Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-07 / 288. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. december 7., szerda Ecsédi fiatalok egy éve Ahol nem félnek a munkától Bár még egy negyedévnyi idő hátra van, az ifjúsági szövetség számos alapszervezetében lassacskán már megkezdődik a visszaszámlálás, amelynek csúcspontja természetesen egy mozgalmi év munkájának értékelése lesz. Különösképp így van ez ott, ahol nemcsak a tettekben bővelkedő múltra tekinthetnek vissza, hanem előre is néznek. Amiként teszik ezt a Mátraalji Szénbányák Vállalat ecsédi külfejtéses bányaüzemének ifjúkommunistái. Rövid beszélgetésünk alatt Pápis Sándorral, a helyi KISZ-vezetőség megbízott titkárával elsősorban a termelést segítő tevékenység eredményeit, illetve gondjait vettük számba. Már csak azért is, mert ezek a gépészetben, a Paksnak készülő cellák gyártásában, a csővezeték-építéseken, valamint az irodákban dolgozó fiatalok számára egyaránt közösek. ■ Különösen a műszakiak, a technikusok hagyományosan kiemelkedő munkát végeznek a FAK-rendsze- ren belül. Szakmai-politikai vetélkedők előkészítésében vesznek részt, igen hasznos segítséget nyújtanak a továbbtanulni szándékozóknak! Az elmúlt évekhez hasonlóan, a napokban, az idén is megrendezték több szakma — hegesztő, esztergályos, autószerelő, lakatos, radiológus, villanyszerelő — legjobbjainak szellemi és gyakorlati versengését, amelynek végén a megfelelő pontszámot elérők nem kis jutalomban részesültek. Említésre méltó az a szocialista együttműködési szerződés, amelyet a nádudvari KITE javítási osztályával kötöttek az UB típusú kotrógépek hibáinak mielőbbi elhárítására. Az újításokhoz adott szakvéleményeikkel, az ötletek, új gondolatok gyakorlati megvalósításának támogatásával megint csak az üzem tevékenységének jobbításához járulnak hozzá. Mind a négy KISZ-cso- port képviselői ott vannak az egy, másfél havonként tartott Radar-őrjáratokon. Ebben az esztendőben eddig húsz észrevétellel segítették a gazdasági munkát. Figyelemre méltó javaslatokat továbbítottak a vezetőknek: arról, hogy miként tehető még ésszerűbbé az anyagok mozgatása, milyen módokon takarítható meg minél több energia, hogyan erősíthető tovább a munkavédelem. A „Munkád mellé add a neved! — jelmondatot szó szerint véve, valamennyi fizikai dolgozóból álló szocialista brigád rendszeresen és pontosan vezeti naplóját, maguk a tagok pedig aláírásukkal vállalnak garanciát minden elvégzett munka után. A felelősség hang- súlyozásának és megosztásának is köszönhető, hogy mind kevesebb hibával termelnek az ecsédi bányaüzemben. Az előbbiek szellemében csatlakoztak a paksi atomerőmű építése feletti KlSZ-védnökséghez. Nem feledkeznek meg az Ecséden dolgozó fiatalok csővezetéképítő társaikról sem, akik mostohább körülmények között, négy telephelyen — Taksonyban, Bor- dányiban, Csabacsüdön és Algyőn — végzik munkájukat. Nekik azzal nyújthatják a legtöbbet, hogy a területükön levő művelődési házaikkal, ifjúsági alapszef- vezetekkel veszik fel a kapcsolatot, s teremtenek így lehetőséget közös programokra, a kulturált szórakozásra. Nyugodtan állíthatják: ebben sem terheli mulasztás őket. Az elkövetkező hónapokban az ún. decentralizálás jelenti majd az elsődleges feladatot Pápis Sándoroknak. Éspedig a helyi ifjúságmozgalmi életet meghatározó gépészek szervezeti felépítésében terveznek változást: e csoport létszáma volt a legnagyobb, holott a kisebb alapszervezetek sokkal jobban mozgósíthatók. Épp ezért a gazdasági részlegek számának megfelelően kívánnak három alapsejtet létrehozni — a tmk-s, az előkészítő, a villamos és energetikai részlegben