Népújság, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-22 / 44. szám

4.

NÉPÚJSÁG, 1984. február 22., szerda

Mit ér az ember, ha vak?

Egy tizenöt éves vak kislány édesapja panaszolta: gyermekének Braille-írásos

könyveket, kiadványokat kértek a vakok szövetségétől Budapestről, hogy lehetőséget teremtsenek a gyermek művelődésére, szórakozására. Az olvasmányokat azonban a többszöri sürgető kérések ellenére sem kapták meg. Az apa azt is kifogásolta, hogy a szemük világát elvesztőknek hazánkban nem tudják biztosítani azokat a modern ségédeszközöket, amelyeket egyes európai országokban már széles körben használnak.

A férfi elkeseredett szavai arra késztettek bennünket, hogy utánajárjunk, mennyire általánosak ezek a gondok. Mi ér az ember, ha vak?

★

Egy tenyérnyi szobában egyedül dolgozik Káló Ernőné. ö az OTP telefonközpontosa Egerben. Miközben beszélgetünk, gyakran kell kapcsolnia. Feltűnik: milyen jól, és mennyire gyorsan eligazodik a berendezés billentyűi között.

— Pesten jártam a vakok általános iskolájába — mondja. — Majd két évig ipari intézetben tanultam a kefekötést. Visszavágytam Heves megyébe, de itt nem kaptam ilyen munkát. Telefonközpontba vettek fel. Először Verpelétről jártam be dolgozni. A szövetség még a buszbérletet is megtérítette. Később a férjem után lakást kaptunk. Ugyanis ő a megyei állami építőipari vállalatnál helyezkedett el. Szintén csökkentlátó, s telefonközpontos lett.

Amint kiderül, a fiatal- asszony havi bére 2550 forint.

— Soknak nem nevezném ezt a pénzt — mondja. — De ennyiből kell gazdálkodni. Egyébként itt jól érzem magam, a kollégáim szeretnek, s a szövetség munkájával is elégedett vagyok. Csupán az bosszant, hogy a Vakok világa című folyóirat sokszor hónapokat késik. Előfordult már, hogy

olyan eseményre invitáltak benne, amelyik elmúlt, mire megjelent a lap.

— Hogy mit ér az ember, ha vak ? — kérdez vissza Szarvas Gáborné. — Azoknak az embereknek a szemében, akik látnak, nem túl sokat. Ha találkozunk az utcán, nem köszönnek. Elvárják, hogy én szólítsam meg őket. Szólítanám én, ha látnám. Néhányan amiatt irigyelnek, hogy otthon lehetek. Azt mondják, hogy az nem igaz, hogy én vak vagyok, mert tiszta a lakás. A takarítás viszont nálam kétszer annyi időt vesz igénybe, mint az egészségeseknél.

öt éve érettségizett, s végig a „látókkal” járt egy osztályba. Virágkertész képesítést is szerzett, de a szakmájában nem maradhatott a szembetegsége miatt. Otthon a szobában neveli a virágokat. Az uszodába is eljár hatéves kisfiával. Szeretett volna elhelyezkedni a nemrégiben átadott egri szociális foglalkoztatóban, de nem vették fel. Mert mit is bíznának rá, ha rossz a szeme?! Újabban egy vakvezető kutyát is kapott a szövetségtől, amely miatt sok bosz- szúság éri.

— A legtöbb buszvezető és taxisofőr nem tűri el Csibészt. — magyarázza. — Talán amiatt, hogy ez az első ilyen kutya a megyében. Egyébként sokféle támogatást kapunk. A legfontosabb segédeszközökben nem szűkölködünk. Még tűbefűzőt is szereznek. Van speciális karóránk is, amelyről letapogathatjuk a pontos időt.

★

Varga Istvánnét 1963-ban százalékolták le, mert erősen romlott a látása. Az idős asszony megmutatja a szemüvegét. Az egyik lencse 18, a másik 20 dioptriás. Egyedül él a lakótelepi otthonában. Májusban temette férjét, gyermekei nincsenek.

— Jókor jött, épp most értem haza — mondja. — A szövetségben körzeti megbízott vagyok, 12 sorstársamat látogatom. Azokat, akik

betegesek. Én gyűjtöm ösz- sze a pénzt a folyóiratokra. Az éves tagsági díjat is szedem, amely 12 forint.

Szóba hozza: bizony sokan nem tudnak arról, hogy létezik a Vakok és Csökkent- látók Szövetsége. Nagyon sok társát — különösen az idősebbeket — kell agitálnia, hogy lépjen be a szervezetbe, pedig számtalan előny- nyeí jár a tagság.

