Népújság, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-18 / 41. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. február 18., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Március ötödikéig látogat- ató Budapesten, a Munkás íozgalmi Múzeumban a fo- iriporterek legjobb tavalyi épeinek kiállítása. Ebből álogatott reprodukcióival íőhidi Imre. T. Balogh László: Gubanc Manek Attila: Ideológiai konferencia Bánkúti András: Punk Bánkúti András: Falusi körorvos T. Balogh László: Tornász VB ■MŰM Száz éve született A névadó Győrfiy István Győrffy István aznap halt meg, amikor összehívta azt a néhány tanítványát és fiatal képviselőt, akiktől remélte, hogy segítségére lesznek a parasztság tehetséges fiai számára létesítendő kollégium, a „kitűnőek iskolája” megszervezésében. Soha nem gondolta, hogy ez a kollégium 1942. február 25-én, az ő nevével megalakul, mint az első törvény biztosította önkormányzatra épülő önálló népi kollégium. Győrffy István 1884. február 11-én született, most száz esztendeje, s negyvenöt éve halt meg, 1939. október 3-án. Sok olvosónknak talán semmit sem mond Győrffy István neve. Ortu- tay Gyula ezelőtt már harminc éve sürgette a sajtóban művei kiadását. Nagykunsági krónikáját most újra közzéteszik. Bizonyára sikere lesz. De sikere volna annak is, amit a kunokról, hajdúkról, palócokról, matyókról, moldvai csángókról s a magyar tanyákról írt. De most nem erről van szó, nem az igazságtevő tudományról, hanem arról a Győrffy Istvánról, akinek neve alatt fiatalok ezrei vonultak egyetemeinkre, az ellenállásba, a földosztás munkájára, aki és akik nélkül elmúlt életünk nem így alakult volna. A népben gondolkodni a jelenben — erre Veres Péter tanított meg. A népben gondolkodni a történelemben — erre Győrffy István. Első professzora volt a néprajztudománynak a budapesti egyetemen 1934-től, az Akadémia és a finn, észt tudományos társaságok tagja, a Néprajzi Társaság alelnöke, az Ethnographia szerkesztője. Ennyi elég viselt tisztségeiről. S ez fontos is, mert nélkülük nem tudta volna kifejteni rendkívül széles nevelő munkáját, ami viszont többet jelent annál, hogy ma valamennyi jelentős néprajztudósunk tanítványának vallja magát. Volt egy könyve — A népvedélyes hitvallás és példa- mutatás a magyar nép jövője, szabadsága mellett”. Nem volt titka Győrffy Istvánnak, csak egyszerűen a népben, a történelemben gondolkodott. Népi kollégiumok? Már Bethlen Gábor erdélyi fejedelem alapítványt tett negyven szegény sorsú jobbágy-gyerek kollégiumi ellátására Gyula- fehérvárott. A debreceni kollégiumban a környék paraszti vadékai nőttek országos hírű tudósokká, tanárokká. Mi a teendőnk? A lentről jöttek támogatása. Tönkrement a mezőgazdaságunk? A parlagi tyúk, a bakonyi és szalontai sertés, a rac- kajuh, a magyar marha, a parlagi ló eltartották. Mi a teendő? Ezeket tovább nevelni, kitenyészteni, nemesíteni. Építkezés? Kós Károly nevét említi, akit ma építészetünk visszhangoz újra. És keressük a rackajuh gyapját a csergékhez, de nincsen. És disszertációt olvasunk a magyar ridegmarha jövőjéről. Olvasmányos, amit Győrffy a szilaj pásztorokról írt, s vonzó, amit a szűrhímzésről. Mégis gyakorlati útmutatásaiból merítenék. S éppen most, amikor mezőgazdaságunk megújulása elsőrendű gondunk. A népi kollégiumok is azért írták fel zászlajukra Győrffy István nevét, mert az ország jövőjét hordozó dolgos nép bölcsességével, tapasztalataival élt. Koczogh Ákos hagyomány és a nemzeti művelődés —, amelyben ösz- szefoglalta szemléletét: nem elveit, mert az elméleteket mulandóak mondta, s csak a tapasztalatokra épülő gyakorlati következtetésekben bízott. Ma már sok mindent másként látunk, amit ő kényszerű kelletlen megfogalmazott. De könyve rendkívüli hatású volt akkor. És éppen gyakorlati