Népújság, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-01 / 26. szám
mm ■a— fe« 41!;-,,■ ANÉPÚJSÁG, 1984. február 1., szerda A NÉMA LEVENTE EGERBEN Kopott kép— aranyos keretben Körtvélyessy Zsolt Agárdi Péter, M. Szilágyi Lajos Beppó szerepében Senki sem vitatja, hogy A néma levente valódi sikerdarab. Megszületésétől kezdve változatlan népszerűségnek örvend, elemezték százszor, próbálták kideríteni, mi az oka annak, hogy a közönség rokonszenvvel fordul az avíttnak hitt verses forma felé, s kedvét leli a romantikus történetben. Már eldöntött dolog, hogy a szerelem örök volta, férfi és nő mindig visszatérő küzdelme, lovagi tornája hozta magával a sikert. Mellette Mátyás királynak és a magyar reneszánsznak tündé- ries ábrázolása. Biztosan la- vírozik Heltai Jenő a giccs és a szívfájdító derű, a szirupos heppiend és az optimista végkicsengés között. Mégis, darabja biztosan áll a lábán, ráadásul ezek a verslábak igencsak délcegek: könnyedén csengő rímeken halad a cselekmény egészen a végkifej létig. Már szálló- ' igévé is vált a befejező részben legtöbbször elhangzó kijelentés: „Az élet szép, teneked magyarázzam'!” Érhet-e egy darabot nagyobb elismerés, minthogy közmondásossá válik központi gondolata? Igaz, nem ér föl ez a mondás egy madáchi sorral, de mégis része a köztudatnak. Épp ezért hálás dolog színre vinni A néma leventét. Mert mindamellett, hogy százszorosán ismert, még mindig tartalmaz felfedezésre méltó ízeket. Sok árnyalat található benne: hangsúlyozni lehet a mesét, az örök küzdelmet a nemek között, a férfielhatározás végletességét, a női szív sokszínűségét. Az Egerben játszott változatban nem elsősorban ilyenfajta hangsúlyokra rendezték meg az előadást Sokkal inkább a látvánnyal, a külsőségekkel törődött a színreállító. Ez persze önmagában nem jó vagy rossz, hanem állásfoglalás a művel kapcsolatban. Ami a nézőben legjobban megmarad a látottak után, az a színpadkép. Bizonyára már mindenki nézett a napba: ha becsukják a szemüket, utáná belül fekete napkorongot látnak. Valahogy így hívja elő a közönségből is az előadás lényegét az eltelt idő. Gótikus ívek, a reneszánsz életforma kellékei határozzák meg az Egerben látható Heltai-darab hangulatát. Közöttük tudatosan megszerkesztett beállításokban helyezkednek el a színészek, jelmezük szinte a díszlet része. Hatásos elemek szabják meg, hogy merre is tekintsen a szemlélődő, s valóban: legtöbbször a tartalom leglényegesebb pontjaira irányítják a figyelmet. Közöttük mégis némileg halványabb, másodlagos maga a játék, talán kevesebb figyelmet szánt rá a rendező. Ezért eltérő az egyes szereplők játékfelfogása, nem alakul ki a fejlődés íve, amely végül is egységbe foghatná a cselekményt. Ugyanis az árnyalatokon túl a mű érdekességét éppen a két szereplő olykor párhuzamos, olykor merőleges belső változásai adják meg. Ezekkel némileg adósunk marad Zsolnai Júlia és Kört- vélyessy Zsolt: nem indokolt, nem alátámasztott átalakulásuk. Érzelmi megtisztulásuk kevéssé hihető, amolyan „mesebeli” fordulat. Csak hát a mese is akkor igazán élvezhető, ha emberileg hiteles, amit benne találunk. Ennek függvényében a többi szereplő sem találja a helyét, de persze ez inkább a belső „zugokra” értendő. Ugyanis — mint az előbb hangsúlyoztuk — a színpadkép, a szereplőket is beleértve, pontosan eltervezett. Nemigen értjük, hogy miért harsog állandóan Mátyás király, Dóczy Péter