dolgozó fiatalokét. Ezzel a megoldással jobban igazodhatnak a KISZ-esek a termelési követelményekhez, hatékonyabbá tehetik a munkavégzésit. Azt a mindennapi tevékenységüket, amelytől — mint a fentiek is bizonyítják — egyáltalán nem félnek az ecsédi fiatalok ... Sz. Z. Diáknapok megyénkben Szerte a megyében e hetekben kerül sor az iskolai diáknapokra. Egyre-másra érkeznek a kedves beszámolók az eseményekről. Bóta Andrea, az egri Egészségügyi Szakközépiskola tanulója például így ír. A hagyományokhoz híven, iskolánkban ez évben is megrendezésre került a diáknap november 30-án, Eger város felszabadulásának 39. évfordulóján. Mivel 1983 amúgy is diákév, ezért már nagy előszeretettel vártuk ezt az ünnepélyes napot. A műsoros program szervezését és lebonyolítását közösen terveztük a Gép- és Műszeripari Szakközépiskolával. Az iskolai ceremóniák még előző napon kezdetüket vették. Ezen a napon került ugyanis sor a diákiigazgató-válasz- tásra. Az új igazgató azonnal megkezdte működését. Ismertette a házirendet, amely több ponton keresztül foglalkozik a tanárok jogaival és *kötelességeivel. Tíz órától mindenkit vártak a különböző érdekes programok a Gép- és Műszeripari, valamint az Egészségügyi Szakközépiskolában. Mindenki választhatott kedvének és ízlésének megfelelő vetélkedőt, egyben szórakozást is. A vetélkedők közül említésre méltó: Elmebajnokság, Leg-leg-leg, sturm ix, videojáték, fodrász-kozmetikai vetélkedő, szakmai verseny, Főzőcske, de okosan, Fele sem igaz, keresztrejtvényfejtő verseny, hula- hopp-karika verseny. ★ A dobós diákok pénteken és szombaton rendezik a diáknapokat. Mint hírül adták, 9-én már a diáktanár jelenlétében rendezik meg a rádiós vetélkedőket. E napon kerül sor a fiúk futball- bajnokságára, a rajzversenyre, kosárlabdázásra, s a „Fele sem igaz” vetélkedőre. A programban szerepel még a diáknapok során a filmvetítéstől kezdve a szavalóversenyig, a humorfesztiválig, a Népújság munkatársának, Cziráki Péternek középamerikai beszámolójáig — minden, ami érdekelheti a diákokat. A győztesek jutalma természetesen az,. hogy a programsorozat ideje alatt kiválóan érezhetik magukat. Szabó Ildikó Papp Mariann Végzős főiskolások jövőjükről Hernááfői Csaba Falun könnyebb? Beszélgető partnereink utolsó éves főiskolások, a GATE gyöngyösi mezőgazdasági főiskolai karának végzős üzemszervező hallgatói. Rendhagyóként még a szakdolgozatírás hozzáfog- tával, közel egy évvel elhelyezkedésük előtt, arról kérdeztük őket, hogyan rugaszkodnak neki. Tervezgetik-e jövőjüket, látnak-e leendő szakmájukban perspektívát, mi a véleményük majdani megélhetésükről ? Elsőként Szabó Ildikó válaszol. ö Borsod megyéből, Miskolcról jött ide tanulni, szülei nem a mezőgazdaságban dolgoznak. — Véleményem szerint el fogak tudni helyezkedni ezzel a diplomával. Konkrétan nem tudom, hogy hova kerülök. Ügy hallottam, Borsodban túl sokan vannak szakmabéliek, nehéz egy jó állást találni. Falun talán könnyebb elhelyezkedni, lakáshoz jutni, jobban is fizetnek. Minden megyének van összekötő tanára, amit nagyon jónak tartok, sokat segítenek a kezdeti lépésekben. Különben a pályázatokkal nincs gond, van miből választani, csak nem mindig egyeznek az anyagiak az egyéni elképzelésekkel... Sokunknak nincs szerződése a megyénkbeliek közül. — Szakmádban látsz-e perspektívát? — kérdezem. — Ez attól függ, hogy hova kerül az ember. A mezőgazdaság manapság kifizetődőbb, mint az ipar, senki nem hal éhen ... — Vagyis? — Hát... ? ! Szóval... ahol nem adnak legalább 3500 forintot... Aki ettől alacsonyabb pénzért elmegy valahová is dolgozni, az nem teljesen ép... Persze, ehhez azt is hozzá