Népújság, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-31 / 25. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1984. január 31., kedd Egy hét... Csalétek Horror, vagy krimi? Hor­ror és kri­mi egy-egy csipetnyi fa­nyar humor­ral. A nagy apparátussal felvonuló rendőrség si­kere végül mégis — a műfaj hagyományai szerint — egyetlen „mel­lék” pillanattal valósulhat meg. Az immár jó egy évtize­des amerikai bűnügyi film után ki-ki megelégedetten búj­hatott az ágyába — miután azért megnézte, hogy a kulcs a zárban ráfordítva van-e? A KÉPERNYŐ ELŐTT Hatvani Galéria-naptár Lóránt János kiállítása — Medgyessy Ferenc szobrai — Amadeus a Vígszínházban — A barlangvilág titkai — Pitti Katalin, Leblanc Győző, Gregor József énekel Operett, hetedhét országon át A szívem egy cselédlányé, a fülem meg bot. Mindezek után érezd magad mégis nyugodtan, kedves olvasó, nem a hetedhét országra szóló operéttmuzsika hang- szereléséről, a zenekarok és a karmesterek intonálásáról óhajtó^ most néhány sort írni, csak arról, hogyan ha­tott rám az NSZK, az oszt­rák és a magyar televízió szó szerint is hetedhét ország­ra szóló közös vállalkozása, az Operettkarnevál. Nagyon hatott rám, nagyon tetszett. Pedig az operettek librettó­ját, mindközönségesen tör­téneteit, bár nem különös­képpen kedvelem, de egyko­ri érzelgős cselédlányként szégyenszemre mégis meg­megkönnyezem, — ha a sze­relmesek boldogan egymás­ra találnak. A muzsikával még úgy vagyok, hogy an­nak igazán „jól kell” ahhoz szólnia, miszerint képes le­gyen áttörni hallásom némely zenei gátját. Világosan szólva, az ope­retthez én, mint látványos, kavalkádos, heppiendes, bol­dogságot szóró, szirupédes valamihez vonzódom ugyan, de évente legfeljebb csak két alkalommal. A mostani volt az egyik, ez a meglehe­tősen terjedelmes alkalom. Ha a heppiendeket megköny- nyezni módom — hála ég­nek — most nem is volt, mert csak zene és tánc, és flitter és színek és dalok voltak, ám a bő kétórás mű­sort, a színek, a rendezés remek ritmusát, a kitűnő énekesek hangját, a csodásán drága kosztümöket végigél­vezni annál is inkább nyílt lehetőségem. És egyáltalán nem éreztem hallásbéli — mármint a zenei — fogya­tékosságomat. A kétórás monstreműsor ismét azt igazolta, hogy ope­rettet csinálni, mármint a televízióban is, csak teljes erőbedobással lehet és érde­mes. Ha kórusra van szük­ség, hát azok ne ötödmaguk- kal induljanak az énekes csatába, a táncosok ne árva párként ropják a hamiscsár­dást és a primadonna, meg a bonviván, a szubrett, meg a táncoskomikus — jé, vol­taképpen itt ilyen nem is volt! — se egyetlen, ütött- kopott nagyestélyiben, fa­kó szmokingban robotolja végig az előadást. Fény, pompa, elegancia, nagyvona­lúság. színek és ötletek, né­mi pikantéria — mindezek nélkülözhetetlen kellékei még az operett-m u z s i k á - nak is. Ebben a műfaj­ban ugyanis minden akkor igaz csak, ha hamis és min­den akkor lesz talmi, ha re­ális. Ez bizony mesevilág volt és marad is örökre. És az unalmas, száraz, szürke mesénél még a sem­milyen mese is jobb. Az Operettkarnevál, ez a nemzetközi farsangi revű nem szűkölködött az össze­fogás és a képernyő adta le­hetőségek ízléses, de gaz­dagon bátor és bátran gaz­dag kihasználásában. Nem