Népújság, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-07 / 5. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. január 7., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Nő zöld kalapban Műterem: tessék belépni! Tudom kiknek festek... Magyarázó öregúr (Kőhidi Imre illusztrációi) C gy szerény tábla hir- ^ deti hétvégenként Egerben, a Marx Károly utcában: Kishonthy Jenő festőművész műteremgalé­riája. A járókelő fölkapja a fejét, hiszen nem minden­napi vállalkozás ez: egy al­kotó közvetlen kapcsolatokat keres. Mi is meglátogattuk ezt az újonnan nyílt kis be­mutatótermet, hogy arról érdeklődjünk, mi vitte rá a művészt arra: műhelyét, „legbensőbb szentélyét” nyil­vánossá tegye. — Régi vágyam ez, s az elmúlt év óta semmi törvé­nyes akadálya sincs: a Mű­vészeti Alap tagjai szabadon értékesíthetik műveiket. Be­vált gyakorlat volt sok-sok évvel ezelőtt, hogy az érdek­lődők, a vásárlók közvetlenül találkoztak a művészekkel. A polgári műkereskedés szakította meg az élő kap­csolatot, véleményem szerint ezért is tart ott a festészet, ahol jelenleg. — Apró kis helyiség, de meghitt: a függönnyel elvá­lasztott másik szobában már az ön festőállványa, félig kész képei találhatók. Nem zavarják-e itt a látogatók? — Csak szombaton és va­sárnap áll nyitva ez a ga­léria, bár más napokon is fogadok vendégeket, ha elő­zőleg telefonon értesítenek. Mindig szívesen látok min­denkit: az elmúlt néhány hét alatt több hasznát vet­tem ennek a formának, mint gondoltam. Eddig úgy lát­tam munkáimhoz, hogy nem éreztem, kinek is készül. Személytelen hivatalok vá­sárolták meg többségüket, most meg találkozom az ér­deklődőkkel : tudom, kiknek dolgozom. Minden ecsetvo­násomban benne van ez az újfajta kötelék. — A meghívólevélben úgy fogalmaz: „Szeretném re­mélni, hogy a művészetek e tarka korszakában munkáim felüdülést és élményt nyúj­tanak majd a látogatóknak, és örülnék, ha észrevennék, hogy nem a múlandó diva­tot szolgálom.” Ezek szerint nem túl elégedett a művé­szet jelenlegi állásával... — Valóban sok dolog van, ami nem tetszik. Festőnek lenni szerintem mesterség és életmód. Ezek az újfajta szimbólumok számomra csak átmeneti jelenségek. Sokkal inkább az időálló, százado­kon át maradandó értékeket keresem. Ezzel függ össze az is, hogy képeimet ilyenfor­mán mutatom be. Kicsi ez a helyiség, de egy alkotó képeiből talán elég is egy alkalommal tízegynéhányat látni . .. Beszélgetésünk után meg­nézzük, hogyan dolgozik. Vászon elé ül, s egy nő arc­képét folytatja. Nagy sze­retettel mutatja be szer­számait, mesél arról, hogy melyik kellékét honnan szerzi be, hogyan készül egy-egy portré. E arról is, hogy már a szomszéd is kedvet kapott az efféle be­mutatkozásra, s Balogh Lászlóval együtt várják majd a látogatókat. ★ Régi panaszuk a képző­művészek kedvelőinek, hogy Egerben nincs megfelelő kiállítóhelyiség, galéria. Ha nem is pótolja egy-egy ilyen kezdeményezés a hiányt, mégis hozzáadhat valamit a város képéhez. Hogy a fes­tészet nyelvén szóljunk: egy ecsetvonásnyit. S ez olykor nem is keveset jelenthet.. . Károly rodalmi élet rabságában Furmandy csuklóit néhá­nyat, de hamar föltalálta magát: — Ügy tudom, vidéken van. — Az lehet — mondta le­mondóan Kovácsi Lajos. — Mert állandóan író-olvasó találkozókat tart. Furmandy J. föllélegzett és rendelni akart. Persze, nem hagyták. Záróráig ölel­ték, csókolták, Rita pedig (a Nagykávéház legnagyobb kékharisnyája, aki maga is írogatott), fölajánlotta laká­sát. Furmandy J. elfogad­ta. Soha nem érezte ilyen jól magát. Másnap, már kora reggel ott ült a Nagykávéházban és reggelizett. Tisztelői egy óra múlva ismét körülülték a márványasztalt. Ekkor ér­kezett meg a helyiségbe Döbrög László prózaíró. A kölcsönös bemutatkozás után Döbrög odasúgta Furmandy- nak: — Gondolom, rengeteg beszélnivalónk lenne. Gyere, elmegyünk innen máshová. Furmandy J. kezdte ma­gát rosszul érezni, de Döb­rög erőszakos ember lévén, hajthatatlan maradt. (Vala­mikor nagyváltósúlyban ke­rületi bajnokságot nyert.) Végül is engedett