Népújság, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-21 / 17. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1984. január 21„ szombat Vedd még e csókot, édesem! Mostan megyek, elbúcsúzom És ez legyen a búcsúszóm: Igazat mondtál énnekem, Bús álom az én életem: Eltűnt reményem csillaga, Mindegy, nappal vagy éjszaka, Való volt-e, vagy látomány, Ma már mi sem maradt nyomán. Minden, mi van e bús világon, Álomba ködlő furcsa álom. Állok viharzó part előtt, A tengerár lihegve bőg. Kezemben emlékek, romok, Arany fövény, arany homok. - Nézem, hogy hullanak ezek A könnyű, semmi porszemek És könnyezek - és könnyezek! Ó Istenem! bárhogy fogom, A porba hull lágy homlokom! Ó Istenem! nem menekül Egy szem se a vizek elül? Hát minden-minden e világon Alomba ködlő furcsa álom? (Kosztolányi Dezső fordítása) Három betű 175 éve született Edgar Allan Poe Edgar Allan Poe portréja Három betű — és mily sokat jelent: így kezdhetnék a Poe-ra való emlékezést. Vagy akár így is: A modern irodalom születése. 175 éve ugyanis nemcsak Edgar Allan Poe, a fiatal amerikai irodalomnak első világirodalmi rangú — s alighanem mindmáig legnagyobb — írója és költője jött a világra, hanem személyével mindaz, amit máig modernnek érzünk. Mégpedig a legkülönbözőbb tekintetben. De ne vágjunk elébe: a gyermek, aki 1809. január 15-én Bostonban egy épp ott időző déli vándorkomédiás házaspár fiaként megszületett, majd korán árvává lett, hiába kapott jó nevelést egy ugyancsak déli dohánykereskedő jóvoltából, — korán bekövetkezett haláláig zabolátlanul élt. Angliában volt kisiskolás, de az egyetemről már ugyanúgy kártyaadósságok miatt tanácsolták el, mint a West Point-i katona- iskoláról. Újságíró lett, szerkesztő, kritikus, esztéta, novellista és nagy költő, közben folyvást vándorolt, ivott, szerel, meskedett és noha rengeteget dolgozott, sokszor szinte nyomorban élt. negyven éves korában pedig, máig is tisztázatlan, mondhatni rejtélyes körülmények között halt meg. És ezzel a mindennel elégedetlen, hajszolt, önpusztító, különös élettel összefért a szépség addig páratlan (mert tudatos!) tisztelete, a l’art pour l’art elvének hirdetése, és mi több: megvalósítása. Poe nagyszerű formaművész, az angol nyelv szépségeinek soha nem látott kibontakoz- tatója: a ritmus, zeneiség, hangulatteremtés, szómágia máig fölül nem múlt mestere, a romantikus érzelemgazdagság megverselője, akinek hatása nélkül nemcsak az angol és amerikai költészet fejlődése elképzel, hetetlen. hanem jóformán elindítója volt a szimbolizmusnak, tehát az első dekadens és mégis megejtően szép „izmusnak”, a modernség első mozdulásának ... Versei máig is szólnak — magyarul is; szinte fordítha. tatlan remekművének, A holló-nak átültetését tucatnyi költőnk próbálta meg, s Tóth Árpád immár klasz- szikus fordítása költői köztudatunkba is szervesen beépült. Mint ahogy többi verse is, hogy csak még egy- párat említsünk: A harangok, A győztes féreg, Ulalu. me, Város a tengerben, Álom az álomban. Halhatatlan tehát, mint (mondhatni) az első modern költő — no, de nem kevésbé fontos, ami finom lírájával épp ellentétes: vaskosan nyers, sőt olykor horror elemekkel építkező prózája is. Elbeszélései szintén iskolát teremtettek; szűkszavúan iszonytató írásai, köztük a detektív-történetek első, s mindmáig fölül nem múlt példái: a tiszta logika és megfoghatatlan (olykor már kafkai) szorongás légkörében játszódnak, mégpedig egyszerre. Ez a ridegen szigorú és mégis szorongó elme nem riadt vissza a szélsőségesen vadromantikus fantasztikumtól sem: egészen a sci-fi világáig merészkedett előre, megint csak évtizedekkel megelőzve a műfaj európai megalapítóit. Ismét