sorolom fel a közreműködő­ket, igen terjedelmes helyet foglalna el a névsoruk, in­kább csak annyit róluk: a közös vállalkozás egységes csapattá formált mindvala­mennyi közreműködőt. Gyurkó Géza Két világ Néha testet ölt, amiről el­méletileg tudunk: két gyö­keresen ellentétes világ vesz körül bennünket. Úgy tűnik, nemcsak kívül, de belül is. Az emberek jelentős része — különösen más kontinen­seken — éhezik, szükséget szenved, hóhéroknak esik ál­dozatul. A másik, szerencsé­sebb és kisebb rész, ha nem is dúskál mindig az anyagi javakban, biztonságban, a jövőben bizakodva—rendel­kezhet sorsa felett. Az utób­biaknak néha rózsaszín álom­ra is telik szalagos és csip­kés ruhában, Chanel-kölni- től illatozóan libbennek a jóltáplált fiúcskák és lá- nyocskák, akik ráadásul le­het. hogy hercegek és her- cegkisass zonyok. A nagyobbik rész közben éppen azzal van elfoglalva, hogy minél ügyesebben fog­ja meg — étkezés céljából — a patkányokat, s találjon egy kis ivóvizet. Vagy, hogy megmeneküljön a gyilkos go­lyók elől. Mégis, egyre gya­rapodnak, többen lesznek, nem ismervén a születéssza­bályozási. A fene érti ezt! Nyomoga­tom a kapcsológombokat va­sárnap este. Az 1-es csator­nán Európa töretlen és na­iv optimizmusa, cukormáz­zal bevonva. A 2-esen chi­leiek iszonyú és félelmetes halála, állatias legyilkolá- sa. Kép a képre, hang a hangra: sikoly és szirupos kuncogás, fodros ruha és halálos sebekkel „díszített” krisztusi test. Hol hát az igazság? Ket­tétört a világ? Hol is élünk, miféle bolygón? Végén a kapcsológombot nyomom meg, a tévé elhall­gat, tovább gondolkodom. (gábor) Öncélú töprengés Az elmúlás valamennyi­ünk osztályrésze. Még az a szerencse, hogy törvénysze­rű távozásunk időpontjáról fogalmunk sincs, így aztán valamiféle naív védettségtu­dattól vezérelve kacérkod­hatunk a gondolattal, s ta­nácsokat adhatunk — termé­szetesen másoknak — arról, hogy miként célszerű szem­benézni a megborzongató Semmivel. Körülbelül ezt tették a Memento móri című négyré­szes tévésorozat összeállítói és meghívott vendégei. Vál­lalkozásuk jóhiszeműségét nem kétlem, de öncélúságát sem. Úgy is mondhatnám, sokat markoltak, de minden kihullott a kezükből. Töb­bek között indokolatlan hie­delmeket szándékoztak el­oszlatni, s arra sarkalltak valamennyiünket, hogy sza­baduljunk meg előítéleteink­től, attól a félelemtől, amely tudatunk mélyén rejlik, hangsúlyozván: az életnek épp olyan jellemzője a zá­róakkord, mint a kezdet. Ezt el kell fogadni, ebbe be­le kell nyugodni, s vigasz­taljon mindannyiunkat az, hogy az utolsó fordulóval járó fizikai és lelki terhe­ket különböző medicinák ré­vén enyhíteni lehet. Nem érdemes tovább foly­tatni, mert ezek kenetteljes közhelyek a javából. Akkor is, ha neves orvosok, eset­leg ismereteik tudományos voltára kínos pedantériával esküdő pszichológusok és szociológusok fogalmazzák meg azokat. Persze, valamiféle vitát is ígértek, ez azonban el­maradt, mert a szót kérők zöme — a teológusokat ki­véve — úgy látszik, idegen­kedett az egyes nézetek üt­köztetésével járó esetleges agytornától. így aztán a joggal várt szellemi cseme­gétől is megfosztottak va­lamennyiünket. Helyette vi­szont bőven volt részünk banalitásokban. Mindebben ludas