Népújság, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-19 / 15. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1984. január 19., csütörtök Ezt az írást vitacikknek szánjuk. Szerzőnk véleményével Vitatkozó vagy egyetértő írásokat várunk, mivel ez a kérdéskör nagyon sokszor szóba került az utóbbi időben. A pedagógus és a társadalom Az orvost mindenki szakembernek ismeri el. ö állapítja meg a betegséget, a gyógyszert, a gyógymódot. A beteg ugyan információkat ad az orvosnak, esetleg vitatkozhat vele, de mindenképpen az orvos szava dönt a betegséggel kapcsolatos kérdésekben. És a pedagógus? Valamikor őt is szakembernek tartotta a társadalom. A tanárt, aki szaktárgyaival két tudományterületet képviselt, mindenképpen, de a tanítóhoz is gyakran fordult a falu népe ilyen-olyan tanácsért. Ezen alapult a tekintélye. Mostanában tele van a sajtó a nevelői pálya presztízsvesztéséről szóló közleményekkel, panaszokkal. Kutatják az okokat, a legfontosabbhoz azonban nem jutnak el: a tanító, a tanár elvesztette a szakember státusát. Ebben kell látnunk a presztízsvesztés alaptényezőjét, a többi — az alacsony fizetés, az elnőiesedés stb. — csak következmény. Egyre többször hallunk, olvasunk a szülők és az iskola közötti vitákról, és ezeket sokszor nem az dönti el, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy a szülőnek milyenek az összeköttetései. Nyíltan beszélünk — szerencsére már nyíltan — a pedagógus kiszolgáltatottságáról. Valószínű, hogy az orvosoknak is vannak konfliktusaik, de a beteggel szembeni védtelenségükről nem lehet beszélni. Miért? Mert őket mind a hivatal, mind a közvélemény szakembernek ismeri el — visz- szajütöttünk oda, ahonnan elindultunk. Ez az oka, hogy a pedagógusok helyzete any- nyira különbözik a mérnökökétől is, jóllehet a műszaki értelmiség anyagi helyzete is ad okot a panaszra. Nem akarok általánosságban írni „a pedagógusok fokozottabb anyagi és erkölcsi megbecsüléséről”, sem elhangzott, leírt javaslatokat ismételgetni. Írásom egy nyelvészettel foglalkozó tanár észrevétele. (A nyelvészet egy bizonyos szakterületén szakembernek ismernek el, mint tanárt nem tartanak annak.) Hogyan is neveznek bennünket? Az ötvenes években gyakran hallottuk hivatalos megnyilatkozásokban, olvastuk a sajtóban ezt aszót: pedagógusaink. így, következetes többes szám első személyű birtokos személyraggal. Mintha a pedagógus- társadalom valamilyen föléje rendelt társadalmi formáció tulajdona lenne, A gesztus, amelyet ehhez a toldalékolt főnévhez hozzá- képzelhetünk: barátságos és lekicsinylő vállveregetés. A ..pedagógusaink” ma már ritkán bukkan fel; a megváltozott közéleti akusztikában a stílus iránt nem fogékony emberek is megérezték, hogy tarthatatlan helyzetet fejez ki. Ha a pedagógus társadalmi státusát radikálisan meg akarják változtatni, helyes lenne megváltoztatni magának a „pedagógus” szónak a jelentését is. A hátrányos értelmiségi helyzet szinonimája lett. Adjuk neki azt az értelmet, amely a nemzetközi használatban kapcsolódik hozzá: neveléstudomány- nyál foglalkozó kutató, vagy a neveléstan oktatására képesített személy. Ha a nevelőintézményről van szó, beszéljünk óvónőről, tanítóról, tanárról, oktatóról. Ezek a szavak szakembert jelentenek, vagy legalábbis úgy lehet őket hivatalosan használni, hogy a társadalom a szakember fogalmát asszociálja hozzájuk. Szakember, — miben? A szülők nevelő tevékenységének színtere a család, az óvónő, a tanító, a család az intézményes nevelésben kompetens. A nevelés két tényezőije között állandó információcserére van szükség, de úgy, hogy az iskola (óvoda) kompetenciáját senki ne tehesse kérdésessé. Nem becsüljük le a jobb anyagi helyzet fontosságát. De csak pénzzel nem lehet megadni egy ilyen jelentős társadalmi, értelmiségi