más műveivel pedig olykor már szinte a szürrealista próza előfutára. Nem véletlen, hogy e prózát máig kiemelkedően Babits szólaltatta meg magyarul... — És Poe közben mindent mérlegel, elemez, osztályoz; útmutató kritikai személyiség, az esszének is mestere, aki mellesleg önnön költői géniuszát is megmagyarázza: mintegy megtagadva saját ihletét, megírja, miként „agyalta ki” A holló egész félelmetes látomását... Nem, Amerika nem adott még nagyobb írót, többarcú klasszikusa pedig tán az egész világirodalomnak sincs. És ez, a modern elidegenedést alighanem először kifejező és egyéni bizonytalanságát mindegyre mámor, ba fojtó, tragikus sorsú, de szépet és szörnyűt egyaránt megíró nagy alkotó egyike azoknak, akik (elvontság és modernség ellenére) sosem távolodtak el olvasóiktól: Poe az a költő és író, akit a kezdő olvasó is azonnal élvezni tud, de akinek műveiben az irodalom ínyencei is mindig megtalálják ízlés és eszme, forma és tartalom oly magasrendű egységét, amely csak a klasszikusok sajátja... Kristó Nagy István A zebegényi festő Most lenne 90 éves Szőnyi István. Újpesten született. Rendkívüli tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott. Tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán Fe- renczy /Károlynál és Réti Istvánnál végezte. A századelő legendás hírű képzőművészeti szabadiskolájában, Nagybányán is dolgozott. Itt, az erdélyi hegyek közt eszmélt rá a természet szépségére, itt sajátította el mesterétől, Ferenczy Károlytól azt, hogy olykor nem is kell mást tenni, mint a látott festői motívum szépségét az ecset nyelvére lefordítani. Fejlődését megakasztotta az 1914-es háború, amelynek poklából hosszan gyógyuló tüdőbajjal szabadult. 1917-ben újra a nagybányai hegyek között keresett nemcsak gyógyúlást, de lelki békét is a nagy világégés sebeire. Művészi érése idején megismerkedett a felbolydult Európa sokféle forrongó művészeti mozgalmával, az önmagáért való formaépítés (a lart pour l’art) világával, a kubizmussal, a dadaizmussal. A Nyolcak mozgalma, főleg Uitz Béla robusztus emberábrázolási módja átmenetileg hatása alá kerítette. A huszas évektől azonban a formabontó törekvések helyett az időálló monumentalitás felé fordult. Magába húzódott, az ember belső világát kezdte tanulmányozni, és a felületek, a fényhatás törvényszerűségeit. Útján töretlenül haladt haláláig, eszményeitől semmi sem tántoríthatta el. Életművét igen következetesen építette, egy-egy témában egész variációsorozatot hozott létre. A siker is rá- mosolygott. Már első, 1920- ban rendezett kiállítása nagy feltűnést keltett, művésztársai közül sokakra hatottak elképzelései. A huszas évek elején szigorúan felépített, robusztus alakos kompozíciókat állított ki, melyeken a nagybányai hagyomány ellenében, Rembrandt hatása alatt, erős fény-árnyékhatásokkal a mélybarnákon alapuló egységes színkezelést hangsúlyozta (Fürdés után, 1921, Betsabé, 1923, Hegytetőn, 1926 ). Egész életében vonzódott a falu világához. 1924-ben véglegesen Zebegényben telepedett le. Haláláig figyelte, és képein megörökítette a Duna-kanyar ezer arcát, a völgykatlanban meghúzódó kis falu parasztjainak akkoriban igen küzdelmes, röghöz kötött életét. A művészet erejével emelte a halhatatlanságba a paraszti élet mozzanatait. Megindult szívvel, tartózkodó lírával figyelte a tájat, benne az embert. 