek néhány pillanatba sűrűsödtek. A már csaknem teljesen ősz hajába túrt, s lassan visszafordult a fia felé... Talán rosszul lát? Könnyek csillognak a szemüvege mögött? — Tessék — mondta gépiesen, és a saját borongását próbálta visszaszorítani. Arra gondolt, ami az ő családjukban is történt. — Jaj, apa! Te nem is rám figyelsz! — Dehogynem — lépett vissza, és leült a kis heve- rőre. — Apa!... Ma csalónak néztek!... Nem bíztak meg bennem! Érted, apa?... Hét forint miatt... — Micsoda? — Csak ebben a pillanatban ért vissza a jelenbe. (Folytatjuk)