— Kedvezményesen juthatunk magnóhoz, színházjegyhez, fehér bothoz — mondja. — Kirándulásokat is szerveznek.

Egyedül él, de nem akarja kiadni fölösleges szobáját albérlőnek. Mint elárulja:

— Nehezen tudnám megszokni az idegeneket. A rokonokkal összejárok. Társaságban nincs hiány. A nyugdíjam háromezer forint, ebből telik a legszükségesebb dolgokra.

★

Heves megyében mintegy 1500 a vakok száma, s közülük hétszázan tagjai a Vakok és Csökkentlátók Országos Szövetsége Heves megyei Szervezetének.

— Nem akarok panaszkodni — mondja Hanuska József megyei titkár. — A társadalomtól kapunk segítséget. Viszont nagyon sok esetben „közelharcot” kell vívnunk, hogy teljesítsék kéréseinket. Kevés vállalat alkalmazza sorstársainkat egy- egy állásra. A VILATI-nál például telefonközpontost kerestek. Előzetesen megígérték, hogy egyik tagtársunkat alkalmazzák. Aztán mégsem vettékl fel. Kiderült, hogy idegenkednek a vakoktól. Persze, így is negyven embert el tudtunk helyezni. A legtöbben telefonköz pontosok, de akad kerékpárőr, zenész és öltöző őrző is.

A megyei szervezet évente 172 ezer forint támogatást kap. Ebből kell fedezniük a dolgozó tagság busz- és vonatbérletét, a posta- költségeket és számos apró dolgot. Az idén például négy magnó és egy írógép vásárlónak tudják visszatéríteni a cikk árának felét.

— Nemrégiben egy kiállítást rendeztek Debrecenben, amelyen bemutatták a

legmodernebb segédeszközöket — tudjuk meg a megyei titkártól. — Ezek közül a legolcsóbb látókamera is 50 ezer forintba kerül. Az országos szövetségnek is csak egy ilyenre futotta a pénzéből. Azt is azért vette, hogy legyen mutatóba.

Szóba kerülnek apró-cseprő gondjaik is. A legbosz- szantóbb, hogy ezek szemernyi emberséggel elkerülhetők lennének.

— Évente néhányszor ingyenes utazási jegyet is adunk társainknak. Akadt rá példa, hogy az autóbusz- vezető azt nem fogadta el a világtalantól. A folyóiratok késedelmeskedése is bosszúságot okoz» A Pátria Nyomda gyorsabb munkával ezt ki tudná küszöbölni. Az is nehézséget jelent, hogy a mostani irodánkba egy-egy összejövetelre nem férünk be, olyan kicsi. Igaz, hogy tervezik egy új központ építését.

Néhány jó példa is akad: tavaly a Heves megyei Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat és az egri Afész haj- dúszoboszlói üdülőiben 21 világtalan üdülhetett ingyen. A községi tanácsok 90 idős, szeme fényét elvesztő embert részesítettek rendszeres szociális segélyben. A Mátrai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság gyöngyösi üzeme patronálja a helyieket. De ennél jóval több segítségre, nagyobb odafigyelésre lenne szükség.

Hanuska József arról is beszámol, hogy a braille- írásos kiadványokat a legtöbb esetben gyorsan be tudják szerezni az országos szövetségtől. Persze, ennek az a módja, hogy mindenki a megyei szervezeten keresztül igényelje azt, s lehetőleg tagsági igazolvánnyal rendelkezzen.

★

A beszélgetések tanulságait felidézve az a kérdés is kézenfekvő, hogy a vakok vajon mire tartják a „látó” embert. Talán megkockáztathatnánk a kissé túlzó választ: annyira, amennyire ő maga is tartja a világtalanokat.

Homa János

Könyvtárosok

Rózsaszentmártonban

Múzeum lesz a Cifra Malom

Csütörtökön, február 23-án 10 órai kezdettel Rózsaszentmártonban, a községi könyvtárban továbbképzést tart a Magyar Könyvtárosok Egyesülete Heves megyei Szervezete. Skaliczki Judit, a Könytártudomány és Módszertani Központ munkatársa külföldi könyvtári tapasztalatairól számöl be és az

idegen nyelvű kézikönyvek használatához ad tanácsokat. A hangzó dokumentumok hasznosítása a községi könyvtárakban címmel Zsák Ferenc né, a helyi könyvtár vezetője tart bemutató foglalkozást. A továbbképzés résztvevői délután a gyöngyöspatai műemlék templomot tekintik meg.