az unszo­lásnak, elköszönt tisztelőitől, és kicsit remegő léptekkel elindult Döbrög László pró­zaíró után. Furmandy J. ettől a pil­lanatból kezdve három na­pig ki se józanodott. Döb­rög ráköltötte fizetését, ked­venc kiadójától pedig si­került háromezer forint elő­leget kicsikarnia, ebből né­hány divatos inget; és egy farmernadrágot vásárolt Fur- mamdy számára, a maradé­kot pedig természetesen el- ittáik. , Döbrögnek prózaíró mivoltja ellenére birtoká­ban volt az eddig megjelent összes Hlobkovits-lkötet, amit Furmandy hosszú dediká- ciókkal hálált meg. A csapás a negyedik na­pon következett be. Ekkor futottak össze ugyanis Balázsi Hugóval. A botrány leírhatatlan volt. Döbrög László régi sport- sikereit idézve laposra ver­te Furmandy fejét. De minden csoda három napig tart, így aztán egy hónap múlva már csak né- hányan emlékeztek a Nagy­kávéházban és környékén lejátszódó eseményekre, ki­véve Döbrög Lászlót, aki a történtektől lelkibeteg- séget kapott: hat hétig ke­zelték az egyik idegosztá­lyon. Furmandy J. fölépülése egy teljes héttel tovább tar­tott Miután meggyőződött róla, hogy az utolsó lila folt is eltűnt szemei alól, is­mét erőre kapott, és új ter­veken törte a fejét. Eredeti szakmájától, a férfiadmi- oisztrátorságról végképp le­mondott, ugyanis az irodal­mi élet varázsától bárhogy is szeretett volna már, se­hogy sem tudott megszaba­dulni. Irt néhány négyso­rost, de egyetlen szerkesztő sem akadt, aki közölte vol­na. Ezek után megpróbálko­zott egy regény megírásával, de már a harmadik mondat­nál megakadt, így aztán ha fájdalmasan is, de tudomá­sul kellett vennie, hogy ő, Furmandy J.. a tehebségte- lenség non plus utrája. De tehetségtelensége el­lenére sajnos örök barátsá­got fogadott az irodalmi élet napos oldalával. Így aztán hosszas gondolkodás után vásárolt harminckét darab Döbrög László-köte- tet, kiváltotta útlevelét, és vonatra szállt mint Döbrög László magyar prózaíró. Remélte, odaát talán meg­ússza néhány könnyű po­fonnal. Bánffy György és Szabó Éva a Pajzán históriák című zenés játékban professzorig mindenféle-fajita szerepet eljátszhattam. — Ügy tudom, tanít is? — Eléggé közismert, hogy munkámban a magyar nyelv szabályait igyekszem meg­tartani, szép lehetőségeit ér­vényesíteni. Ez bizonyára feltűnt a Zeneakadémia ve­zetőségének is, ezért hívtak meg 1978-ban az énektan­szék beszédtanári munkájá­ra. Egy évvel később már kinevezett egyetemi docens­ként tanítottam, és tanítok ma is. Szeretek tanítani. Ilyen irányú hajlamom ve­zetett el a munkásszínját­szó, irodalmi körök vezeté­sére. Tizenhat évet töltöt­tem a telefongyári színját­szók csoportjánál. Egy okta­tó számára mindez igazi öröm! Németh Lászlóval val­lom én is: „Aki a fiatalság­gal foglalkozik, annak a szelleme tovább marad fia­tal.” — Hogyan látja önmagát ma a színész? — Az önismerethez való­ban elengedhetelen néhány évtized a pályán. Igyek­szem a munkámat önma­gamhoz igazítani, úgy, hogy ne üsse a saját egyénisége­met. Kiegyensúlyozott em­ber vágyók. Benső bizton­ságom van. Az elmúlt évek­ben véghezvittem valamit, ami a magyar nemzeti kul­túrát erősíti. — És az 1983-as esztendő mit hozott a színésznek? — Ez az év ismét pá­lyám felívelő szakasza volt. Két kiváló színészi lehető­séget kaptam. Az egyik Ne- meskürthy Istvánnak szá­momra írt színműve Jósika Miklós életéről, melynek nagy sikere van a Reflek­tor Színpadon, Kerényd Im­re rendezésében. A másik feladat a József Attila Szín. ház vi'gadóbeli vendégjáté­kaként Széchenyi István színpadi megjelenítése Sik­lós Olga rendezésében. Pá­lyámon néhány színművet tekintek életem színészi csú­csának. III. Richárdot, Oedipus királyt, Bethlen Miklóst, de úgy érzem, Széchenyi-alakításom is ezek szintjére emelkedett. — Végül, mire jut még ideje ennyi kötelezettség mellett? — Fájdalmas kérdés. Bi­zony, magánéletemre időm­nek csupán töredékét for­díthatom. Két gyerekem köz­ben felnőtt. S egyetlen szen­vedélyemnek, a vadászatnak is csak ritkán hódolhatok. Szémann Béla — Honnan indult el Bánffy György, mi