rétegnek azt a biztonságérzetet, amelyre hivatásának teljesítéséhez szüksége van. Meg kell kapnia a maga rangját a szakmai hierarchiában, ahogyan megkapja az orvos mint a gyógyítás, a mérnök mint a termelés szakembere. Dr. Bán Ervin egyetemi nyelvtanár Kilincsre jár Mindennapi könyveink Nem szégyellem, mindig valamiféle „szent” áhítattal lépek be a könyvek közé. Ne nevessenek, olyasfajta jóleső borzongással, mint ahogyan készültem az első randevúmra. Az egyik volt tanáromtól tanultam meg tisztelni az írott szavakat. Akkortájt arról álmodoztam, hogy nekem is lesz majd könyvtáram és én is naponta friss, fehér inget húzhatok magamra, mint ahogy a másik tanáromtól láttam. Ezért örülök, ha olyan fiatallal találkozhatom, aki „nem tud” könyvek nélkül élni, mint amilyen Hevesen a IV/a-s gimnazista, Táj ti Marianna. — Az iskolai könyvtár... ? — ámuldozik a kérdésen. — Majdnem naponta vagyok itt. Nem mindig viszek magammal kötetet, sokszor leülök és jegyzetelek. Mindenekelőtt a történelmi művek érdekelnek. A szakkönyvek. A regények is, de csak akkor, ha a régi időket elevenítik meg. A líra ... ? Szeretem a magyart, de a versek .. . Kérdőn néz rám vissza, mintha attól tartana, hogy „megszidom”. Hiszen nem olyan „természetes” manapság sem, ha egy tizennyolc éves kislány, érettségi előtt, nem rajong a versekért. Á „titokra” gyorsan fény derül: jogásznak készül, ügyvéd szeretne lenni, méghozzá a büntető jog vonzza. Hogy miért ügyvéd? — Ez kemény kérdés. Mondjam azt, hogy a tv-mű- sorok hatására? Ez olyan „gyerekes” indoklás, nem? Lehet, hogy más annak veszi, én őszintének tartom. Hiszen az . életünket gyakran egészen aprócska dolgok befolyásolják. A könyvtárban beszélgettünk. — Szégyellem, hogy egy kis rendetlenséget talált most itt, de olyan munkában vagyok, amikor ... ezt el kell néznie. A „tanárosan” szabadkozó Csontos Béláné annak idején magyarosként csöppent bele a könyvtárosi teendőkbe. Még akkor, amikor társbérletben éltek az 5-ös számú általános iskolával és egyetlen szekrényben soványkodott a könyvállományai. — Ma már kilenc és fél ezer kötetünk van. Azt hiszem, az ő „képére és hasonlatosságára”, hiszen teljesen tőle függ, hogy milyen műveket rendel az ajánlatból, ö maga mindenképpen „jelen van” a könyvek világában. Még időben is. — Szeretek itt lenni, és ha tanítás közben lyukas órám van, ide jövök. Nem azért, hogy készüljek a következő anyagra, nem is a tanári feladataimat végzem itt, ha nem a könyvekért teszek-ve- szek. A délutáni sza időmből is rendszeresen el csípek egy keveset, hogy ... Nézze, csak a kilincset kell lenyomnia annak, aki ide be akar jönni. Márpedig tanár és diák gyakran nyúl a kilincshez itt. Vajon mennyire érződik mindez az iskolából kilépők további útjának alakulásán? Az igazgató. Nagy János segít a választ megtalálni, ö sorolja az adatokat, amelyekből kiviláglik, hogy senki sem elégszik meg az érettségivel. Legtöbben a pedagógiai pályát választják. A most készülődő negyvennyolc fiatalból pontosan húsz. Többen azért iratkoztak ide, mert tv-, autóvillamossági-szerelők akarnak lenni. Mindenki úgy tanul, ahogy a célja szerint szükséges. Van, aki „nem szaggatja az istrángot”, mert minek, aki pedig az egyetemet, a főiskolát szeretné elérni, az „töri magát”. — Nem vagyunk „jószí- vűek” az osztályzatok megállapításánál, mert azzal senkinek sem használnánk. Ki, mit érdemel. Minden megegyezés nélkül, de a megyei értekezleten közreadják, hogy a mi iskolánkban az elégtelen osztályzatok nem ritkák. Magyarán: itt bukik a legtöbb diák. Nem a tanáron múlik, ez a meggyőződésem. Az osztálya is válogatja. Pedig olyan területe is van az itteni oktatásnak, amelynek alapján a hírük . .. ! — Most jött haza Moszkvából Tánczik Béla, aki tavaly megyei első lett a középfokú