feltevéseiben. Nem a saját okoskodására bízta magát, hanem népünk sok százesztendős tapasztalatára. Nagyon köznapi következtetésekből kiindulva, vagyis abból, hogy ne tartsunk oktalannak egy népet, amelyik léte biztosítására, megmaradására, évezredek alatt a legbölcsebb, erkölcsi, kulturális, gazdasági eredményekre jutott. „Ha a népi gazdálkodás hagyományait, rendszerét jól ismertük volna, a lecsapolás és öntözés óriási költségeit nagyrészt megtakaríthattuk volna” — írta. Ez csak egyetlen gondolat. De idézhetnénk azt is, amit a magyar marháról írt: „A ridegmarha a tuberkulózist nem ismerte ... Ha 30—40 évvel ezelőtt tej hozamra tenyésztettük volna ki a magyar marhát, ma nem kellene drága pénzért betelepíteni az idegen marhát, mely több tejet ad ugyan, mint a magyar, viszont hí- gabb a teje.” A néphagyomány és a nemzeti művelődés Ortutay szavaival „szenvált édesanyja budai házacskájába. A régi villa a Tövis utcában volt. Valósággal elborította a vadszőlő és a másodszor virágzó, tűzpiros futórózsa. Gyöngéden nyomtam újjamat a kapucsengő gombjára. Sokáig vártam a délutáni árnyékok között a bogárzüm mögésben, míg fent az első emeleten kinyílt egy vadszőlővel futtatott ablak, és kiszólt rajta, gyerekesen rekedt hangján, Tamara. Megjelent a kerti úton. Mögötte egy hatalmas, sötétbarna macska. Hátulról tűzött rájuk a nap, a fakópiros pókhálóruhán tisztán áttetszett tökéletes alakja. Hosszan megcsókoltuk egymást a kapuban, s -mögöttünk a furcsa macskával, karonfogva mentünk a házba. Megittuk a finom hideg teát, az ajándékba hozott vörös Cinzanóhoz Tamara régimódi metszett poharakat hozott be. Koccintottunk, meleg volt, gyöngéden kigombolta az ingem, a hátam mögé kemény párnákat dugott, fejét az ölembe tette. Simogattam a haját, a nyakát, morzsoltam a fülét, ő a szemét behunyta, s kezemet — időnként—: dobogó mellére szorította. Beszélni kezdett. Részletesen elmondta, hogy hitegette egy hosszú éven át áz a rendező, kivel futó kalandjai és barátságunk hónapjai alatt mindig is járt, s akinek aláírását ott láttam a nekem küldött levelezőlapokon. Sírt, arcát fuldokolva a mellemre tapasztotta, szorongatta a nyakamat, köny- nyei átnedvesítették a hajam, leperegtek a mellemre. Kiderült, hogy búcsúzni hívott. Felhagy az álmodozással, mondta, visszamegy a vidéki színházba, ahol kórustag volt, és megint megpróbálkozik a felvételivel a színművészeti főiskolára. Előbb azonban le kellene érettségiznie, és ezt Pesten, albérletben végigcsinálni nem tudja. Megittuk az összes Cinzano t, velem is újból felidéztette állítólagos kapcsolatom történetét, aztán megmosta az arcát, és arra kért, hogy hívjak taxit, kísérjem az állomásra. — Tudja, miért lettem kartvelológus? — kérdezte a kartvelológus az utolsó pohár pezsgőt poharainkba csurgatva. — Azért, mert ezt a lányt, akiből nem tudom, mi lett, ugyanúgy hívták, mint a grúzok leghíresebb királynőjét. Külön-külön mentünk le a hátsó lépcsőn a hatodikra, ahol mindketten laktunk. Elkértük kulcsainkat az ügyeletes ' naposnőtől. Megállapodtunk, hogy a kartve- lólógus nyitva hagyja az ajtaját. Lezuhanyoztam, felkaptam köntösömet, és besurrantam a szobába. A kartvelológus ruhástul feküdt az ágyán. Aludt, párnáját arcához szórítottá. Megnéztem magam a tükörben, eloltottam a villanyt, bekattantottam az ajtaját. A hatalmas termetű gye- zsurnaja barátságosan kívánt jó éjszakát, és tovább kötögetett, nagyokat ásítva. ÉLŐ VILÁGIRODALOM Tragikomikus tévelygés a történelem útvesztőiben O. Soriano: Nem lesz többé gyötrelem, sem feledés A hazánkban első írásával jelentkező fiatal argentin író kisregényének élesen exponált, filmszerűen pergő jeleneteiben a történelem és a politika útvesztődben tévelygő kisemberek tragédiáját ábrázolja A Nem lesz többé gyötrelem, sem