Múzeum lesz az ország legrégibb, eredeti állapotában fennmaradt malma, a tatai Cifra Malom, amely egyben építészeti érdekesség is: ez egész Közép-Európa legnagyobb belső fesztávú építménye. Az egykori feljegyzések szerint már 1587- ber őrölték benne a molnárok a cifra lisztet, az akkori idők legfinomabb kenyérnek, illetve kalácsnak valóját.

A Komárom megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat által berendezendő malom-múzeumban a malomipari eljárásokat, a malomipar fejlődését tanulmányozhatják majd az érdeklődők. (MTI)

Vlagyimir Albinyin:

Egy fogalmazás története

Szergej Csernov 6. t>-s tanuló kinyitotta új, még tiszta dolgozatfüzetét, s napbami- totta kezével szépen formálta a betűket: iFogálmazás. Aztán lemásolta a tábláról a témát: „Hogy telt a nyaram?” Lendületesen belevágott: „A nyaram jól telt."

Itt megállt, s hosszasan e Igondolkodott.

Az egész nyarat úttörőtáborban töltötte, s ez nem volt különösen jó. A korai kelések, sorákozók, a szülők látogatására való, vég- nélkülinek tűnő várakozások, a i szúnyogok — Szergej minderre tökéletesen emlékezett. Fogta a tollat, határozott mozdulattal áthúzta az első mondatot, s helyette ezt írtá: „Rosszul telt a nyaram.”

Ekkor fölbukkantuk emlékezetéből la végigküzdött focimeccsek, az izgalmas, titokzatos játékok, az uszodai fürdés, az erdei kirándulások, az Ügyes kezek szakkör, a mozielőadás, la szülők ajándékai...

Mindezt rossznak nevezni becstelenség lett volna.

Át kellett hát húzni a második mondaitot is. Szergej mélyet sóhajtott, majd leírta: ,A nyarat úttörőtáborbán töltöttem.” Több imi- valója 'nem volt.

Miközben beadta az egymondatos fogalmazást, gratulált magának idei első egyeséhez.

A tanárnő, Larissza Va- sziljevna este a dolgozatokat javítva elakadd Szergej fo- gálmaeásártál.

— Hát i ez meg micsoda dolog? )— háborgott. — Egy ekkora jgyerek, ' aki égést nyáron táborban volt, nem tud mit írni? Egyszerűen nem hiszem el!

De ekkor eszébe jutott a saját nyara: szintén táborban, /rajvezetőként. Hangulata ettől i>égképp elromlott. Eszébe ötlöttek az értelmetlen [látogatási ! napok, az

idegőrlő kínlódás Kuzjákin- nal, aki betörte az ebédlő- ablakot, az embert agy öngyötrő szúnyogok, a korai kelések... És már-már bevéste ISzergejnek az elégtelent.

Ám ekkor szemei előtt megjelent a derűs harmoni- kás, Oleg Petrovics képe; visszagondolt U gyönyörű túrákra, mikor éjszakára sem tértek vissza a táborba; a mulatságos ikáposztahemyók- ra; a tűlevéltöl illatos levegőre; barátnőit elbűvölő bronzszínére ...

Larissza Vasziljevna elmosolyodott, és Szerjózsa mondata alá, hogy: „A nyarat úttörőtáborban töltöttem” nem osztályzatot irt, hanem rövid választ: ,JZn is!...”

(Fordította: Grabócz Gábor)

Festőművész az új Nemzeti Színházért

Kiállítás a Katona József Színházban

Bényi László: Vihar előtt

(Hauer Lajos reprodukciója — KS)

A Katona József Színházban rendhagyó kiállítás nyílt az idén hetvenöt éves Bényi László festőművész képeiből. A húsz festmény a helyszínen megvásárolható, a befolyó pénzösszeget az idős mester az új Nemzeti Színház javára ajánlotta fel. A kiállítást Gobbi Hilda, a magyar színművészet fáradhatatlan propagátora nyitotta meg.

A látvány ezúttal szűkre van szabva, de még így is jól tükrözi Bényi László művészi törekvéseit. Bényi László mindig az élet dinamizmusát, gazdagságát értékelte a legtöbbre: a mozgást, az örök változást, a színek kavargását, a táj örök lüktetését. Egy ízben így fogalmazta meg hitvallását: „A festő kötelessége, hogy

megmutassa, milyen színek éltetik a természeti világot. A képnek erős ritmikus szerkezete legyen, de legnagyobb izgalma mégis a szín, mert hát alighanem ezért lettem festő.” Örök témája a táj, a természet. Első legnagyobb élménye az Alföld világa volt, de mégsem nevezhető alföldi festőnek. Bejárta szinte egész Európát, s mindenütt otthonra talált. Posztimpresszionista festőként tartják számon, ám ez a legtágabb értelemben veendő: személyes karaktere, sajátos színvilága van. Mindez még ezen a kis kiállításon is ízről-ízre jelen van.