személyében, miért hiányzik a fenségesség alakjából. Otthonosan mozog viszont a színpadon Beppó szerepében M. Szilágyi Lajos, az eddigi — emlékezetes — régebbi szerepmegformálásokon túl is előrukkol új ötletekkel. Kár, hogy sokszor partner nélkül ■marad. Mivel a két főszereplőnek kellene „húznia” maga után a többieket, nekik kellene diktálniuk a tempót, a mellékszereplők nemigen tudnak mit kezdeni magukkal. Némelyiknél kifejezetten az a néző érzése, mintha valami másik darabból tévedt volna át. Érdekes, hogy mindezek ellenére kedvező benyomással távozik a közönség az előadásról. A rendező, Horváth Jenő valamikor az önálló egri társulat főrendezője volt. Az idősebb egriek bizonyára még emlékeznek rá. Ha az új ízeket, a rátalálás, a felismerés örömeit nem is adta meg értelmezése, legalább hagyta a jól megírt darab sodrását érvényesülni. Mert azért egy szép, régi, de kopott képet is szívesen meg- nziéünk szép arany keretben. Gábor László Bemutató a Vígszínházban A Vígszínházban január 21- én mutatták be Weöres Sándor A kétfejű fenevad című történelmi játékát, Valló Péter rendezésében. Képűnkön Bánsági Ildikó és Pap Vera (MTI-fotó Ilovszky Béla felvétele — KS) Én vagyok az, akinek a birtokában van. És tudják', hogy jutottam hozzá? Nos, hát elmondom önöknek. Sálra volt szükségem. Az előzőt ellopták. Bementem ebédelni egy vendéglőbe. Mivel melegem. volt, levetkőztem, és amikor újra föl kellett öltöznöm, észrevetI tem, hogy kevesebb van egy sállal, azaz pontosabban: nincs egyetlen egy sálam sem, mivel összesen egy volt. így tehát új sálat kellett vásárolnom. Bementem egy rövidáru üzletbe és kértem, mutassanak sálat. — Szerencséje - van! — mondta az eladó. — Éppen most érkeztek csodálatos sálak. Különösen az egyik mintázata — egyszerűen... Í hogy is mondják a franciák ... 6, igen: magnifique! És elterült előttem egy valóban „magnifique” sál, enyhe féltónusokban ölelkező sárga és barna kockákkal. — Mesés minta, ugye? — rebegte meghitten az eladó. — Von itt egy másfajta mintázat, ugyanaz az •anyag, ugyanolyan kikészítés, de nézze ezeket a borzasztó színeket! Megnéztem a borzasztó színű sálat, és elszömyed- tem: az ibolyakék, a fekete, a sötétzöld és a piszkoskék színek keverékéből összeálló sötét kenőolaj egyfajta kakofóniája tárult a szemem elé. Ha modern festő lennék, lemásolnám ezt az iszonyatos mintázatot, és készítenék egy sor, baljóslatú címet viselő képet: A vész, Szent Bertalan éjszaka, A rágalmazó lelke és így tovább. De milyen nagy volt az eladó meglepetése, amikor ezt mondtam; — Ezt a förtelmes mintázatú sálat kéremí — Ezekkel a bús-boron- gós tónusokkal? — Igen, ezekkel. — De hiszen éppen azon tanakodtunk, hogy visszaküldjük a gyárba! — tördelte a kezét az eladó. — Téved, barátom — higgyen nekem! Vegye azt a másik sálat, annak olyan csodálatos a mintázata, ez pedig itt egyszerűen maga . a pusztulás!. — A förtelmes mintázatú sálat kérem! — ma- kacskodtam. — Én fogom viselni, nem maga! Az eladó, miközben továbbra is sóhajtozott, becsomagolta a sötét színű sálat, és fájdalmas kifejezéssel az arcán átnyújtotta. Tizenöt nap telt el azóta és lám, én vagyok az az ember, akinek a lehető legeredetibb sál van tj, birtokában ... Önök persze, nem értik, miért kellett tizenöt napnak eltelnie ahhoz, hogy mindez így legyen. Éppen ebben áll az én titkom: a vásárlást követő nap megjelent néhány pöffeszkedő polgár, nyakukon az ízléses