orosz nyelvi versenyben. Jutalmul kapta ezt az utat. Kovács Ágnes pedig a felsőfokon győzött, ő Leningrádba utazhatott. A Magyar—Szovjet Baráti Társaság Gorkij Nyelviskolája régi-régi múltat tud a háta mögött ebben az iskolában. A vezetője Csontos Béla, aki szakfelügyeli az orosztanítást. Tőle hallottam az előbbi neveket. A könyvtárban mintegy kétszáz orosz nyelvű könyv található, amely mind azt a célt szolgálja, hogy az érdeklődők minél könnyebben sajátítsák el ezt a nyelvet. Akik érdeklődnek iránta, azoknak többsége hivatalos nyelvvizsgát is tesznek. A többi ? Csak tanulni akarja az oroszt.- Csak. Mert oroszul akar beszélni, levelezni. Ebben is segít a könyvtár. Csak be kell nyitni az ajtaján. G. Molnár Ferenc Részlet az „őslények világából” ... rr Őslények világa Gyöngyösön A legidősebb kiállított darab csaknem félmillió éves, de a többi is közel jár a százezerhez, amit Gyöngyösön láthatnak az érdeklődők a Mátra Múzeumban, „Őslények világa” címmel. Az intézmény természettudományi csoportjának gyűjtését szervesen egészíti ki és teszi teljessé a kiállításon a Természettudományi Múzeumtól kölcsön kapott anyag. A mammutok. ősállatok csont- és megkövesedett maradványai a Hatvan környéki sóderbányákból, a visontai külfejtéses bányaüzem területéről kerültek napvilágra a kitermelések során, a bányászok bejelentése nyomán. A Mátra Múzeum egyik érdekessége a 20 000 éve élt matn- mut csontváza, amelyet „Brúnónak” kereszteltek el. (Fotó: Szabó Sándor) Nem mindennap vásárol magának öltönyt egy férfi. Amikor viszont rászánja magát, akkor megnézi az árut alaposan, és úgy fizet. A helyszín egy áruház. — Egy öltönyt szeretnék! Szikkadt, vékony, - barna köpenyes férfi hallja, de nem érzékeli az óhajt. — Mondom, egy öltönyt vásárolnék! Kétszer-háromszor ellép más irányba, majd széles karlengetéssel megszólal: — Ezek itt mind eladók, kérem! Egyitől egyig. Nekem csak elhiheti. Mintha hideg zuhanyt öntenének az ember nyakába, de mi a csodát lehet tenni? Kev-és időink van, a ruhát meg kell venni. — Legyen szíves, mutasson egy méretemre megfelelő öltönyt! Vállat rántva,, groteszk, sasszélépéseket téve jobbra, leemel két öltönyt, és szó nélkül otthagy. A próbafülkéből kijövet észreveszem, hogy csoda történik, mert ugyanez az eladó kibújt a bőréből. A következő vendégekkel kedves, udvarias, előzékeny, tanáccsal látja el őket. — Nem vagyok neki szimpatikus — gondolom, és kézbe fogva az egyik zakót, eléállok. — Nézze meg rajtam ezt a kabátot! Nézegeti, forgat unottan, mint egy próbababát, majd öklével az egyik lapockámat ütögeti. — Ez a lapocka, kérem, kijjebb van, mint a másik. Azért nem sima a hát! Fejembe száll a vér. — Ne engem bíráljon, ember! A kabátról beszéljen. Jól áll a kabát, vagy másikat próbáljak? Közben észreveszem. hogy ismét felgyorsul, és a mellettem álló vásárló elé bokázik széles vigyorral. — Igenis, kérem alás- san! Meglesz, hogyne ... És közben zsebre vág egy ötvenest, amit a kedves vevőtől kap. Az órámra nézek és gyorsan döntök. Előveszek én is egy ötvenest, és a barna kabátos zsebébe nyomom. — Kevés időm van! Hoz. * zon gyorsan egy nekem j megfelelő öltönyt. öt percen belül, a harmadik zakót próbálom. Az * egyikről ő maga beszél le I készségesen. Forgat, nézeget, most már a lapockám is rendbe jön. Kitűnő a zakó, csak a nadrág hosszú. — Semmi baj, kérem ,, alássan! Van saját szabónk. — Nagyszerű! Mennyi idő : alatt hajtja fel? — Három nap, amennyi- ! ben ... Értem! Üjabb ötvenes* nyomok a zsebébe, mire készséggel megígéri, hogy egy óra múlva, a sürgős j munkám után, jöjjek csak bátran, és minden rendben lesz. Rendben is volt minden, k de amikor ezt az öltönyt í felveszem, akaratlanul is arra gondolok, hogy vala- íj hol valami azért nálunk ■nincs rendiben .. . : . Szalay István