feledés cselekménye — mint a szerző előszavából megtudjuk — Argentínában játszódik Juan Domingo Perón elnök utolsó kormányzásának idején, valamikor 1973 októbere és 1974 júliusa között. Spanyol- országi emigrációjából Perón egy hosszan tartó népi háború után tér vissza az országba, ahol súlyos politikai és társadalmi válság uralkodott. A Perón által irányított mozgalom nem volt egységes: az egyik frakció forradalmár vezért látott Perón személyében, a másik pedig Perón hatalmas népszerűségét arra akarta felhasználni, hogy megakadályozza a népi erők győzelmét. Perón, miután újra elnökké választották, különös kormányzási stratégiát folytatott: kíméletlen harcot indított a régi peronisták, a tulajdonképpeni baloldal ellen. „Befurakodóknak” kikiáltva félreállította saját volt támogatóit, és igazi peronistákként magasztalt föl olyan újabb jövevényeket, akik hozzájárultak az 1955-ben bekövetkezett bukásához, és még röviddel a visszatérése előtt is ellene harcoltak. A peronista mozgalomból kinövő baloldali Montoneros gerillaszervezetet és az egyre progresszívabbá váló ifjúsági mozgalmat kívánta elsősorban felszámolni, akcióival azonban lassan azt érte el, hogy a politikai frontok teljesen összekuszálódtak, a társadalmi célok egyre halványabbá váltak, és az emberek nem értettek, mit kell tenniük, melyik oldalra kell állniuk. Osvaldo Soriano kitalált-— ám a valóságtól nem elrugaszkodott — története egyetlen nap eseményeit sűríti magába. Színhelye egy képzeletbeli argentin falucska, Colonia Vela, ahol a szereplők valamennyien ismerik egymást. Ignació Fu- entes, a régi peronista kormánybiztos és Rubén Llanos, a kitüntetés és egy fontosabb poszt betöltésének ígéretével elámított rendőrfőnök szembenállása adja meg a lehetőséget arra, hogy a csöndes kis faluban kitörjön a beliháború, melynek végére romokban hevernek az épületek, halottak tucatjai fekszenek az utcákon. A Perón tanácsadói által felülről szervezett provokáció során civil ruhába öltözött gyilkosok, fegyveres fasiszta csapatok avatkoznak be a belvillongásba. Működésük révén felborul a polgári lét biztonsága, minden áttekinthetetlenné, zavarossá válik. Jósé Lopez Rega manőverei ilyen környezetbe átültetve abszurd és groteszk dimenziókat öltenek. Miközben a falu lakói a legkörmönfontabb' módokon öldösiik egymást az égből aláhulló disznógané-permet- ben (az egyik tábor a „légierőt” is bevetette: az örökké. részeg Cervino' vegysze- rező repülőgépéről szórja az áldást a viaskodókra!), mindkét tábor Perón nevét or- dibálVa megy a harcba. Fokozza a történés groteszk- ségét az író nyelvezete is, melyben a falusiak vulgáris beszédmódját szándékosan ötvözi a peronista jelszavak pátoszával. Hajnalra a peroni peronisták táborából csak ketten maradnak életben: két fekete legény — Juan és García. A füstölgő romok fölött arról beszélgetnek, hogy hiába kerekedett most felül az ellenség, ők tovább harcolnak. S a végső diadal után elhozzák majd ide Perónt, és megmutatják neki a falut, ahol érte verekedtek. Perón pedig „a községháza erkélyéről fog beszédet mondani, és a katonák azt se fogják tudni, hogy hová bújjanak, úgy be lesznek szarva.” És miként a mottóul — s egyben címül — kölcsönzött Carlos GardeLversben Buenos Aires, a kedves város — melyet ha a költő megláthat, „nem lesz többé gyötrelem, sem feledés” —, olyan fényesnek tűnik számukra is az „öreg” (Perón) alakjá... A politikái együgyűség, a szélsőséges dogmát izmus és a népet manipuláló demagógia felé vágott eme groteszk fintorral végződik a történet, hiszen nem utolsósorban az elnök manőverezése vezetett az argentin tragédiához Perón halála után a baloldalt teljesen .likvidáló katonai diktatúra bevezetéséhez. (Magvető, Rakéta regénytár) Zahemszky László Győrffy István portréja