az ötlet- szegény forgatókönyvíró, és a kényelmes szerkesztő. Juszt László riportert viszont több­ször zavarta a terebélyese­dő unalom, nemegyszer rá­döbbent arra, hogy mi a teendője. Megpróbált vala­miféle pezsgést vinni a lagy­matag társalgásba, de majd mindig magára maradt. Igaz, közben elhangzott — kiváló színészeink tolmácso­lásában — néhány hajdani író és filozófus bölcs meg­jegyzése. Ezek a betétek azonban csak arra döbben­tettek rá minket, hogy mennyire sekélyes a négy estére osztott terefere. Címként kár volt a klasz- szikus latin szállóigét idéz­ni. Az okos rómaiak ugyan­is azért hangsúlyozták vé­gességünket, hogy figyel­meztessenek: a ránk szabott időben ne feledkezzünk meg az egymás iránti emberség követelményei ről. A műsor még erre a magvas tanulságra sem em­lékeztetett. .. (pécsi) A Hatvani Galériában nyitva tartó vendégkiállítás, a hódmezővásárhelyi Tor­nyai Múzeum XXX. orszá­gos tárlata február 19-ig lesz nyitva, és ezalatt vezet be az intézmény egy új gya­korlatot. Minden ötszázadik látogató jutalomban — pó- diumest-belépőjegyben, mű­vészeti kiadványban — ré­szesül emlék gyanánt. A vá­sárhelyiek szemléjének zá­rása után megyénkben élő jeles festőművész, a Mun- kácsy-díjas Lóránt János mutatkozik be a hatvani kö­zönségnek, mégpedig gyűjte­ményes — a Galéria mind­két szintjét betöltő — fest­ményanyaggal. A kiállítást 1984. február 25-én, vasár­nap délelőtt fél 12 órakor dr. Losonczi Miklós művé­szeti író nyitja meg, és az ünnepi aktuson az állami zeneiskola művésztanárai működnek közre. A Galéria képzőművészeti szabadegyeteme „Magyar mesterek” sorozatában ezúttal az egyik iskolateremtő mes­ter, realista szobrászatunk nagy egyénisége, Medgyessy Ferenc művészetével ismer­kedhetnek meg az érdeklő­dők. A diaképekkel illuszt­rált előadásra február 6-án, hétfőn este 6 órai kezdettel kerül sor az emeleti kiállí­tóteremben. Hasonlóan a lá­táskultúra fejlesztését, a társművészetek megismeré- rését célozza a február 18-án, szombaton délután 2 órakor induló galériabusz. Utasai délután a Szépművé­szeti Múzeum török kiállítá­sát tekintik meg. este pedig a Vígszínház előadásán vesznek részt. Schaffer Amadeus című, Mozart éle­Sikeresen szerepeltek ma­gyar filmek külföldön a most összesített adatok sze­rint 1983-ban: 87 nemzetkö­zi filmfesztiválon 27 díjat nyertek. A tavalyi filmfesztiválok sorát a januári Üj-Delhi-i rendezvény nyitotta, s a spanyolországi Huelva váro­sában tartott zárta be. A két esemény között Európában, Észak- és Dél-Amerikában jóformán minden jelentős filmes találkozón képvisel­tette magát a magyar film­tébe bepillantást nyújtó da­rabja kerül színre, kitűnő művészek — Tordi Géza, Gálffi .László, Pap Vera, Tahi Tóth László, Kenderest Tibor, stb. — tolmácsolásá­ban. Igen vonzónak ígérkezik a Galéria-világtükör február 20-án, hétfőn este 6 órakor rendezendő programja is! A vendég ez alkalommal az Európa-hírű barlangkutató, az aggteleki Béke-barlang felfedezője, dr. Jakucs Lász­ló tanszékvezető egyetemi tanár lesz. Színes diaképek, filmek segítségével idézi fel kutatómunkáját, a barlangá­szok életét. Majd a zene, a nemes muzsika lép a Galé­ria tevékenységének hom­lokterébe! Február 29-én, szerdán este 7 órai