mintázatú sáltal. Fitymálva nézegették a sálamat, ujjal mutogattak rám. Egy hét múlva már lépten-nyomon találkozni lehetett az ízléses sálakkal, tulajdonosaikon azonban már nem látszott a magabiztosság, sőt szemükben bánat honolt. Két hét múlva már az egész város ilyen sálban járt. A derék honpolgárok komoran járkáltak, és szégyelltek egymás szemébe nézni. Mostanra az ízléses mintázat elviselhetetlenné vált a számukra. Ezzel szemben én büszkén-dülleszkedve, páváskodva mászkáltam. Ereztem, hogy a hátam mögött irigykedve összenéznek a járókelők, és gyakran hallottam ilyen megjegyzéseket: — Láttátok, milyen eredeti mintázat? Ilyen sállal még sehol sem találkoztunk — biztos külföldről való... VASZIL KONEV (Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán) A „Tanakodó" — Tudóstanár, Művésztanár című fejezete — az iskolák és tantestületek belső életébe engedett bepillantást, meg arra is, hogyan vélekednek évtizedek múltán a diákok volt tanáraikról. Egy végzős egyetemista elmondta, hogy volt olyan tanára, aki emberileg „egyszerűen féreg” volt, de olyan jól tanított, hogy mai tudása egy részét neki köszönheti. (Meg is köszöni a maga módján.) Matematikatanára viszont kedves humorral tudta elhitetni az - osztállyal, hogy teljesen idióták a matematikához, de nem lehetett nem szeretni. (Mi emlékeinkben is tiszteltük tanárainkat, akik kitűnő iskolamesterek voltak. Az egyiket azért tiszteljük, mert megtanított a testek térbeli elhelyezkedésére, s innen már csak egy lépés választ el attól, hogy a valóságot társadalmi vetületeiben szemléljük. A másikat azért, mert összefüggéseket tudott teremteni Balassi és Ady bujdosóversei között, a harmadikat azárt, mert megtanította a logika elemeit.) Az eleven párbeszédek, amelyekben részt vett Szabolcsi Miklós, Zibolen Endre, Szentkúti Miklós, Sinko- víts Imre és a szülők, a múlt árnyai-fényei mellett inkább a lehetőségekre és a jövőre vetettek fényt. Szentkúti Miklós szeretett tanítani és soha nem várt tiszteletet, ■mégis rend volt az óráin, mert olyan kalandokra vitte tanítványait, amelyekből nem akart senki kimaradni. Tudása magával ragadta tanítványait. Igaz, a 25. lecke után a tankönyvet kidobta az ablakon és Shakespeare- szövegeket kezdett tanítani. A Hamlet-monológ, a Macbeth-monológ, Antonius gyászbeszéde nemcsak egy nyelv szépségeibe és rejtelmeibe vitte hallgatóit, de a történelembe is. Mikor írt? Hajnalon. Balázs Anikó nem hiszem, hogy sokáig bírja az iskola megkötöttségét. A lírai vers csupa szenvedély, vitalitás, a tanítási óra, a gyerekek tudatlansága elfárasztja. De nem talál kapcsolatot a tantestület tagjaival sem, igazgatóját csak az érdekli, megírta-e az óravázlatot. Mintha a János vitéz világát nem lehetne óravázlat nélkül tanítani. Külön problémát jelent a művésztanár és a tankönyvíró. Én sem látom be, miért nem lehetne tanári] státusba helyezni azt a képzőművészt, aki 25 év alatt nevet is szerzett magának, ha most ifjú nemzedékeket szeretne látásra és technikai fogásokra tanítani. Akár félállásban is. Más a helyzet a tankönyvíróval. A legjobb tankönyvek akkor készültek, ha íróik benne voltak (teljes óraszámmal) a mindennapi iskolai élet mechanizmusában, mert így óráról órára láthatták, mi végezhető el a rendelkezésre álló 30—33 hétben. Szó esett egy olyan tankönyvszerkesztőről, aki munkájára hivatkozva hónapokon át be sem megy az iskolába. Szabolcsi Miklós szerint a jövőben is meg kell tanítani írni, olvasni, meg kell tanítani a matematika elemeit, ugyanakkor azonban eredeti, önálló egyéniségeket kell nevelni. Ez elérhető többféle módszerrel, többféle tankönyvvel. Tíz-húsz év múlva a mai meglehetősen szűk keretek között mozgó módszerekkel már nem lehet tanítani. Az iskoláknak a mainál sokkal differenciáltabb szaktudással kell útra bo- csátaniuk tanítványaikat. A tanítási órák mai légköre nem az innovációnak kedvez. Innen ered a tantestületek magatartása, amellyel igyekeznek kirekeszteni maguk közül vagy elszigetelni a tudós- és művésztanárokat. Ki tudja, milyen újításokat, meglepetéseket rejtegetnek, amivel csak nehezebbé teszik egyébként sem könnyű munkájukat? Olyan közszellemet kellene teremteni, ami nemcsak tűri és elfogadja a tudóst, a művésztanárt, hanem segíti is. Erre kényszeríti az iskolákat a pedagógushiány, ami évről évre újrateremtődik. Miért kell hát a feszítő és gondokkal terhes évekre várni, esetleg 10—15 évig? Miért nem lehet már holnap képzőművészek munkába állításával enyhíteni a ma még csak jelentkező tüneten? Nálunk nagy az idő is. Ebergényi Tibor A határon túli magyar líra Irodalmi est az egri Dobos cukrászdában Hétfőn este A befalazott szószék címmel láthatott zenés irodalmi öszeállítást Egerben, a Dobos cukrászda közönsége. A határon túli magyar líra legjelentősebb alkotásai csendültek föl, eredeti népdalok, népzene kíséretében. A Megyei Művelődési Központ által szervezett műsort dr. Görömbei András, a Kossuth Lajos Tudományegyetem docense vezette be, aki egyben válogatta is a verseket. Az egyórás műsor öszeállítója régóta foglalkozik a nemzetiségi irodalommal; az elmúlt években két könyve is megjelent e témáról. . A hétfő esti előadáson egyértelműen kitűnt: irodalomtörténész. kutató és tanár az, aki pódiumra „álmodta” az összeállítást. S ez nemcsak azon mérhető lé, hogy igényesen, tudós szemmel közelített a versekhez, a művekhez... Azon is, hogy elsősorban a megismertetésre, a bemutatásra törekedett — értő és érző módon. Nagy értéke volt ez a műsornak, ám egy kevés hiányérzete mégiscsak maradt a nézőknek-hallgatók- nak. Éppen azért, mert a tudományos szemlélet került túlságosan előtérbe, s nem tűnt ki az igazán művészi átlényegülés. Vagyis az est inkább szolgált egy egyetemi előadás remekül sikerült illusztrációjául, mintsem önálló művészi produkcióként. A siker azért korántsem maradt el. Talán éppen azért, mert a válogatás íve, dinamizmusa jól érvényesült, s azok a gondolatok, amelyeket közlésre szántak a ■ bemutatók, eljutottak a közönséghez. A határon túli magyar nyelven szóló költők • nemzetiségi önszemlélete, olykor az igazi otthontalan- ság is kicsendül a sorokból. De ezentúl miféle gondok, miféle bajok foglalkoztatják, izgatják Farkas Árpádot, Kányádi Sándort, Domonkos Istvánt-, — akiknek alkotásai pillére volt az összeállításnak? A Magyarországon is megjelent versek a költők közérzetéről, hangulatáról, önmaguk kereséséről nyújtottak körképet, olykor keserű, olykor játékos, groteszk kicsengéssel. Az est főszereplője Sziki Károly, a debreceni Csokonai Színház fiatal színművésze érti és éli e gondolatkört. Am úgy tűnt, technikai tudását meghaladta az egyórás produkció: nem maradt ereje az érzelmek ívének felfuttatásához, a valódi feszültség megteremtéséhez. Szabó Viola tiszta hangja, hangszereinek játéka nemcsak kiegészítője volt a műsornak. (mikes)
