Népújság, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-21 / 17. szám

■■

H

a valaki a tudtunk és engedélyünk nélkül a zsebünkbe nyúl a pénzünkért, rendőrért kiáltunk.

Ha valaki tudtunkkal, de engedélyünk nélkül, kiszabott időnk perceit, sőt óráit lopja el, azokkal szemben úgy tűnik, védtelenek vagyunk.

Néhány éve is már annak, hogy egy kisebb, de világrangú nyugati cég igazgatóját kerestem fél, a megbeszélt időnél valamivel korábban, hogy interjút kérjek tőle lapom számára. A titkárnő kedvesen hellyel kínált és közölte, hogy öt perccel ezelőtt kezdődött az aznapi, reggeli munkaindító megbeszélés, legyek türelemmel még tíz percig. Különben is akkorra szólt az időpontegyeztetés. Voltam szíves várni, mit is tehettem volna mást, csak éppen abban a tíz perében nem hittem. És igazam volt. Mert kilenc perc múlva nyílt az ajtó, kilépett rajta vagy öt ember és aztán az engem invitáló igazgató, és máris tehettem fel a kérdéseimet.

Persze, ott, Nyugaton, ahol az idő pénz ...

A magyar gyár igazgatóját kerestem — úgy tűnik, hogy nekem csak az igazgatókkal van dolgom? —, mert engedélyt akartam kérni az üzemlátogatáshoz és egyben információt is tőle a gyár terveit illetően. Ahogyan illik, be voltam jelentve, ahogyan illik, percnyi pontossággal érkeztem és ahogyan illik, a titkárnő itt is leültetett és szíves elnézésem kérte, mert még tart a reggeli munkaindító megbeszélés. Ám azért megnyugtatott, hogy néhány perc csak, mert már negyedórája folyik a disputa a párnázott ajtók mögött. Szíves elnézésemet adtam a néhány perchez, mert tudtam, hogy ez a néhány perc könnyen lehet fél, vagy akár egy óra is. Utóvégre egy állami gyár igazgatói szobája előtt várok, és kis hazám e tájain nem számít pénznek az idő. Néha még a pénz sem.

S amint ezt így kajánul végiggondoltam, már nyílt is az igazgató ajtaja, néhányan kijöttek rajta, hogy én viszont bemehessek cserébe. Lám, tévedtem. Ebben a gyárban is pénznek számít az idő, nem kell ezért az alapigazságért Nyugatra menni. Innen. De amonnan, abból az ipari szövetkezetből, onnan igen, ahol volt szerencsém, azazhogy szerencsétlenségem majd egy órát várni az elnökre,, aki egy rövid, eligazító megbeszélést tartott, mint kiderült, — egyetlen munkatársának. Igen, olyan lerágott csont' már a mondás, miszerint az idő pénz, hogy e csontot már úgy dobjuk a hátunk mögé, hogy még a kezünket sem törüljük meg utána. Olyan közhely már, hogy csak magamfajta zsurnaliszta rángatja elő a sémák raktárából, hiszen egy valamirevaló íróféle, aki már jól ismeri a nagybetűket, ilyen tőmondatot le nem írna a világ minden kincséért sem. Egyszóval olyan közhely, mint amilyen csak egy alapigazság lehet. Aki most azt hiszi, hogy már megint az értekezletek ellen ágálok, az egyébként nem is hiszi olyan rosszul, mert isten látja lelkem, elmennék az értekezletek temetésére. Még akkor is, ha tudván tudom, hogy bizony ami kell, az kell... De mégsem az értekezletekről van most szó, szidtam már azokat eleget, ha toliam és erőm lesz hozzá, szidom majd még tovább is, hordván hordva a vizet imigyen a szitába. Hanem az időről van szó. Amelyet időtolvajok lopnak el tőlem. A szükséges, a nélkülözhetetlen, a fárasztó, az idegölő, az előbbrevi- vő értekezletek során és által.