kezdettel rendezik meg a Budapesti Vasas Szimfonikus Zenekar újabb hangversenyét a Damjanich Szakmunkáskép­zőben, éspedig a legnépsze­rűbb operákból, operettek­ből válogatott részletekkel. Az est szólistái Pitti Kata­lin, Leblanc Győző, az Álla­mi Operaház tagjai, vala­mint Gregor József, kiváló művész, a szegedi operatár­sulat énekese lesznek. Mű­soron: Bizet, Mozart, Rossi­ni, Verdi, Kacsoh Pongrác. Huszka Jenő, Jacobi Viktor, Kálmán Imre, Lehár Ferenc ismert szerzeményei. Végül említsük meg, hogy február 10-ig lehet jelent­kezni a Galériabusz áprili­si, külföldi útjára, amely a Szovjetunióba — Ungvár. Munkács — vezet, és három napon át nyújt sok értékes látnivalót, élményt a részt­vevőknek. forgatás. Az értékes díjak­ból kiemelkedtek azok, amelyeket az egyik legran­gosabb fesztiválon, Cannes- ban nyertek filmjeink. A fesziváldíjakon és a nemzeti filmhetek sikerein kívül más elismeréseket is elkönyvelhetett a magyar filmgyártás. Oscar-díjra ne­vezték a Megáll az idő cí­mű filmet, s ugyanezt a pro­dukciót Belgiumban „forgal­mazást támogató” díjjal ju­talmazták. Magyar filmek sikerei külföldön 87 fesztivál — 27 díj Az anyakönyvvezető fel­sírt álmában. Ébredés után halványán emlékezett ugyan rá, de gyorsan másra gon­dolt; erősnek, tudatosnak tartotta magát, és úgy is próbált élni. Egy percig még ágyban maradt, eszébe jutott mun­kájának egy része, a sok kü­lönböző ujj — rácsszerűen, idegenül —,. amelyekre va­laha ráhúzta a gyűrűt. Ez sem szokott megfordulni a fejében: talpra ugrott. Mint mindig, először a kisszobába sietett. — Pattanj, kölyök! — Nyugi, ma tanítási szü­net ... Hagyjál... — Ezt meséld a kis barát­nődnek, ne nekem. Nyomás! — Nem megyek sehová. Tegnap nehéz napom volt. Kivagyok. — Egek ura! Az anyakönywezetőnő vé­gignézett a kölykön: szökés, vézna kamasz volt, tövig rá­gott körmökkel. Éjszakán­ként gyakran beszélt alvás közben, áthallatszott az üvegajtón. A konyhába ment teát ké­szíteni — tudta, a kölyök kisvártatva betámolyog hoz­zá, a hűtőszekrényből az asztalra dobálja a tegnap délután vásárolt felvágottat, mind a háromfélét, egyikbe- másikba morogva beleharap, majd indul a fürdőszobába. Tardi Gábor: Átmeneti idő „Szeresncsére szorult belé lelkiismeret, nem úgy, mint abba a bitang apjába, aki évekkel ezelőtt elutazott kö­zelebbről nézni a napnyugtát, legalábbis így mondta, hogy verje meg a bánat.. I— Muttikám, van egy szá­zasod? — Minek az neked? — Ki akarok menni a ket­tősmeccsre. — Te! meccsre. Ráadásul kettősre. Hibbantnak nézed anyádat? Találja ki valami hihetőbbet. — Jó, ma bevezetek egy új lányt a snack-(bárba. — Snack-bár! Meg kell őrülni. — A legújabb törzshelyem. — És miért nem elég oda húsz forint? — Ja! Aztán hallgassam a pincért: egy cola, egy óra. Különben is jön a hét vége, nem szívesen kunyerálok mindennap. Még tőled sem. — Kedves vagy. — Tudom. Akkor rend­ben? — Nem bánom, vegyél ki. De ajánlom, alaposan nézd meg a tárcámat, mert pár napig tuti, hogy nem talál­kozol vele. — Erről még beszélge­tünk. — Ha akarok ... „Csak ne lenne ilyen ko­ravén. A végén depressziós művészféle vagy magabiz­tos szélhámos válik belőle. Akár a bitang apjából az utóbbi.” Az anyakönywezetőnő tíz­órait csomagolt a kölyök- nek, amit