Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-10 / 291. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. december 10., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9*

Barcsay Jenő: Asszonyok (olaj, 40X68 cm)

r . w . éré (bronz, 38X45 cm)

Kurucz D. István: Busók (tempera 60X80 cm)

Dezső József: Portré anyámról (olaj, 10X84 cm) Ezüst diploma

■

— Hiába vagyok kicsi, a lábam le se ért a motorkerékpárról, meg hiába maceráltak, hogy kézbe a fakanalat, gyorsan megtanultam motorozni, szóról szóra bevágtam a műszaki tételeket, elölről-hátuiról fújtam, simán levizsgáztam. A keresetemet összerakosgattam, takarékba tettem, mert elhatároztam, ugyan senkinek a lábakapcája nem leszek, eltartom magamat. A motort is megvettem. Úgy cserélgettem nagyobbra.

— Mikor lett brigád.vezető?

— Sokszor. Egyszer kineveztek, másikszor leváltottak. Amikor megszorult a gazdaság, mert a sok munka torlódott, akkor szóltak, hogy Manci, ezt meg kell csinálni. Megcsináltam. Húsz-huszonöt asszony tartozott a telephez, több tanyában neveltük a jószágokat, csirkét, gyöngyöst, ami jött. Irigykedtek az emberek. Csakhogy a gombot nyomni kellett ám azért. A régebbi brigádvezetőnek se motorja, se jogosítványa, én szaladgáltam helyette, meg segítettem a papírmunkákban is, s azt híres atelték, hogy a párnája vagyok. Bizony nem. Szívesen csináltam, amire megkért, a kimutatást is, ő meg motor- használatért pénzt kapott, azt ideadta nekem. Olyan bajt kevertek, amiért jól megértettük egymást, hogy a párt is tárgyalta az ügyünket, a népi ellenőrzés vizsgálta. Megismerték, hogy a mérlegelést, a kimutatást én csináltam, de nem arra ment a játék, hanem a jó keresetre. Kárörvendeztek; na, Manci, most lebuksz. Édesapám, én ugyan nem, rajtam nem röhögtök. Mindig azzal jelen tgettek ide-oda, hogy egy% ilyen kulák- származású ne legyen brigádvezető. Az igazgató is megkérdezte; mit csinálsz, Manci? Én ugyan semmit, nyugodjon csak meg, mérlegelhetik az állományt, egy deka hiány sincs. Igazam lett, az igazgató úr kinevezett brigádvezetőnek, őszig.

— Miért váltották le?

— Nem lehetett 'kulák származású vezető.

— Bánkódott miatta?

— A fenét. Jött a tavasz, a sok jószág a nyakunkba szakadt, megint szóltak, hogy Mancikám, el-kéne vállalnod. Motorral köny- nyen szaladgáltam a kerületek és a tanyák között. Vagy gondozó voltam, vagy brigádvezető, végleg 1973-ban neveztek ki. Tanultam is. Elvégeztem a hatodik-nyolcadik osztályt, s megszereztem a mezőgazdasági szakmunkás-bizonyítványt. Na, a tanfolyamon se fogadtak nagy szeretettel. Fiatalabb lányok rázták a rongyot, technikumot végzettek, de én úgy okoskodtam, elférek közöttetek, a vizsgát már csak leteszem. Az első beszámolót tartottuk. Lefeküdtem, mert az igazság az, hogy nem szoktam hozzá az iskolában, alattam mindig recsegett a. szék, a levegőt is másképpen szedtem, itthon hajnalban kelek, estig járom a határt, ott sokat aludtam. Akkor is. Ügy szóltak rám; mi az, Manci, nem akarsz vizsgázni? Egyedül kaptam jelest.

— Nekem most is mutogathatja a tévét, alig figyelek rá, amikor fáradtan hazaérek, azt se tudom, mihez fogjak, hol áll a fejem. Nem mennék el innen sehová. Mindenünk megvan. Á mamával élek, de felépítettem egy kétszobás lakást, bebútoroztam szépen. Miért dolgoztam én? Dehogy megyek máshová csirkeszart taposni.

— A pénzből nekem sohasem elég. Az alapfizetésem a műszaki pótlékkal igen szép, de most elvállaltam egy másik telepen is a munkát. Nem tagadom, imádom a pénzt, de nem tud olyan munkát mutatni, adni, amit meg nem csinálok. Éjjel egykor felkelek, dolgozok késő estig, ám a manit számolják csak a kezembe. Könnyen vagyok, hiszen se kicsi, se nagy nincs mögöttem. Az akarattal sincs probléma, addig megyek a dolgom után, amíg el nem intézem. Lusták az emberek? Én nem tűröm. Az embereknek több a problémája velem, hívattak emiatt már a pánt elébe is, de nem szeretem, nem álltam meg, ha valaki nem végzi el a munkáját. Ha idejött, akkor dolgozzon! Engem mindenütt megtalálhat ebben a gazdaságban, engem a munka éltet. Meg is fizetnek, felvitték a béremet jól. Most autót veszek. A ruházatom nem olyan csiricsáré- divatos, de nem tudom megmondani, hány szoknya,, pulóver, nadrág van a szekrényemben. Magiamra keresek elég régen. És én egészen jól megélek.

