Népújság, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-28 / 23. szám

A fürdőszoba zárt, csendes világában, négyszemközt önmagámmal nézem az arcom a tükörben. Hát láttam már szebbet is, ez tény, ezt így négyszemközt önmagámmal is el kell ismernem. Csúnyábbat is persze, és még szerencse, hogy nem az néz vissza rám a kora reggel sápadt fényei közepette egy sokat megélt és látott tükörből. Az arc ismerős, mindennap látom, így reggeltájon különösen. Néha még napközben is. Ismerősök a szaporodó ráncaim, amitől a férfiarc állítólag markáns lesz, míg a női arc öreg, nézem kutató tekintetem, amint önmagam nézem magamat.

Mi lenne, ha ellépnék a tükör elől, de a tükörben mégis ott maradnék változatlanul egy, a tükör mögötti világban. Persze okosabb dolog is eszébe juthatna így a kora reggeli órákban az embernek, de nem tudok szabadulni a gondolattól: odébb lépek, de a másik önmagam ott marad a tükörben és keresni kezdi az ellépett önmagamat, hogy ismét szembenézhessenek egymással: mint én egyedül. Hűha!

Megárthatott a minapi sci-fibe oltott krimi? Ugyan, annak még az alapötlete is szamárság. A tudományhoz nem értő, s az értetlenségből meg nem érthető értelmetlenséget formálni tudó amerikai agygyárosok terméke volt az a film a klónozásról. Amikor egyetlen emberi sejtből reprodukálták a^. egész embert. Ugyanaz, ő az, és mégsem ő, hanem valaki, vagy inkább valami más az. Igaz, olvastam, hallottam róla, még a tudományokon nem túlságosan agyonedzett eszem is felfogja a film csacska sztorijának valós és

tudományos magját. Genetika, gén- átültetés, DNS, dezoxiribonuklein- sav, az egyszerű növényi sejtek kétségtelen önreprodukáló képessége. S mindez együtt ahogyan Taylor írja híres könyvében: ketyeg a biológiai pokolgép. Mert azt is olvastam, habár tudásom nem terjed a dolgok mélyének teljes befogadásáig de mégis értem és megértem azt, hogy a sejtbiológia, a genetikai kódok megváltoztatásának lehetősége talán még félelmetesebb fegyver, mint az atombomba.

Elméletileg Frankensteinek állíthatók elő.

Ma még elméletileg.

Emlékszem, közvetlenül a háború utáni, az akkori fizika tankönyv már tárgyalta az atommag- hasadást s a fejezet végén, mintegy konklúzióként ezzel a mondattal nyugtatta meg a netalántán aggódni kezdő akkori nebulót, hogy: ... a tudomány mai állása szerint a maghasadás átterjedése az egész földre nem tekinthető valószínűnek. A tudomány mostani állása, tehát vagy negyven esztendő eltelte után azonban még más valószínűségek is elképzelhetőnek tekinthetők már.

A Frankenstein is. A robotember és a felsőbbrendű ember ki- tenyésztése is. Mindaz a rémálom, amit a hitleri fajelmélet még kitalálni is alig mert, a tudomány mai állása szerint nem valószínű, hogy már megvalósítható lenne. A tudomány mai állása szerint. És a holnapi szerint? Nem tudom már hol olvastam, hol hallottam, csak ismerős az a bibliai rege, miszerint egy tudós valaki, aki persze később szentté avanzsált,

meg akarta fejteni a világmindenség titkát. Az Isten úgy utasította rendre, elegáns isteni fölénnyel, hogy gyorsan két kis angyalt küldött a világot megérteni akaró tudós orra elé a tengerpartra, ahol ez az állítólagos történet lejátszódott. S a két kis angyal aprócska vödrökkel hordani kezdte a partra a tengervizet, majd a tudós kérdésére válaszólva, hogy mire való mindez, megnyugtatták: kis vödreikkel kimerik a tengert.

Nyilvánvaló: ahogyan a kis vödörrel kimeríthetetlen a tenger, úgy a kis, véges emberi aggyal befogadhatatlan a végtelen.

Állok a tükör előtt és vödör van a kezemben? De nem, szerencsére csak a kopott borotválkozóecsetem, hogy habbal borítsa be az ismerős arcot. Amit most már kissé gyanakodva nézek: vajon

tényleg ismerem-e, s vajon tényleg ő az, aki én vagyok?