vezette el a szín­padhoz? — kérdeztük a szí­nészt beszélgetésünk beve­zetéseként. — Budapesten születtem ugyan, de egri vagyok. Ott nevelkedtem 15 esztendős koromig. Az édesanyám is egri származású és egyko­ron Pápay Klári néven is­mert színésznő volt. Az ő múltja is hozzájárult ahhoz, hogy a színészi pályán kö­töttem ki. A vers, a szín­ház világa korán megfogott. Fiatal fiúként sokat játszot­tam statiszta és epizód szerepekben. Végül így ke­rültem be a főiskolára is, miután ezt a világot annyi­ra megszerettem. — Könnyű vagy nehéz volt az indulás a pályán? — A főiskola . befejezése után, sőt már hamarabb is, a Nemzeti Színházba kerül­tem, és kisebb epizódszere­peket kaptam a Hamletban, az Ozorai példában... Gör­dülékenynek tűnt az indu­lásom. A fiatalos hév. nyílt­ságom azonban összeütközés­be sodort a színház vezető­ségével és három év után felmondtak... Az utána kö­vetkező hat évről nem aka­rok most beszélni. Az el­ső évtized így hát nem ho­zott sok örömet és bizo­nyosságot, hogy valóban er­re a pályára születtem. Csak, amikor Pécsre kerül­tem, az ott töltött évek ad­tak bizalmat. Voltak kétsé­geim, felvetődött benném olykor az újrakezdés gondo­lata is, hogy talán más oá- lyát kell választanom. Pé­csett azonban a pálva sze­retette átváltozott valódi hi­vatástudattá. Azóta sem unott, sem foghegyről vett feladatokat nem ismerek. Pécsett, tizenkét esztendő alatt kijártam azt a pótfő- Üsikolát. amit minden szí­nésznek el kellene végezni. Évről évre ott olyan fel­adatokat kaptam, hogy há­lás vagyok a sorsnak, ami­ért így alakult a pályám. — Mit jelentett önnek vi­déken színészkedni? — Valójában Budapesten éltem, úgy jártam le Pécs­re. Egy sor gonddal küsz­ködve, főleg a színész egyez­tetés gondjai jelentettek ál­landó problémákat. Nem tartoztam a mellőzött szí­nészek közé, pódiumon vagy éppen a filmgyárban gyak­ran kaptam szerepeket. Is­mert az ország s ezt főleg a III. Richárd televíziós köz­vetítésének köszönhettem, amelyet a pécsi színházból sugároztak. (Dobál Vilmos rendezte.) Sokat köszönhet­tem Lendvai Ferenc és Sík Ferenc rendezőknek is. — Már jó ideje Pesten él és dolgozik. — Tizenhárom éve pesti színész vagyok. Még Bene­dek Árpád hívott át a Jó­zsef Attila Színházhoz ve­zető színésznek, amit nem utasíthattam vissza. A szín­házban eltöltött következő évtized azonban vezetőség- változás következtében, nem sok jót hozott számomra. A második vonalba szorultam, és évek teltek el, amíg a pécsi évekhez hasonló ní­vójú szerepekhez jutottam ismét. Nem tartozom a két­ségbeeső színészek közé, s a kényszerű mellőzöttséget kihasználva megszerkesztet­tem két irodalmi összeállí­tást anyanyelvűnk védelmé­ben, és az anyanyelvet sze­retők számára. „Az ékes, édes anyanyelvűnket”, dr. Szilágyi Ferenc segítségével és „Az anyád nyelvét bíz­ták rád a századok”-at. Ezt a két összeállítást az or­szág számtalan helyén, több mint ezer alkalommal mond­tam el színházakban, iro­dalmi presszókban, egyete­meken, mezőgazdasági mun­kások előtt, falusi iskoláik­ban. könyvtárakban, mun- kásíklubökban. Mindenütt otthon éreztem magam. Én hiszek ebben a munkában. Meggyőződésem, hogy a szí­nészettől ma nem választ­ható el a népművelés. Mindezért 1979-ben meg­kapta a SZOT-díjat. Méltá­nyolták szellemi erőfeszíté­sét. 1983-ban elnyerte a ki­váló művész címet is. Al­kata szerint milyen színészi feladatokra vállalkozik leg­szívesebben? — Szerencsés alkatúnak tartom magam. A pályám bizonyítja, az ízes paraszt- szerepektől kezdve a hősi Shakespetare-i figurákon át. a bolondozó-éneklő Higgins Bánffy mint Széchenyi A legnagyobb magyar című mono- ' drámában. (MTI fotó—KS) Ratkó József ólfar Az anyák halhatatlanok. Csak testet, arcot, alakot váltanak; egyetlen halott nincs közülük; fiatalok, mint az idő. Újra születnek minden gyerekkel, megöletnek minden halottal — harmadnapra föltámadnak, mire virradna. Adassák nekik gyönyörűség, szerelmükért örökös hűség, s adassák könny is, hogy kibírják a világ összegyűjtött kínját.

Next

/
Thumbnails
Contents