Sz. Lukács Imre

Könyvespolc

KÉT AMERIKA KOZOTT

Egy falatnyí ország ízei

Indiáról mondta egy bölcs utazó, hogy ha valaki néhány napot tölt ott, köteteket tölthet meg az élményeivel, ha már hónapokat időz, néhány novellánál nem telik tőle többre, ha viszont letelepedik, soha egy sort nem ír le. Jellemző és elgondolkodtató ez az aforizma, mert rámutat a távolságok bűvöletének titkára: az eltérő életforma jeleit, a másságot keresi a kíváncsi ember. Egyben jobban el tudja önmagát határolni, biztosabban áll a lábán, hiszen rájöhet arra, hogy ml az, ami őt elválasztja másoktól.

A Két Amerika között című útirajz is az idegen ízek, a sokféleség, az érdekességek halmozásával éri el azt a célt, amit a szerző maga elé tűzött. Beavat, résztvevővé tesz ez az írás, egyszerre ismerjük meg a vándor gondolatait és indulatait, illetve az általa talált világ feszültségeit, szépségeit és ellentmondásait. Jellegzetesen első kötet a Népújság olvasószerkesztője által írt munka; amikor a halász nem tudja még, hogy a tóban hol a hal, az egész vizet körülkeríti hálójával. Ugyanígy van a szerző — valószínűleg — a fölvállalt témájával: sokat markol a látottakból ,hogy valahol közte legyen a lényeg is. A közmondás azt tartja, aki így lát dolgához, keveset fog. Lehet, hogy általában igaz ez a bölcsesség, de vannak kivételek: az útleírások műfajához hozzátartozik, hogy nem egy ponton ragadja meg a választott ország hétköznapjait, vagy ünnepeit. Tallóz, s ezzel megadja a lehetőséget az olvasó számára: azt válassza a sokféleségből, ami neki tetszik, úgyis bemegy abba az utcába — képletesen és valóságosan is —., ahová a szerző csalogatja. így Cziráki Péter is a Panamában élő indiánoktól kezdve, az utcalányokon át a csempészekig sok- mindenfélével megismerteti azt, aki kézbe veszi a könyvét. Mégsem esik szét az általa elegyített több — látszatra össze nem illő — téma, a nézőpont, a személyesség, a felfedezővágy összetartja mindezt.

Kevéssé illik egy ilyen elemzésbe, mégis el kell mondanom, hogy annak idején aggályokkal telve búcsúztattuk el kollégánkat, aki olyasmire vállalkozott, amely egy megyei lap újságírójától szokatlan: a világ túlsó végére ment. Nemcsak egy idegen nyelvvel, egy idegen kultúrával, de a világpolitika gyújtópontjában levő kis országgal ismerkedett meg. Abba a térségbe ment, amelynek nagyságát fölülmúlta jelentősége: Kö- zép-Amerika a világ válsággócai közé tartozik. Nem csekély veszéllyel, felelősséggel jár tehát az ottlét és a beszámoló.

A hátrányokat előnnyé tudta változtatni Cziráki Péter: mindig harcra készen vette az akadályokat. Nem hagyta el a lélekjelenléte, amikor egy rongyos fiú kést szegezett a mellének, vagy akkor, amikor egy falu kiközösítő rosszindulatát kellett eltűrnie. Jellemző alapállására a bátorság, olyan kockázatokat vállalt, amely olykor az életébe, vagy legalábbis testi épségébe kerülhetett volna. Úgy szokták mondani, hogy bátraké a szerencse: a Szerző végül is éppolyan biztonságban járta végig Panama-város sikátorait, mint a Karib- tenger vízi csempészútjait. Közben az az elszántság hajtotta, amely a mozgatórugókat, a jelenségek mögött a lényeget kereső ember sajátja.

Ez lelkesíti át, s ez teszi jó olvasmánnyá kötetét. Épp ezért volt szerencsés lelemény a könyv elejére helyezett Fordított napló, amely mintegy irodalmias formában az ui esszenciáját tartalmazza. Már szokatlansá- gával is fölhívja a figyelmet ez a különleges bevezető, beavatván az olvasót az írás folyamatába. De jelez mást is: azt, hogy Cziráki Péter hogyan élte meg személyiségként ennek a néhány hónapnak örömeit és viszontagságait, s ezzel lehetőséget teremt arra, hogy mi is útra kelhessünk nevében. Az ilyenfajta énközpontúság, jó értelemben vett önzés kétfajta útirajzzá teszi ezt a kötetet. Leírásává a látottaknak, egyben leírásává a látónak. Ezzel magyarázatot nyer az is, hogy miért épp ezt, s miért épp így találta meg ebben a távoli országban az író.