úgyis eldob, jobb esetben odaadja valamelyik haverjának — tisztában volt ezzel. Miután egyedül maradt a lakásban — negyvennégy négyzetméteres panel a vá­rosszéli lila házsorban —, megint csak elbizonytalano­dott kissé. Előkereste azokat a gyermekneveléssel kapcso­latos újságcikkeket, amiket a férje távozása után olló­zott ki különböző lapokból. Kedvszegetten félredobta őket. „Jól nevelem vajon? Nagy szöveggel — foglalkozási ár­talom —, ugyanakkor enge­dékenyen. Elválik. Majd.” Előző este kishíján elgá­zolta égy autóbusz. A vezető, harmincas éveinek közepén járó, csontos arcú, bajuszos férfi, az ablakon keresztül ordított. — Nézz a lábad elé, kis nyuszim, mert ha rámégyek arra a csinos kis kufferodra, még matricának se tudod eladni magadat! — Fogja be a száját, maga bárdolatlan ámokfutó! — Hogyha most a kerekek alól társalogna, mi lennék? — Miért van úgy oda, hogy meg tudta állítani ezt a határt? Azért fizetik. — Az utasok persze ösz- szetörhetik egymást a vész­fékezés miatt: akkor én fi­zetek. — Hát ne fizessen! Nincs szükségem a szívességére. — Kérem! Legközelebb készségesen a nyakára me­gyek. — Eddig azt hittem, csu­pán a taxisok ekkora gaz­emberek! — Tévedett Még a rendőr­bírók is, amikor a tilosban szédelegnek előttük a gya­logosok. Különösen tízórai pörgés után. Kinyílt az első ajtó, s a vezető felsegítette a lépcsőn. Az anyakönywezetőnő kö­rülnézett: az autóbusz üres volt. — Garázsmenet. De elvi­szem a legközelebbi átszálló­helyig. — Ne vigyen sehová, pi­masz ... — Ahogy akarja. Ameny- nyiben később bocsánatot szeretne kérni, délutánonként megtalál ezen a vonalon. — Azonnal nyissa ki az ajtót! Az ajtó kinyílt, az anya­könywezetőnő mégsem mozdult. A vezető szó nél­kül rálépett a gázpedálra. Végiggurultak a csöndes vá­roson — kicsit furcsa volt az üres buszon, megállók nélkül. A garázs előtt a vezető lesegítette az anyakönyvve- zetőnőt. 1— Várjon meg, kérem. Tíz percen belül visszajövök, tudja, le kell adnom ezt a... határt. Azután iszunk egy pohár pezsgőt. — Azt nem! — Traubiszóda megfelel? — Az sem! A foglalkozá­som miatt gyakran iszom pezsgő ... helyett traubiszó- dát. — Talán pincémő? — Nem! A vezető kevesebb, mint öt perc múlva visszatért. Le­állított egy taxit. Kérdőn nézett az anyakönywezető- nöre. — Hová menjünk? — Nekem mindegy: nem állhatom a nyilvános helye­ket. — Én úgyszintén ... — Hát akkor... — Tudja, mit?! Meghívom magamhoz. Biztosíthatom, hogy egyedülálló vagyok, és nem fogok szemtelenkedni. — Inkább már... hozzám. Van egy lakli kölyköm. — Nem is eshetek kísér­tésbe ... A lakótelepen az anya­könywezetőnő megállította a taxit, sietve kiszállt. Visz- szafordult. — Ugye, nem haragszik? Másként döntöttem, azt hi­szem, ez könnyen érthető. Ha akarom, úgyis elérem. Bizonyára. Az anyakönywezetőnő hi­deg vízzel zuhanyozott. Utána belenézett a tükörbe: már nem egészen ruganyos, de azért simára kezelhető bőr, lassan-Iassan fényüket vesztő, érdektelenné váló szemek. Rápillantott az órára, gyorsan felöltözött, s elindult a munkahelyére. Feszesre simítja majd mellén a nemzetiszínű szala­got, hogy illőképpen össze­adja a párokat, akik talán még boldogok is lehetnek. \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents