Népújság, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-07 / 5. szám
Gyüngyiis a hatszázötvenedik évhon Kőhidi Imre felvételei Az értekezlet témája? Nem is érdekel az értekezlet témája. Helyesebben, nem az értekezlet témája érdekel, lett légyen az bármilyen érdekes is. Az iménti mondatok nemcsak egyszerű kijelentő mondáitok, de pökhendi mondatok is. Legalábbis annak tűnhetnek bárki számára, különösen, ha azt is elmondom, hogy az az értekezlet, amelynek a témája nem érdekel, s' amelynek a margójára szánom majdandó gondolataimat, az egy egész megye jövőjével foglalkozott. Hivatalosan megfogalmazva azt a bizonyos és engem most nem érdeklő témát: terület- és telepítésfejlesztés az ezredfordulóig. Sőt: voltaképpen az ezredfordulón is túl, hiszen nem lehet a tervek, elképzelések, majdhogynem azt fogalmaztam, álmok cezúráját a 2000. évre forduló éjfélkorban megvonni. És mindezek után lám mégis azt mondani, hogy nem érdekel az értekezlet témája — ismét helyesbítek — nem az értekezlet témája érdekel, az valóban fölényes nyegleségnek tűnhet. Pedig a szórend legyen az igazolásom: távol áll tőlem mindenféle és mindenfajta nyegleség más ügyben is, nemhogy olyanban, minit egy országrész életnek to- váhbi sorsa, dolga. Tudom jól, hogy a helyi gondok, helyi örömök, a rész és az egész dialektikája szerint, mennyire befolyásolják a tizenkilenc megye közÖ6 sorsát, hogy az itt, ezen az értekezleten megfogalmazott elképzelések tükrözik az ország terveit, mint ahogyan az országos tervek is visz- smtükröződnek az itt megfogalmazott elképzelésekben. És mégis. Azazhogy mégsem az értekezlet témája érdekel, hanem az a tény gondolkodtatott el, miszerint itt és körülöttem, ásó és csemete nélkül, valamiképpen mégiscsak diófaültetők tanácskoztak. Ismerik, hogyne ismernék a jövőre gondoló, a tervező embert példázó diófaültető meséjét: — Minek ültetsz diófát? — így a szomszéd —, hiszen a gyümölcsét te már úgysem ízleled meg... — De megízlelik az unokáim — mondta a példabéli diófaültető, és derűs nyugalommal ásta tovább a gödröt a fiatal, lassan növő csemetének. Az ember — vélem — azért a teremtés koronája — és nem azért, mert önmaga elpusztítására is képes —, ment ő az egyetlen lény, amely halála utánra is gondolni képes és kész, aki tudatosan érzi és vállalja a felelősséget, ha igazán ember, a kései leszármazottjaiért is, ő az, aki a mában élve is, akar és tud a holnaputánban is gondolkodni. Aligha kétséges, hogy azok, akik itt ülnek körülöttem, azoknak java része, adjon erőt nékik hozzá a sorsuk, legfeljebb érni látják, mintsem beérni is a diófa gyümölcsét, amelyet most ültetgetnek a szorgos vita közepette. Azok a tervek, ám most már úgy fogalmazok, azok az álmok, amelyeket körülöttem ébren álmodtak meg, s amelyek egyszerre színesek, vará- zsosak, ám ugyanakkor olyan precízek is, mint a mérnöki jelentések, nos, hogy ezek az álmok, tizenöt, húsz év múlva bontanak virágot, hogy illatukat, ízes gyümölcsüket, a ma még talán meg sem születettek ízleljék majd megelégedetten. Megelégedetten ? És ha nem? Azt tudjuk, hisszük, hogy a diófa gyümölcsének ízét a késebbi korok ínyei is ízesnek találják majd. De azokat a terveket, elképzeléseket, amelyeket most és itt vetettek papírra, s amelyek sorra-rend- ben, de a távolabbi jövőben valósulnak meg általunk, tőlünk eredeztetve az utókor számára, azokat kóstolva, „ízlenek”-e majd a „gyümölcsök” nékik, az unokáknak és azok gyermekeinek? A diófa példának, tanulságos történetnek igencsak kitűnő, de mesés anekdotáknak vajon van-e helyük és értelmük egy országrész holnapjának szigorú rendű megtervezésében? Nem a magunk és mostani szájíze szerint tervezünk-e? Nem a magunk meg nem valósult, mert talán meg nem is valósulható álmait vetítjük ki a jövő évezredére? Más szóval: nem erőltet - jük-e rá a ma elképzeléseit, a ma lehetőségeinek köntösében az utódainkra, akiknek akkor már más lesz, vagy legalábbis lehet az elképzelésük — és nem az álmuk! — a köröttünk való világ rendjéről, a városokról és a falvakról, azok kapcsolatáról, a közösségi formák lehetőségeiről, az élet tárgyi valóságáról? öt kérdőjel, ennyit sorakoztattam fel, szánté egyetlen lélegzetvétellel. És még mennyit tudnék, tudtam volna azt sorolandón, hogy ez a történelmi diófaültetés milyen és mennyire felelősségteljes. Hogy azok, akák e témát vitatják, tudva, vagy tudatlanul egy új évezred hajnalát figyelik előre tekintetükkel. Hogy ebben a cigarettafüsttől terhes helyiségben, a stencilezeitt jelentésektől zsúfolt asztalok fölött, az egyéni gondoktól pilledten, a másikkal szembeni, néha fel-fellobbanó vitadűhtől ingerelten is az új kor, egy új évezred sejtjei formálódnak. A jövő méhében ülök — bárnily meghökkentőnek, netán kissé marhádnak is tűnik a hasonlat — mégsem képzavar ez: mert legalábbis belátok, és tisztán látom a sejtektekből alakuló csecsemőt, amelyet úgy hívnak majd: XXI. század. — Okos ez a jelentés — jegyzi meg szók- és gondolatszomszédom. — Az! — hagyom helyben tömören. Mert egy jelehtésre, amelyet összegyűrtek, mikor másolták, még összébb, amikor postázták, annál is összébb, amikor forgatták és végül össze-vissza firkálták a vita közben figyelve arra, disputáivá azzal, nos, egy ilyen jelentésre nem mondhatom azt, hogy: szép. A diófa is szép. Ha kiterebélyesedik és hatalmas lombkoronájával, gyümölcseinek ágat hajlító gazídagságával borít hűs és jótékony ámyú védelmet az egykori ültetők emléke felett. Az ember, ha ember, akkor ő az egyetlen lény, aki halála utánra is gondolni, arról álmodni, tervezni és érte aggódni képes. Jaj, csak kihajtson, árnyékot terítsen, gazdag gyümölcsöt hozzon ez a diófa: az általunk is megálmodott XXI. évszázad! Hát ezért nem az értekezlet témája volt az, amely érdekelt, hanem a homo sapiens, inkább a gondolkodó, az álmokat tervekbe foglalni képes embere e viharos XX. század végének. Egy kis megye szívében is.