Mert úgy érzi, hogy ha már ott van, már a státusza is megköveteli, hogy fel- és hozzászóljon. S ha még csak hozzászólna, s ha még csak terjengősen szólva is, de legalább értetné és megértené azt, amit mondani akar. De erről sincs szó. És arról sem, hogy röviden mondja el mindazt a szamárságot, amit hosszan fejteget, hívén azt, hogy ami hosszú, az már jó is. Pedig, aki a szükséges egy perc helyett tíz percig beszél, az más jgaládságra is képes.

Mert úgy érzi, hogy ha már hozzá kell szólnia az értekezlet témájához, és ha már egyszer és valóban ő e kérdés illetékes szakembere, ez utóbbit csakis hosszú és bonyolult, ’ torkot fojtogató mondatokkal, időgyilkos negyedórákkal lehet igazolni. Nem a tömör tárgyilagosság erejével, mert számára az ilyen erő nem fitogtatható.

Mert úgy érzi, immár a harmadik, vagy ki tudja a hányadik típus, hogyha itt, vagy ott, ezen, vagy

azon az értekezleten felszólal és mond bármit is, máris beírhatja képzeletbeli munkanaplójába: ez a nap is munkával telt el. öt mondat is lehet teljesen felesleges, ő halót mond. Mert lelkiismeretes ember. Megdolgozik a fizetéséért. S imigyen lesz az egyórányi szükségesből félnapos szükségtelenné, az egy negyedórás „eligazítás” így emelkedik az értekezlet rangjára, hogy a titkárnő suttogva közölhesse az ügyeit intézni akaró szerencsétlen dolgozóval, hogy:... pszt, bent most fontos értekezlet van.

Ha valaki tudtunk és engedélyünk nélkül a zsebünkbe nyúl a pénzünkért, hát rendőrért kiáltunk.

De mit tehetünk azokkal szemben, akik tudtunkkal sajnos, de engedélyünk nélkül a kiszabott perceinket lopják meg tőlünk. Védtelenek vagyunk velük szemben?

Megkaptam már egyszer-másszor a megjegyzést: „ ... de felugrálós vagy!” Minthogy ügyem intézése és elintézése, mondandóm elmondása után felállni óhajtottam és indulni is egyben. Nem tagadom, legalább annyi türelmetlenség szorul belém, mint amennyi tisztelet a más munkája iránt, s így csak feszengve tudok tovább ülni ott, ahol nékem már semmi dolgom, de ahol a házigazdámnak bokrosán lenne mit tennie még. Vagy ő nem szeret dolgozni, s jó, hogy rám hivatkozva így nem is kell dolgoznia,1 avagy engem tart kínai mosollyal dolog- kerülőnek, de mint udvarias házigazda hát elkínlódik még velem egy félórácskát, hogy én higgyem azt: ím agyon tárgyaltam magam a mai napra.

A biológusok szerint az ember általában is, nem kuriózumként megélheti akár a százhúsz évet i,s. No, persze, ha hagyják élni. De ne legyünk utópisták, ne kalandozzunk a gerontológia szárnyán a következő évezred világába. Maradjunk az ezredvégnél, amikor is

a statisztikák szerint valahol het- venhárom év-körül van az emberi átlagéletkor. Tessék kiszámítani, hogy ez a hetvenhárom év hány perc? Óriási nagy szám jön ki. Tessék megélni ezt a hetvenhárom évet, már ugye, nem is olyan sok? Nekem kevés perc szabatott meg az élettől, legyen az számszerűségében bármilyen nagynak tűnő is. Ebből a'kevésből már- pediglen tolvajoknak én nem adok. Az én perceimet ne pazarolja más, tudom pazarolni jómagam is, fölösen is.

Ám, hogy mit lehet tenni velük, azokkal, akikkel szemben úgy érezzük, védtelenek vagyunk, mit az időtolvajokkal szemben?

Hangosan és nyilvánosan tolvajt kiáltani.

így, ahogyan most én teszem!