Népújság, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-14 / 11. szám
8* IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1984. január 14.. szombat Lotz Károly emlékezete Száz éve született Homburg vor der Hőhében német apától és magyar anyától Lotz Károly, a századvég ünnepéit festője. Életében mindent megkapott,. amit az ország nyújtani tudott. Már ötéves korában magyar földre került, és gyermekkorának emlékei oly mély nyomot hagytak emlékezetében, hogy első műveiben a magyar népélet és táj festője lett. Első művészeti útmutatásait t Pesten, Marastoni Jakab festőiskolájában szerezte. Tanulmányait Becsben Rabinál, a múlt századi osztrák festészet európai hatású mesterénél folytatta. Bécsi festő lett volna belőle, ha mestere halála után, 1865-ben barátai haza nem hívják. Bár a levert szabadságharcot követően az osztrák elnyomatás keserű éveiben, itthon nem sok munka várt rá, mégis hazatért, és az 1867- es kiegyezés utáni évtizedek légiin nepeltebb, legtöbbet foglalkoztatott mestere vált belőle. Művészi pályája törés nélkül, egyenletesen ívelt felfelé. Életének két uralkodó műfaja a falfestészet, s a táj- és népéletfestés volt. Ausztriából hazatérve romantikus ízzel, festésmódjában a helyi hagyományhoz kapcsolódva idézte fel a századközép magyar világát. A kiegyezés után rohamosan fejlődésnek induló Budapest viszont a falképfestő LotzOt igényelte, aki teljes mértékben meg is felelt a várakozásnak. Budapest új középületei és a főúri paloták sok munkát adtak ecsetjének. Első megbízásait, a pesti Vigadó lépcsőcsarnokának kompozícióit Argirus és Tündér Ilona történetével. 1864-ben jó barátjával. Than Mórral együtt festette. A Nemzeti Múzeum lép-., csőházába a Tudományt, a Költészetet és a Zenét jelképező kompozíciókat, a Keleti pályaudvarra az ipar és kereskedelem jelképeit. 1873Homérost ünnepli a görög nemzet (festmény) a Kossuth Zsuzsa Gimnázium dísztermében ban a Vigadó éttermébe pedig 28 medaiIlont festett.. Középületekbe került megbízásai a hazai történelemből vett valóságos, vagy szimbolikus jeleneteket ábrázoltak. A Sugár (ma Nép- köztársaság) úti és a Nemzeti Múzeum körül akkor épült főúri paloták dísztermeibe azonban már mitológiai jeleneteket komponált. Ebben a témában alkotta legjobb műveit. Évtizedeken át Ybl Miklós építésszel működői együtt. 1884-ben készült főműve, az Operaház nézőterének gyűrű alakú temperafestménye, mely az ókori görög istenek legendás gyülekezetét ábrázolja az Olyrppu- son. Az antik isteneket úgy jellemezte Lotz, hogy a görög-római formaeszménynek feleljenek ' meg. Az Olympus isteneit és félisteneit a zene istene, Apolló lantjának hangjai zsongták körül. Ezzel hangsúlyozta Lotz, hogy a komoly zene csarnokában vagyunk, de zeneiséget fejezett ki az alakok ritmikusan hullámzó ábrázolásával, a múzsák, gráciák táncával is. Az Operaház freskója a zene felmagasz- talása. Az alakok gátlásaiktól felszabadulva, szárnyak nélkül repdesnek. Az istenek a keret mögül bukkannak fel. A körvonalak lágyak, de festőién könnyedek, tiszták, határozottak. Az ég kék foltokkal tarkított fehér, sárga tengerében a lestek és a ruhák színei, a nézőtér aranysárga-vörös tónusához hangolva, valóságos levegőtengerben jelennek meg. A formák, a színek, az aktok, a ruharedők fényben fürödnek. A tartalmi, formai egyensúly tökéletes ; emelkedett derűt hangsúlyoz. A kép a mai néző számára is a zene varázsos hangulatát, embermegváltoztató erejét tolmácsolja. A hatalmas méretű freskó elkészítésére mindössze két évre volt szüksége a mesternek. A részben meztelen figurák csoportfűzése változatos, mozgalmas. Nincs még egy olyan falképünk, melyen a díszítés az épülettel ennyire harmóniában ál- na. Lotz főműve a magyar falfestészet egyik csúcsa; méltán érdemelte meg azt a nagy ünneplést, amelyben részesült. Az egyház is szívesen, és sokat foglalkoztatta Lotzot. Az ő műve a pécsi székes- egyház két kápolnájának, továbbá a budavári Mátyás templomnak a középkori stílusokat felújító falidísze. A tihanyi Apátsági templomba és a pesti Ferences templomba pedig barokkos meny- nyezetképeket festett. Élete végére esnek a Tudományos Akadémia nagytermének, az egykori Igazságügyi Palota, a mai Néprajzi Múzeumnak és az Országház lépcsőházának freskói. Munkásságának remekei a családtagjairól, leginkább fogadott lányáról. Kornéliáról készített, érzékeny, finom színezésű, laza festőiségű arcképei. Dicsősége teljében, 1904. október 13-án, 71 éves korában halt meg. Brestyánszki Ilona Egri kapukat választott témájául e hét Könyvtár előcsarnokában nyílt kiállításán egri fotós. Kollekciójából válogattuk mai n lékletünk anyagát. (A reprodukciókat Kőhidi Ir WSÉMkzÉÉÉ Egy „szabálytalan klasszikus” portréja Pónay László: Tersánszky Józsi Jenő , , , ...................' • T ersánszky Józsi Jenő: Kakuk Marci Aligha van magyar olvasó. akinek emlékeiben ne elevenedne fel az» író nevének hallatára Kakuk Marci piaci polgár, „az édeni csirkefogó”, aki a mostoha világban a becsület és emberség bújócskáit oly töretlenül játssza végig. Teremtője századunk egyik legkitűnőbb epikusa, akinek életéről és szerepeiről igaz legendák élnek máig: festő, grafikus, zenész, feltaláló és rrííndenekelőtt bővérű elbeszélő író-művész — tálán a legutolsó reneszánsz típusú ember. Az életörömök rajongója volt, válságain, a történelem nehéz buktatóin a mindig megőrzött derű segítette át: „... Csak föl a fejjel!... Ember ne hagyd' magád T’ — idézik életrajzírói garabonciás alakját és művészetét talán leginkább jellemző vallomását. Hálás feladatra vállalkozott Rónay László, amikor kismonográfiájában Tersánszky emberi és írói portréjának megrajzolását elvégezte. Egy olyan írót kellett életre keltenie, aki alakjain és történetein keresztül halála után majdnem tizenöt évvel is sugározza töretlen hitét és bölcsességét. Az élő Tersánszkyt kellett tehát „újrateremteni”, kedvcsinálónak az újbóli olvasásra, ugyanakkor az életmű irodalomtörténeti távlatainak tudományos igényű kijelölésére. Rónay László a műértő avatottságával és a tudós pontosságával írta . meg könyvét, kitűnő kalauzt adva ily módon mindazok kezébe,- akik tájékozódni akarnak Tersánszky Józsi Jenő munkásságában. A szerző biztos kézzel jelöli ki az életpálya döntő élményeket nyújtó csomópontjait: a szülőváros, Nagybánya festőiskolájával és paraszt-polgár társadalmával, a Partium, a világháborús hadszíntér, a megpróbáltatásokat és sikereket nyújtó főváros — megannyi terrénuma az élményszerzésnek. Olyan földrajzi- és életközeg, amelyben hősei küzdenek fennmaradásukért és boldogságukért. Az első novellák szegényembereit, a karácsonyt ünneplő Ru szka Gyuriékat, Buzikán Mátyást a hamiskártyást, a csavargás és a becsületes élet peremén egyensúlyozó, a nehéz helyzetekből magát mindig ügyesen kivágó Kakuk Marcit és elmaradhatatlan társát, Somát, a nyúlpaprikás boldogságára vágyó Gazsit, vagy A céda és a szűz hősnőit ugyanaz az osztálytársadalom veszi körül és kényszeríti őket arra, hogy tudomásul vegyék élethelyzetüket, s rafináltan vagy ártatlan jósággal éljenek a maguk igazáért, í, Rónay László joggal hangsúlyozza Tersánszky életművében a háborús élmények és az ebből fakadó műveknek a fontosságát. A Viszontlátásra, drága. .., A margarétás dal, A szerelmes csóka vagy az Egy ceruza története a háború elember- telenítő hatásáról vallanak, s hol individuális tragédiákról szólnak, mint Nela és Natasa történetében, hol jelképes állattörténetben, vagy tárgyak „sorsában” mutatják ki a háború értelmetlenségét, kisembereket sodró abszurditását. Ez utóbbi — olvashatunk Rónay László könyvében is erről — * már felidézi a Ha- sek által teremtett derék Svejk háborús élményeit is... A kismonográfia nagy erénye, hogy az örömöket és bánatokat egyaránt vállaló, teljes életet élni és megírni vágyó Tersánszky emberi alakjához kapcsolódva tudatosítja az életmű irodalom- történeti rangját és esztétikai értékét. Tersánszky a „nyugatosok” között is egyedi „ szabálytalan klasszikus” — ahogyan Bodnár György nevezte —, altinek mesélő kedve, eseményekkel áradó életábrázoló epikája — bár alkalmazza a modern próza korszerű közlésformáit, az első személyű vallomásos megoldásokat —, végül is elkerülte a lélek- elemző, pszichologizáló regény elvontságát. Megőrizte viszont az epika ősi lényegét, a mesét, s mint ahogyan Kakuk Marcit Rónay László is rokonítja Till Eulenspiegellei, Gil Blasszal és Simplicissimusszal, Tersánszky egész epikai modéll- jében van valami a pika- reszk kalandszerűségből, életteljességéből. A hazugság ellenében az őszinteséget hirdeti, az álerkölcsökkel szemben a vágyak természetes megvalósításának jogát. Fontos és gazdag könyvet írt Rónáy László: ismét ráirányítja figyejmünket a huszadik század magyar irodalmának egyik legértékesebb írójára, műveinek friss, eleven világára. Mert pern halványul Tersánszky emléke: miként Kakuk Marcija világosszürke keménykalappal a fején, hosszú fekete zsakettben, lábán bocs- korral újabb és újabb olvasókat ejt rabul, az író alakja is így él tovább az időben. E. Nagy Sándor (Részlet a bevezetésből.) É rtés, elnézés, édes Istenem! Való-e először is az, hogy Kakuk Marci kétségtelen alja társadalmi helyzete mellett annyira sajnálatraméltó boldogtalan volna? Tudja Isten! Nehéz megállapítani a boldogtalanság jellegét. Sőt bajos még a nyomorúságét is. Kakuk Marci is szeret dicsekedni, például, gyermekségével. Azaz azzal az idővel, amikor még maga is a polgári társadalom tagja volt, akármilyen apró is. Pedig voltaképp Kakuk Marci gyermeksége jóval nagyobb ínséget ismert a mostaninál, a rongyokénál. A koszlottság és a foltok ínségét. Azt az ínséget, amit takargatni, titkolni kell és titkolni nem lehet, mint — ahogy mondják — a köhögést. Kakuk Marcinak apja is, anyja is ivott. Melyikük jobban? Hát apja Rendszeresen, anyja időszakonként. De körülbelül megitták azt a mennyiséget, aminek ára, ha meg is marad, akkor is szűkölködniük kell. Kakuk Marci apja végrehajtó volt a városnál. Azaz, hogy ezt Kakuk Marci csak a rövidség kedvéért mondja így. Valójában apja csupán segédje volt a városi végrehajtónak. Hivatalos szabatossággal kifejezve, a kisegítő napidíjas rangjában. Dehát mégis csak , valami rangban és ha nem szürke. akkor legalább sárganeműben. Űrféle volt, szellemi munkás. Sőt tényleg, nem is kivetett egyén. Elvégre a közfelfogás szerint csak dicséretére szolgálhatott, hogy kedvelte a társaséletet, és egyik legkima- radhatatlanabb tagja volt a városi Polgári Egyletnek. Igaz, hogy otthon egész családja sokszor kéthatos értékűt sem zabáit naponta, de ő maga azért kifizette, vagy felíratta az esti hatha- -tosnyi cehhet a lityi borért és ásványvízért az Egyletben. Míg a napidíja mindenestül egy pengő volt. -Antiból következik, hogy . .. Azaz abból sok minden következett, például családjára, de magára a végrehajtóra főként az, hogy a napi cehhen kívül nemigen ihatott többet. Kivéve persze, ha más fizetett neki. Mivel azonban se mulatságos, sem eszes egyén nem volt, hát csak egyetlen" tulajdonát vethette latba, hogy kielégítse szenvedélyét. Ez volt a kitartás. Kitartani a végletekig! Nem is olyan jelentéktelen dolog ez. A végrehajtó a polgárok egyletében estéről-estére, mint a pók a hálójában a ■legyekre, úgy várt egy sarokban a mulató társaságok, ra, míg lerészegednek. Akkor mindig akadt köztük barátkozó, ismerkedő természetű, aki elriasztotta magától társaságát, és valakivel komiszkodni akart, s ez hív. ta a végrehajtót. Meg afcadt, akit haza kellett cipelni. Szóval, valahogy akadt potya, csak ki kellett várni. A végrehajtó valóságos kuvikja' volt a mámornak. A képe mindig nyúzott az éjszakázástól és sárga, szürke, meg zöld a sok zárt levegőtől. De az irodát azért sohsem mulasztotta el. Két éjjel virrasztani és nappal körmölni, fel se vette. Így tehát nem. is tartotta senki züllött egyénnek. Sőt elnézést és magyarázatot is találtak rá, miért nem szívleli családja körét. Feleségének sokkal gonoszabb híre volt. Való, hogy túlságba is ment olykor. Ha egyszer beleszagolt az, italba, képes volt érte leadni fejéről a kendőt és hazulról az ágyterítőket. Képes volt megszökni családjától, s napokig odakujtorogni. Marcika ment az iskolába és a kis pajtásai ujjongva adták elő, hogyan látták édesanyját ott fetrengeni az utcán, egy fal tövében. Csak szerencse, hogy Mar. cikának azt a különös, ru- gékony kedélyt adta a természet. Valahogy érzéketlen volt a szégyen, a kínos, a megalázó iránt, anélkül, hogy különösen arcátlan lett volna, mint ez rendesen ezzel szokott járni. Különös, s nem oly sűrű tulajdon ez.