Hasznos célt szolgált a Katona József Színház azzal, hogy Bényi László vállalkozásának helyet adott.

Színházi levél

Még két szín hiányzott

Repes az ember örömében, ha azt hallja, új magyar vígjáték született. Azt is mondhatnám, a divatos kifejezéssel élve, hogy ez a műfaj manapság hiánycikk. Hányán és hányán készülhettek tehát az itt a piros, hol a piros című, zenés groteszk játék megtekintésére Gyöngyösön is?

Ami a nevetési izmaik megmozgatásának vágyát illeti, arra találhatnak alkalmat azok, akik jókat tudnak derülni a „vaskosabb” tréfákon, a visszás helyzetek önmaguk keltette „humoros” képeken. Imitt-amott még szellemes megjegyzések is elhangzottak. Alapjában véve tehát kellemes estét tölthettünk volna a Mátra Művelődési Központ színháztermében, ha... 1

Ha az egész játék, ami „groteszkre” vétetett, az elejétől a végéig érthető, jól emelkedő drámai szálon mozgott volna. De nem ez történt. Tulajdonképpen még az sem zavart volna, ha a történés valamiféle mesei dramaturgia szerint folyik. De nem így folyt.

Az alapötlet magában hordozott sokféle lehetőséget. Csupán egyetlenegyet nem: á blődséget. Adva van a vi- géc, aki mindenkit hülyének vesz és kiderült,. hogy néki volt igaza. Ennyi bárgyú, esztelen falusi figurát — még ha azokat „kisvárosi” környezetbe is igyekezték átplántálni — nem lehet megértéssel elviselni három órán át.

Jó, ha jelképes mindez, akkor a rendezőnek — Szigeti Károly — is ezt kellett volna szándéka szerint színpadra állítania. De a tisztázatlan dramaturgiai szándék tisztázatlan rendezői munkához vezetett.

Bevallom, együttérzéssel figyeltem a közönség udvarias magatartását. Ehhez a tűrési készséghez nagy önfegyelemre van szükség. Együttérzéssel figyeltem a Józsefvárosi Színház művészeit is. Soós Lajos, Juhász Jácint és Tóth Jtidit alig tudott mit kezdeni a rájuk kényszerült szereppel. Hável László zsidó szatócsa kiemelkedett a körből. Beregi Péter -pedig lendületesen, jóízűen komédiázott mindvégig. És... ízléssel. A tanító és a falu bolondja pedig ... ? Szegények. Az egyik három órán át aludni kényszerül a sarokban, a másik pedig ugyanennyi idő alatt időnként bekiabál egy „semmire se jó” megjegyzést.

Groteszk egy játék ez így, annyi biztos. Hogy mennyire rímel Örkény István Tóték darabjára, mennyire emlékezik Brecht műveire, nem nekem kell eldöntenem. Ez önmagában véve nem is zavarna, ha az egész játék nem zavarna. Az Itt a piros, hol a piros a millennium korában zajlik, a nemzeti trikolor színeit ölti magára, de hiányzik a játékból a fehér is, a zöld is, bár ez utóbbi a fasizálódás szándéka szerint fels.ejlik benne. De éppen a múlt század végén lenne ez történelmien időszerű? A mának szól a groteszk játék, aminek zenéje tetszett a leginkább. Szerzője Darvas Ferenc.

Gondolkoztam azon, miért vállalnak ilyen szerepeket kitűnő színészeink? Rájöttem, a kérdésem naiv. A színész játszani akar. Létezésének feltétele a színpad. A közönség nélkül nem tud élni. De amit rájuk kény- szerített Urban Gyula groteszk játéka, az inkább ön- . maguk ' ellen való önveszélyes és közönségveszélyes cselekmény.

Amit nem lehet érteni és megérteni, az lehet ugyan mélyléléktan, lehet szimbólum, lehet sok minden más, de jó aligha. Azt hiszem, túl sokat akart a szerző, és ezért nem lett egyértelmű a játéka, ennek következtében a színpadi játék sem. Kár érte.

G. Molnár Férnie