A népszerű tudományos folyóiratok ontják a népszerű tudományos cikkeket. A tudományos érdekességek, a kuriózumok iránt érdeklődő kíváncsi elme nem győzi olvasni, befogadni, feldolgozni és megérteni ezeket a híreket. Most például azt olvasom, hogy még újabb számítástechnikai rendszereket, értsd számítógépeket dolgoznak ki, olyanokat, amelyek legkevesebb 400 millió műveletet végeznek majd másodpercenként. De a japánok — persze, hogy ők — máris arra törnek, hogy egy- milliárd műveletet lehessen egyetlen másodperc alatt 'elvégezni a „műaggyal”. Más szóval amíg én itt gyorsan megborotválkozom, azalatt ez a japán csodaszámítógép összesen ...

... bámulom az arcom a tükörben, és az arcom olyan érteden értelmetlenséggel néz vissza rám, hogy kétségem sem lehet afelől, ez az érteden arc az enyém: hogy mennyi milliárd mennyi másodperc alatt? Már ott tartok, hogy sem az újságnak, sem a tervezőknek, senkinek sem hiszék, mint ama viccbéli egykori falusi, aki a zsiráf láttán így csóválta a fejét: márpediglen ilyen állat nincs is. Ezek a milliárdok és másodpercek, a Chipak, a mikroprocesz- szorok, amelyek hovatovább lehetővé teszik, hogy az emberi ideg- sejtek, a neuronok nagyságát, azazhogy parányi kicsinységet elérjék, sőt azokat akár helyettesítsék is, nos ezek számomra már a fel- foghatóság határán messze túl, fényévekre esnek. Azt hiszem, a tudomány még soha nem jutott el olyan messze a józan, a földön járó emberi értelemtől — éppen az emberi értelem révén —, mint most, az ezredévünk végére.

Kezdek igen határozottan félni, hogy a tudomány egyszerűen már nem ismer lehetetlent. Észre sem veszem majd, és az idegsejtjeim munkáját alattomban a neuronok veszik át, mármint a műneuronok, amelyek lehetnek jobbak, gyorsabbak is, mint az eredeti, az enyéim, a megszokottak voltak. Csak én leszek-e még az, aki voltam? Hol kezdődik a már élő robot, és hol végződik a még létező ember? Az emberi mivoltában létező ember! Megyek az utcán és rámköszön majd egy valaki, aki pont olyan mint én — voltam. A DNS, a genetika, a mikroprocesszorok,- az elektronika és a még jóég tudja milyen nemes és neves tudományos eredmények jóvoltából úgy megkettőződtem, hogy már azt sem tudom, hogy — melyik vagyok én. És akkor mondhatom-e majd egyáltalán önmagámról: én — én vagyok? Japánban állítólag már ölitek meg robotok embert. Beprogramozott munkájuktól egyetlen ezredmillimétert és ugyanennyi másodpercet el nem térve, — öltek inkább, mert nem voltak képesek „megváltozni”. Ez mégsem riaszt. Fogaskerekek közé is került már ember, sőt transzmisz- sziós szíjak is „megvadultak” és pusztítottak egykoron. Ám, hogy a gépből mikor lesz önálló tudat, hogy a robot, a maga másodper- cenkinti majdani milliárdos nagyságrendű „gondolkodó” készségével mikor lesz az ember ura, sőt ember helyett az ember, erre nem képes a tudomány válaszolni. Illetőleg azt válaszolja, hogy a tudomány mai állása szerint ez nem fordulhat elő. A tudomány mai állása szerint.

Nézem az arcom a tükörben,' már megint megvágtam magam. Apró kis vércsík kígyózik a szám szélére. Máskor dühítene, szidnám ügyetlen önmagam, most megelégedetten nézem: igen, én vagyok az. A tükörben is.

Illedelmes kopogtatás az ajtón, a feleségem. Arra kér, hogy adjak száz forintot, mert elfogyott a pénze. Fintor a tükörnek és önmagámnak. Milliárdok és másodpercek még az imént, és akkor most ez a földön járó száz forint...

— Ott a pénztárcám, vegyél ki belőle — mondom a nyíló ajtón keresztül, majd kajánkodva hozzáteszem: — De a mikroprocesszoraimra meg a neurónjaimra vigyázz!

— Száz forint nem olyan nagy pénz manapság, hogy hülyésikedjél miatta... — méltatlankodik a feleségem, akinek fogalma sem lehetett arról, hogy én most jöttem vissza, — a* tükör másik oldaláról.

CjUu-rUffeW