Népújság, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-07 / 5. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1984. január 7., szombat A Néva-delta kikötővárosa: Leningrad — az orosz és a szovjet történelem fontos színtere. Az Admira- litás és a Péter-Pál erőd toronytűje mérte itt a történelmi időt. Mintegy varázsszóra ébred a múlt. Szabadságeszmék indultak innen útjukra, szellemi, forradalmi mozgalmak tűzfészke volt Pétervár-Petrog- rád és színtere az Októberi Forradalom nyitányának. A leningrádi blokád költője Olga Berggolc A második világháború idején az orosz nép hősiességének egyik szimbóluma lett Leningrád. Gigászi önvédelmi harcot vívott a város a német hadigépezet ellen. Az ágyúzások, bombázások és az éhség következtében 658 550 leningrádi vesztette életét. . . Ebben a csodálatos városban élőeleven a múlt; az építészet szépségeit fenséges épületek, emlékművek őrzik. A leningrádi ostrom idején megfakult, fénytelenné vált a város szépsége. Az épületek díszeit, a szobrokat védőburkolattal vonták be, a kisebb köztéri alkotásokat a földbe ásták. ^Féltő gonddal óvták a múlt örökségét, pedig ekkor a létezés esélyeit is csak óriási erőfeszítéssel lehetett megőrizni. Egyedülálló emberi tapasztalat született a 900 napig ostromlott Lenin- grádban: az ostromzáron belül zene, irodalom, művészet született — fájdalomból, szabadságvágyból, a létörömök elemi igényéből. Puskini tradíciót folytattak a költők; Olga Berggolc, (1910—1975) Vera In- ber és társaik. A küzdő városnak ajándékozták tehetségüket. Kidalolták az iszonyatot, kiállták tehetségük sorspróbáját. A léthély- zet diktálta kényszerűségben a halál és a pusztulás ellenében emeltek szót. Megújították a költészet ősrégi funkcióját. Ésszel és szívvel, költői szóval harcoltak a megmaradásért Költészetük életigenlő dallama szárnyalt magasra a pusztulás rettenete felett. A Leningrádi Költői Esték közösséget szervező és megtartó ereje fokozta a városvédők győzelemhitét, közös sorstudatát. Nem hallgatott el a költészet „testvérmúzsája”, a zene sem. Az ostromgyűrűn belül megtartották a híres Ojtszrah-hang- versenyt, Sosztakovics VII. szimfóniájának részletbemutatóját, majd pedig az egész mű ősbemutatóját. Nem műfajban, hanem élet- és valóságlátásban született itt eredendően új. A körülmények kegyetlensége kényszerítette szólásra a költőket. Szavuk tetté változott. Eszméik cselekvést indítottak, magatartást alakítottak, közösséget formáltak. Az írás volt önkéntes honpolgári adójuk a létezés ádáz harcában. A kivételes történelmi helyzet, az iszonyú emberi szenvedés kivételes felismerést tudatosított: az internálás körülmények között élő embernek is elemi szükséglete, a művészet életigenlő hite, internáló jövőreménye. A pokol 'kapuit megnyitó szenvedésben, a küzdelem vállalásában is nélkülözhetetlen a lélek kenyere: az igaz, a szép költői szó. Olga Berggolc költőtársaival együtt élte és kifejezte a kegyetlen sorsot: a történelmi igazságból formált művet. A heroikus ihlet költője volt. Nagy elődök „prófétai hitét” újította a győzelem érdekében. A „külde- téses vétót” szegezte az ellenséggel szemben. Joggal nevezték az ostromlott Leningrád költőjének. Az alkotás erejével nyújtott vigaszt. Berggolc — „nővér a haragban és a bánatban” — joggal írta önmagáról: „nem játszottam meg a hőst, én éltem”. Fájdalma és öröme a leningrádiakéval volt közös: éhezett, eltemette férjét, barikádot épített, mikrofon előtt olvasta fel verseit, közben meg kellett támasztani, hogy a gyenge test el ne zuhanjon. Felismerte és szerepjátszás nélkül kifejezte a történelmi pillanat nagyságát: Leningrad szörnyű napjain keresztül Beléptünk a történelembe, mint Házunkba, mit ellenség otthagyott ránk, Mint a visszacsikart apai házba... (Tandori Dezső fordítása) A Februári napló, a Leningrádi poéma, A haza védőinek emlékezete, a Nappali csillagok szerzőjéről joggal írta egy szovjet kritikus : Berggolc „arra törekedett, hogy megőrizze, megszilárdítsa, megmentse a felejtéstől a blokád hétköznapjait, hogy az emberek ne csupán emlékezzenek történelmükre, hanem meg is melegedhessenek annak hajdani tüzénél.” Mindezt Berggolc szavaival igazolhatjuk a legszebben: Apámhoz mentem. . . még foly a könnyem, letörülni kezem gyönge volt. És könnypatak a jeges ködben orcámra kéreggé fagyott. Nehéz a mély hóban célhoz érni: buckák között botladoz a láb. Koporsó jön — nincs helyed kitérni. Elszoruló szívvel léped át. Ó, barátom, én is én is láttam százával a hóban szerteszét; Én is koporsókon léptem által. . . Óvja léptünk hű emlékezés. . . Emlék a halk dicsőség, mindörökkön, Járjunk könnyen, napos utakon. . . Kiben volt erő a holtakon átlépni akkor — joggal él a földön. . . (Bordszky Erzsébet fordítása) Az események tanújaként szólt Olga Berggolc „a háborúról, Leningrád védelméről a blokád rémséges és fenséges éveiben. Nyelvének erejét nem jelzők, hanem a valóság tényei hordozzák. Realizmusa a megélt eseményekből, történésekből ered. önvallomásában így ír erről: „Nem is dalokat énekeltünk, hanem csak kimondtuk, kileheltük, ami a lelkűnkben égett”. A 900 napos ostrom után Olga Berggolc nem az égbolton, hanem a vérütött leningrádi havon, a köny- nyes szemű, de élni vágyó meggyötört emberek arcán látta meg a „nappali csillagokat”. Tudatosult benne az új helyzet: „Élnem és dolgoznom kell, mert a munkámra szükségük van az embereknek; ezt most már tudtam. Ez a tudat — ismétlem — nem keltett bennem sem büszkeséget, sem boldogságot. Csak mentem és teljesítettem a kötelességemet: átgondoltam az előttem álló rádióadásokat, s közben halkan mormoltam magamban egy hirtelen fel- rémlő vers sorait.. Élete végén is arról nyilatkozott, hogy nem volt hiábavaló egyetlen szó, sem érv, sem meghallott hír, egyetlen szétosztott ajándék és szeretet, és sohasem késő újra meg újra elölről kezdeni az egész életet. A teljes életet akarta művekben megőrizni—tanulságul a jövő érdekében. Mert mi más az ember intellektuális története, mint küzdelem az írás, a művészet, a kultúra eszközeivel a minél teljesebb, hiánytalanabb emberi emlékezetért. Cs. Varga István tatár név jelentése az idők folyamán jó néhányszor változott. Első hallásra még ma is a tatárjárás jut az eszünkbe, pedig már tudjuk, hogy az inkább mangold úlás volt. Tulajdoniképp a török hódoltság ideje alatt ismerkedtünk meg a mai tatárok elődeivel. A krími kán hordái ugyanis előőrsei voltak a „dicső török szultánok” seregeinek. Heves megyében a történeti források szerint Makiár környékén nemegyszer megütköztek az egri vitézek Girej kán lovasaival. Aztán elmúltak a dicső napok, elhomályosult a fénylő félhold is. Az országdúló tatárok miatt már rég nem verik félre a faluk harangjait, s az egykori hősök—„dzsigitek” utódai félnomád pásztorok, földművesek, sőt napjainkban mérnökök, orvosok, tanárok lettek. A Volga-parti kazán! tatár kánságot 1552-ben IV. Rettegett Iván elfoglalta. A katonai győzelem azonban nem jelentette a tatárok be- hódolását. Ellenállásuk tü- zét szította a muszlim egyház is. Ennek is köszönhető, hogy évszázadokig virágzott és él ma is a tatár nyelv és az irodalom. A XIX. századra a soknemzetiségű kazáni kormányzóság Oroszország jelentős ipari, kereskedelmi és kultúrális központja. A magyarok egykori őshazájának a területén él együtt cseremisz és votják, tatár és csuvas. Mikor Reguly Antal a múlt század közepén e tájon járt, találkozott a híres Kászám Bekkel, az első jelentős török-tatár nyelvtan szerzőjével, s a később világhírű íróvá lett tanítványával, Tosztolj gráffal. Csodálkozik az ördöngős lovasok ügyességén, a vásárok tarkaságén, no és méltán a híres kazáni egyetem könyvtárának gazdagságán. Amíg századunk első évtizedeiben a rafinált és élelmes tatár kereskedők Berlinben boltot nyitottak, addig a falusi honfitársaik sorsa nemegyszer azonos volt az orosz muzsikéval. A csikorgó téli estéken a családok legtöbbször körülülték a meleget adó zümmögő szamovárt és a régi idők dicsőségéről dalokkal, mesékkel mulatták az időt. A tatár fővárosban. Kazánban kezdődött Lenin forradalmi tevékenysége. Az I. világháború vérzivataros napjaiban még eev- szer utoljára ellenfélként állt szemben az orosz birodalom tatár katonája az Osztrák-Magyar Monarchia között végzett gyűjtést Kunos Ignác, a jeles magyar turkológus 1915— és 18 között. Ebből a gyűjteményből fordított le néhány kazáni tatár népdalt dr. Ka- kuk Zsuzsa, az ELTE török tanszékének vezetője: Ablakomon ha kinézek látszik ott a Volga partja bánat tüze vett körül tenger vize el nem oltja Ahát perec hatsoros koráll perec hétsoros kedvesem hej messze maradt nem ér hozzá a levél A ház megett van egy lék hogy a lovam itassam ha már öreg vagyok is szép lányokkal dolgom van Alma érik, leesik padisahnak trónjára ősszel talán visszatérünk szép leányok karjába Almát adtam, elfogadtad kötényedbe beleraktad sötét szeműm, fényes fecském magad megint másnak adtad A mi hazánk hol van, hol vadlibáktól kérdezem vadlibák míg gágognak sírok csak keservesen 1917 után megalakul a Taitár Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság, ahol békében, egymás szokásait és vallását tiszteletben tartva él együtt a soknemzetiségű lakosság. Napjainkban az egyetem tatár nyelv- és irodalom tanszéke foglalkozik a klasszikus és népmese irodalom gyűjteményes kritikai kiadásával. Mi most kedvcsinálónak és érdeklődést felkeltőnek az egyik legnépszerűbb tatár író, Gabdulla Tukaj 1910-es években íródott népi ihletésű verseiből mutatunk be hármát, és egy rövid állatmesét. Akkor hófúvásba-zivatarba betoppan ám gyolcsfehér nagyapánk. Hóhahó: „Köszöntünk kedves jó hóapó Adja isten, hogy még sok évet megélj!” Hisz legyen az sivitó hófúvás, vagy latyakos olvadás, Te jöttöd örömet szerez nekünk — s mi kell más! Szülőfalum Szülőfalum e szelíd, lankás dombon áll. A hazaérkezőt forrás hűs kristályvize várja, Lelkem itt megpihen, számban édes a víz, Az én falum ez, és én is testeltül-lelkestül övé vagyok! Anyanyelv Tatár anyanyelvem, te szent, melyen anyám, apám szava szólt. Mily csodálatos vagy! Az egész világot adtad nékem, Bölcsőmet ringatva téged dalolt anyám, És amikor mesélt, rólad mesélt nékem nagyanyám. Veled tanultam megérteni a világot! S csak adná isten, együtt tudnánk felszabadítani magunkat, s az apákat! Ordas a kutyáéiban Megtévesztette a tél alkonyt szürkülete a préri csikaszt, így az a juhhcdály helyett a kutyaólba búit be. Mielőtt észrevehette volna, hogy milyen házba is térit, máris szűkölés. csaholás verte fel a csendet. Az ebek vészesen acsarkodtak, így aztán kitört a ribillió. Talpra ugrottak már a kucsmás atyafiak: tolvaj, tolvaj! — rikoltozták innen is, onnan is. Egy percbe sem telt, lett ám csetepaté, riadalom. Fa- husángos legények, puskás gazdák és vadászok adták huszárával. Sok tatár hadifogoly eljutott a magyar, illetve csehországi lágerekbe. E táborok török ajkú lakói Fehér nagyapó Mikor a világ hópehely fehérfénybe öltözik. S sivár kertünk is a hótól ősszé változik. a, l . v Gabdulla Tukaj (Szántó György reprodukciói) szájról szájra a parancsot: fényt ide, amott meg lámpát gyújts! Az ember haja szála is az égnek állt, olyan fogcsi- korgatás és lábdobogás kezdődött, hogy még ha a világot a Sárikából kellett volna kifordítani, arra is jutott volna ember. Látja ám a fairkas, mennyire fenekednek ellene, pedig még bárányt, sőt juhot sem talált. Kérleflőre vette ám a szót a kutyák előtt izifoen: — Nyughassatok már, barátaim! Ne csaholjatok oly nagyon. Nem tudjátok tán, hogy mi szegről végről régi rokonok vagyunk? Nem veszekedni, hanem veletek békét kötni jöttem én ide. Borítsunk fátylat a régmúltra, meglátjátok, juhaltoknak egy göndör szőrszálát sem görbítem. Sőt a többi farkast is elmarom innen — fogadkozott a póruljárt. — Ejnye, ejnye, te farkas koma — szólt közbe a gazda. — Ahogy neked a bundád szürke marad, úgy nékem meg fehér a szakái- lám. így aztán a te szokásaid is. akárcsak az enyé- mék már megmaradnak az utolsó ítélet napjáig. Ezért véled sem alkut nem kötök, se nem vitatkozom. S mihelyt mondókáját befejezte, a farkas fején csattogott a bot, a fejsze! Gabdulla Tukaj írásait fordította, s összeállította: Soós Tamás M ár Lőrincze Lajos is elmondta véleményét a történelmi tudat hiányosságának arról a fokáról, amikor a magyar turista hazatér valamelyik szomszédos országból és lelkendezve meséli: Fantasztikus, azok ott odaát folyékonyan beszélnek magyarul. De szerencsére kivételek mindig akadnak. Itt vannak például íróink, akik tántoríthatatlan lelkesedéssel ápolják a határainkon túl élő magyarokkal együtt közös nemzeti kincsünket: a nyelvet. Történetünk egy szép, kora őszi napon kezdődik, amikor Furmandy J. (keresztnevét fedje örök homály), férfiadminisztrátor, megutálta eddigi egyhangú, szürke életét, és úgy döntött, hogy kiadja magát Hlotkovits Jenőnek, az egyik leghíresebb, határainkon túl élő magyar költőnek. A siker, amely az íróiról híres Nagykávéházban fogadta, minden várakozását felülmúlta, ölelték, csókolták, a kékharisnya lányok pedig azon versengtek, hogy melyikük ülhet a kitűnő költő ölébe. Furmandy J. beszerzett va- lahonnét néhány Hlotkovits- kötetet, amit tisztelőinek azonnal dedikált. Kovácsi Lajos aszúdíjas költő pedig fölállt és kijelentette, hogy ő most elindul és fölkutatja Balázsi Hugót, Hlotkovits itteni leg- j r jobb barátját. Volgái tatárok meséi, dalai Műteremrészlet, munka közben