1928-ban festett főműve, a Zebegényi temetés vall erről a megindító kapcsolatról, amelyet más fontos, a Dér Endre: Szerelem Mindketten 80 évesek. A napon sütkéreznek. Az öregembernek már lassan megy a járás, az öregasszony süket. Beszélgetnek. — Apus, szakíts egy almát a fáról! A férfi csoszogva megy a fához, leszakít egy almát, odaviszi az öregasszonynak. — Tessék. — Te bolondos, magadnak is szakíts egyet, s egyél. Ki tudja meddig ehetünk. Az öregember megint elcsoszog a fához, leszakít egy almát, s visszaül a székére, ölébe ejtett karral ül tovább. — Egyél, mire vársz? — Nem kívánom — tagolja a férfi, s kezével is jelzi, hogy semmi sem kell neki. El van rá szánva, hogy végig itt marad a felesége közelében, bár érzi, hogy már ezt sem képes sokáig elviselni. — A, te ügyefogyott — pattan föl az öregasszony, és szalad, előregörbedve, kést hoz meg egy kiskanalat. majd hámozni és kaparni kezdi az almát. Kiskanalan- ként adja az öreg szájába. — Nem kell!... Nem kell! int az kezével, de a szájába tömködött almát lenyeli. — Mit mondasz? — Nem kell! — kiabálja most már türelmét vesztve az öregember. — Hogy fekete? — Ne-em kell! — Á, dehogynem kell. Csak szalonnát meg kolbászt nem lehet mindig enni. Gyümölcs az mindig kell. Ami terem, nekünk minden kell. Én bizony eszek. Ami nem eszik meg engem, azt megeszem én... Az öregember föláll, a kapu felé megy, lenyomja a kilincsét, megnézi a postaládát, majd visszamegy. — Jött valaki? Az "öregember int, hogy senki sem jött. — A postás volt? . — Nem... — rázza a fejét az öregember. — Hát akkor? — Semmi hát akkor, semmi! — Mi van? — Semmi-i! — ordít vörösre dagadva az öregember. — Pópityné? Szegényke, miért nem engedted be? Biztosan el akarta mondani,, hogyan csalja az ura. Én mondtam neki a múltkor: „Böske, a négy fal mindent eltakar, nem kell kiszolgáltatnod másnak az uradat”. Bizony ezt mondtam én ne• ki. Mihez kezdjen ötvenéves korában nagy gyerekek mellett... Dolgozni csak otthon dolgozott mindig. Cafat az, aki elveszi másnak az urát. Mint ahogy cafka volt a te babád is. Azt hiszed, nem tudom? Persze, te tagadtad, de én utánad mentem és láttam. Bizony nem vonatra mentél, hanem a falu végére, az elvált asszony, Nusikádhoz. — Nem volt semmiféle Nusikám. — Volt. Bizony volt. Hiszen a gyerekeid hoztak vissza hozzám. Visszahoztak tőle, pedig ott zokogtál a konyhaasztalán. És amikor én megkérdeztelek, mit kerestél nála, azt felelted hogy szereted. És akkor én megpofoztalak. Meg én... Soha nem is bánom! Hiszen én csak azért mentem hozzád, mert arra gondoltam, te olyan derék és megközelíthetetlen vagy, hogy nem fogsz engem soha megcsalni. És akkor hatvanesztendős korunkban megtörtént. Megtörtént ha mondom. — Semmi sem történt. Semmi, ha mondom! — Ott van az asszonyról a fénykép a dobozomban, a te leveleid között. A temetésére is elmentél, tudom. Azt nem bántam, amiért elkísérted az utolsó útjára. Azt mondják, te voltál az egyetlen, aki a koporsó után ment. Kutyamód halt meg, mert kutyamód élt. Nem tudom . elfelejteni neked. ... Milyen nagy indulaté voltál mindig. Erőszakos... Mindig akartál... Majd kicsattantál a sok vértől meg a pirosság- tól, meg a szerelemtől... Csakhogy te nem is tudtad soha. mi a szerelem. Te azt hitted szerelemnek, amikor azt az elvált asszonyt magad alá gyűrted. Pedig nem az... Hiába voltál hűtlen, sose tudtad meg. mi a szerelem. De én tudom... Mit szólsz hozzá, én tudom. . . Vagv talán mégiscsak tudod? Hadd lám! — Hagyj eng.em ilyen marhaságokkal. .. — Lásd, rettegsz az ujja- im érintésétől, mert nem tudod, hogy a szerelem megmarad. Félreudvaroltál, nem adtál jó példát a gyerekeknek, és nem tudod még azt sem, miért csináltad. Oktalan bábú voltál. Nem vetted észre, hogy én éjszakánként liliomokról álmodok. Valóságos szaguk van azoknak a liliomoknak. Csak te semmit sem veszel észre. Na, mégis jött valaki? — Nem jött senki. — Akkor meg minek járkálsz állandóan? — Csinálni kellene valamit! Edgar Allan Poe: Álom az álomban
