Népújság, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-25 / 47. szám
íme egy közismert vicctípus magamgyártotta legújabb változata: — Van egy rossz hírem és egy jó hírem, melyikkel kezdjem? — Essünk túl rajta, kezdjük a rosszal! — Nincs is jó hírem... Kinyitom kedvenc, vagy kevésbé kedvenc újságomat, lapozgatom előre, hátra, kukkantok a közepébe, minden hasáb telve rossz hírekkel. Bekapcsolom a rádiót, hallgatom a híreit, a beszámolókat, tudósításokat, mi történt e földön, mi várható külhonban, hogyan élünk, mint dolgozunk? — minden ilyen adásperc szinte telve a rossz hírekkel. A televízió képernyőjén sem a régi népi mondás beteljesülése látható. miszerint a rossz is jóra fordul, hanem inkább az ellenkezője, a jóból is megárt a sok, ha nincs benne elég rossz. » Mint riadt hangya az óriási lábak elől, oly rémülten cikázom a hírek alatt, között, mellett és elöl, mert nem igaz immár, hogy van egy rossz hírem, meg egy jó hírünk. nekünk már csakis rossz híreink vannak. Ha a hír mégis jó, akkor meg különösei) gyanús, mert várható, sőt elvárható utána ama kötelező bűvös szó: de ... Amely után aztán drámai fordulattal bi- zonyíttatik be, hogy ami jó volt az is rossznak bizonyult. Tehát: van egy rossz hírem. mely szerint nincs is jó hírem. Ha afféle pesszimista alkat lennék, talán nem is tiltakoznék az atomhalál ellen sem. hanem megszállott középkori aszkétaként egyenesen sóvárognám is: legyen már vége ennek a kilátástalan siralomvölgyi életnek. Ha egyáltalán élet ez, s ha igen, mégis az, akkor milyen ez az élet, ha meg olyan, akkor viszont számoljunk le vele és magunkkal, minek olyan világban élni, ahol ez nem más, mint csak puszta létezés. Még a kaktusznak is több a gyönyörűsége. Mondhatnám, ha pesszimista alkat lennék. Csakhogy bennem kiolthatatlan az optimizmus, holtak napján például a milliónyi gyertya lángjánál, a temető kapujában sem az jut az eszembe, hogy mennyi a halott, hanem hogy lám mennyi is a megemlékező, az élő ember. A minap áramszünet volt kies otthonom környezetében, s így futó percekre bár, de őseink fényére, a gyertya lángjára voltunk utalva. Romantikus, hangulatos, büdös kényszerűség. Meg is jegyezte családom egyik tagja, hogy: — ... Hiába, ma már a gyertya sem régi... Bezzeg annak idején... Úgy látszik a vérünkbe ültették, hogy még a rosszat is rosszabbá tegyük, a nehezet elviselhetetlenné súlyosbítjuk a magunk számára. Nem elég, hogy nincs áram, ami önmagába véve is kellemetlen, igazán rossz dolog, és még az sem elég ráadásul, hogy a gyertya pislákol, hogy lángja bűzt áraszt. Az igazi boldogsághoz az is kelletik, hogy még egyet csavarjunk szenvedésünkön: bezzeg annak idején, milyen más is volt. Nézem a csinos, fiatal háziasz- szonyt, kenyeret válogat a pultnál. Bármennyire is rosszul esik, ki kell jelentenem, hogy a kenyerek szemre szépek, orra pompásan illatoznak voltak — a számomra. Nem így a fiatal háziasszony számára, aki megadó mártírként, kiszolgáltatott védtelenként tette a szatyrába a kenyeret, megjegyezvén: — ... mindegy, hogy melyiket választom, egyforma ez mind — értsd az egyforma alatt, hogy egyformán olyan selejtáru, amelyet kénytelen hazavinni mégis a magyar háziasszony, mert kenyér, az aztán végképp nincs rendes ebben az országban. Azt mondani, hogy a formálódó, a még mindig épülő lakótelep szépsége vetekszik a riói öböl pompájával, kétségkívül túlzásnak hatna. Az azonban tény, hogy az egykori káposztásföldek földszintes, vizesfalú, tufakőből épült, szétszórt házainak hajdanvolt „városképét” mégiscsak egy