Megmutatja a többi között azt is az utazó, hogy milyen lehetőségei vannak (vagy voltak) a magyar külkereskedelemnek a Panamacsatorna övezetében. De ugyanígy benyomásokat alkothatunk sok másról, amely továbbgondolásra késztet. Egyúttal hiányérzetünket is megfogalmazhatjuk: egy-egy jellemző részlet felnagyításával s kifejtésével még mélyebbre tudott volna jutni a könyv szerzője.

Talán ez már egy másik munka feladata volna, amely már fésüLtebb és — jobban megszerkesztett lesz bizonyára, de lehet, hogy ezzel együtt kevésbé szórakoztató is. Maradjunk annyiban: az „India-utazó” letöltötte a maga néhány hónapját, s megéreztette velünk egy másik életforma körvonalait. Igaz, Panama kisebb, de semmivel sem kevésbé titokzatos mint India. S a könyv olvastán megismerkedhettünk egy falatnyi ország ízeivel, amelyek egy kontinensre nyitottak kaput. (Kossuth Könyvkiadó, 1983.)

Gábor László

A Nobel-díjas Golding

Most, hogy megkapta a Nobel-díjat, nyilván sokan odafigyelnek majd arra, amit írt, s olyanok is kézbe veszik regényeit, akik eddig nem vettek róla tudomást. És ez az igazi értelme annak, hogy elnyerte a díjat. Nem a Nobel-díj minősíti William Goldingot, hanem Golding eddig is nyilvánvaló írói rangja hitelesíti (újból) a Nobel-díjat. Amely különben — erre sem árt figyel- meznünk — -meglehetősen esetleges; köztudomású éppúgy, hogy nem kapta meg Tolsztoj, Csehov, Gorkij, Ibsen, Conrad éppúgy, mint Proust, Kafka, Joyce, Musil vagy Móricz sem, jóval gyöngébb írók viszont tucatjával.

Do de, ha végre megint igazán nagy írónak jutott a nevezetes díj, akkor legalább ennek ürügyén vessünk egy pillantást a nyertesre — akinek megismerésével igazán az olvasók milliói lettek- lesznek nyertesek. Negyvenhárom éves korában megjelent első remeke, A legyek ura ugyan egyből világhírűvé tette a vidéki tanárt, akinek csöndes élete a kollégium, a Salisbury kátéd rálisí tűhegyes tornya, meg a pár kilométernyire levő ősi Stonehenge árnyékában, vonzáskörében íoly- dogált. De a kirobbanó sikert jóval megrázóbb személyes élmények, valódi robbanások előzték meg; ezek tanították meg Goldingot arra, hogy mi a halál árnyékában élni, mi a kiszolgáltatottság, s nem bűneinkért vezekelünk-e, amikor okkal, ok nélkül szorongunk. Pár hónapja nálunk is nagy siker egy dokumentumkönyv (Óriások csatája), amely a Bismarck nevű német csatahajó elsüllyesztésének krónikája. Golding ennek is szemtanúja, részese volt, mint a második világháború megannyi félelmetes eseményének. Nem írta meg őket, de megírta egy kitalált háború során szigetre vetődött gyerek-banda elállatiasodását, s ez ' a történet jelképpé nő: az egész emberiség vademberré válhat, ha rátör egy új háború. A legyek urá-ból Peter Brook szép, de persze, a regény mélységeit meg sem közelítő filmet csinált. Később megírta egy még kisebb szigetre sodródott magányos tengerész pusztulását (Ripacs Martin). A züllés, az elvadulás regénye után megalkotta az emberré válásét (Utódok), amely nem pusztán a vademberi létből való kiemelkedés himnusza, hanem a szükségképpen letűnő régi emberfajta együttérző elsiratása is. Másfajta emelkedésről szól A torony: a katedrális soha nem látott

megkoronázásának, az építésnek középkori (és nagyon modern, mélylélektani) krónikája, az építők dicsőítése, s a megszállottság, a puszta hit elmarasztalása. Súlyos könyvek, alapvető erkölcsi kérdéseket feszegetnek.

Vallásos író Golding? Lehet, de bizony keserves vallásosság az övé: szembenéz az ember (maga előtt is titkolt) bűneivel, a bűnök megmásíthatatlan következményeivel, a soha el nem múló felelősséggel, ezért leszámol mindenféle megváltással ... Főként abban a — talán legjobb — művében, amely nálunk a következő könyvhétre jelenik majd meg, címe: A vétkes visszanéz.

Kire hasonlít? Dosztojevszkijre vagy tán Ma- dáohra? Kinek ír? A legyek urá-t kezdő olvasók is élvezhetik, — a többi azonban mind nehéz olvasmány. De érdemes megküzdeni vele, hiszen Goldimg a legnagyobb élő'írók egyike.

Kristó Nagy István