egészében véve jól megkomponált modern település panorámája váltotta fel. Döcögünk le az erre járó ismerősömmel a hegyoldalból a völgybe kanyarodó úton, ahonnan igazán megkapó kép tárul az ember szeme elé: , — Na ugye — lelkendezem ol- csójánosként —. hogy a modern kornak is megvan a maga szépsége? — Hát igen ... — fanyalog mellettem az autó ülésén. — Megvan, ha megadják neki. De állj csak meg itt egy pillanatra . .. Látod ott, azt az ívet? Amiatt még látképként is teljesen szétesik ez a te csodálatos városrészed... És ráadásul, kérdezd meg azokat, akik benne laknak is ... Ajaj! Nézem a lebecsült városrészt. Tényleg, hogy a fene enné meg, ott mintha egy furcsa ív megtörné a ... Mit is? Fogalmam sincs, hogy mit, fogalmam sincs, hogy megtört-e, vagy sem. de kétségtelen, hogy e pillanatban már nem is tetszik úgy a látkép, mint eleddig tetszett. Még át sem adták az üzemrészt, amely, mármint az átadás, igazán lehetne jó hír. de máris a rossz hír szárnyal: rengeteg a hiba, csúnya is a csarnok, nem biztosít majd megfelelő munkakörülményeket azok számára, akiket a sors azzal vert meg, hogy ebben az új csarnokban kell majd dolgozniuk^ A nemzetközi gazdasági életben, bár kétségtelenül tapasztalható némi fellendülés, ám ez minket, minket magyarokat, a magyar gazdasági életet, s benne a magyar vállalatokat, ez sajnos csak úgy fog érinteni, hogy aminek felmegy az ára a nemzetközi piacon, abból mi nem tudunk sem eleget, sem korszerűt gyártani, aminek viszont bőviben vagyunk. annak természetesen lemegy az ára, vagy legalábbis marad. Mert nálunk minden rosszra fordul. Mert bennünket — még az ateistákat is — ver a magyarok istene. Ügy ver, hogy így ver: ne legyen egyetlen jó hírünk sem. Szakmámból adódóan is; de még véges memóriám is képes felidézni azt az időt, amelyre úgy emlékezem, a hurrá optimizmus korszaka. Amikor egy emeletért hármat örültünk, amikor boldogan és büszkén, s főleg önként jegyeztünk békekölcsönt, amikor hazánk erős bástya volt, a béke frontján legalábbis ennek kiáltottuk ki, amikor az eredményeink a legeredményesebb eredmények voltak. Egyszóval arra az időre jól visszaemlékszem, amikor csak jó híreink voltak. Pontosabban, amikor csak a jó híreket volt illő és ajánlatos elmondani, továbbadni, s amikor a jó csak akkor volt jónak elfogadható, ha felsőfokon íratott, mondatott ki: a legjobb. Az igazságot gyakran meghamisító, gondjainkról hallgató, azok megoldásában társként a dolgozó embert megszerezni nem is óhajtó vezetés korszakát immár réges régen a földönjáró realizmus, a közös tettek, tervezések, az őszinte szó és a közös gondolkodás kor' szaka váltotta fel- De vélem, nem a közös nyöszörgés korszaka. Nem a nehézségek miatti állandó pesz- szimizmus korszaka. Részt venni, mégpedig tevőlegesen egy ország sorsának formálásában, az egyúttal azt is jelenti, hogy a résztvevők a teljes valóságban látják, de legalábbis így kellene látniuk a mai magyar valóságot. A rosszal és a jóval együtt. A gondokról, bajokról nyíltan szólni még nem pesszimizmus, de csak a gondokról. bajokról szólni, a jót immáron észre sem venni, az oktondi félrevezetése önmagunknak. Kedvet szegő, letargiát teremtő, leszerelő! Nem is kelletik több jelző, hogy megértessem :"*áz ember sajátja neij> lehet más, csak a reális optimizmus. Erre is van a közismert vicctf- pus mására készített legújabb és saját változatom: — Van egy jó hírem és egy rossz hírem, nos, melyiket mondjam először? — A jót. hogy legyen erőnk a rosszhoz . .. — Rendben, akkor a jó hírrel kezdem. Nincs is rossz hírem!