kell tennem, hogy a kevésből is ki kell tudni' jönni, nem kell, hogy az embernek fölöttébb nagy igényei legyenek. Legfeljebb hozzáfogok fóliázni Miskolcon, primőrt termelek ... Papp Mariann, a Pest megyei Gödöllőről jött Gyöngyösre tanulni. A főiskola előtt egy évet dolgozott egy kémiai kutató laboratóriumban. Elképzeléseiről kérdezem. — Terveim ... ? Szeretnék továbbtanulni, elvégezni az Agrártudományi Egyetemet. Megszerettem, s érdekel a kutatómunka. — Ha nem sikerül az egyetem? i — A szakdolgozatomat a három Pest megyei falut magába foglaló — Vácszent- lászló, Valkó Zsámbok — Zöldmező Termelőszövet, kezeiről írom. Közel van lakóhelyemhez, talán ott el tudnék helyezkedni. Nemrégiben számítógépiét is vásároltak. A főiskolán programozni tanultunk, az ottani üzemgazdasági csoportban biztos volna állás, ha nem sikerülne továbbtanulni. Persze, felmerül az a kérdés, hogy az ember le akarja-e élni az életét egy irodában ... ? Én nem! Mint már mondtam, nagyon érdekel a kutatómunka, szeretnék többet „kihozni magamból”. Tudom, tisztában vagyok vele, a terveim megvalósításához sokat kell tanulnom ... — A megélhetés? — Igen! Nincs már egy év, s valamiből meg kell(ene) élnünk ... Szerintem, ha valaki akar dolgozni, az tud, van rá lehetősége. Itt el kell mondanom, mivel már dolgoztam, van némi tapasztalatom ... Szóval három év alatt nagy áremelkedések voltak ... DE! — határozottan mondja — önbizalom, s akaraterő kell, akkor úgy érzem, meg lehet élni! Beszélgetésünkbe bekapcsolódik Hernádfői Csaba, szintén Miskolcról jött. — Terveid? — Egyetem. — Hangzik tömören, röviden. — Tovább Karvallcs Zoltán akarok tanulni, ez a fő célom. — Ha nem sikerül? — Akkor? Elmegyek maszeknak ... Kiváltom az ipart, maszek zöldséges, vagy valami hasonló leszek, az talán megéri manapság... — Miért, másként nem lehet megélni? — Az az igazság, hogy nekem olyanok az igényeim, amelyet havi 4500—5000 forint fixből nem tudnék kielégíteni ... — Ettől függetlenül szakmádban látsz-e perspektívát? — Látok! — gyorsan, határozottan válaszolja — szerintem egy bizonyos idő, mondjuk 5—8 év után nincs probléma az elöbbrelépés- sel. Csak addig anyagilag elég szűkös ... Karvalics Zoltán, a Vas megyei Nádasdról való. — Tanulmányi szerződésem van a falumbeli termelőszövetkezettel — mondja — Egyelőre nincs más elképzelésem, biztos, hogy odamegyek dolgozni. A szerződésem állattenyésztési telepvezetői állás betöltésére szól. Az összeg nem valami sok, 2800 forint. Most vannak az új ösztöndíjmegállapítások, remélem, a leendő alapbérem is emelkedni fog az elhelyezkedés után... / A megélhetésről, egzisztenciáról faggatva szellemesen csak annyit mond: „Ide, Heves megyébe kellene megnősülni, Nagyrédére...” Korcsog Béla Negyedszázad az úttörők között „Kovács Flóriánnak, a kisdobosok és az úttörők körében végzett eredményes munkájáért”. Ez olvasható azon a vörös bőrkötésbe foglalt oklevélben amelyet az egerszalóki tanítónak a Nagy Október tiszteletére rendezett ünnepségen nyújtottak át. — Sokan, köztük én is, nap mint nap igyekszünk becsülettel helytállni a katedrán és az iskolán kívüli mozgalmi munkában is. Mindezt — talán mondanom sem kell — nem a jutalmazásért tesszük. Persze nagyon boldog voltam, és akkor csak az járt az eszemben, hogy több mint negyed- százados oktatói munkám eddigi legnagyobb elismerése ez a mostani. Aztán otthon, amikor ismét kézbe vettem e szép kitüntetést, gondolatban visszapergettem hosszú pedagóguspályám kitérőkkel, küzdelmekkel teli éveit, mely életre szóló, majdnem tragédiával végződő „leckével” kezdődött. Közvetlen a háború után lakásunkhoz közel találtam egy robbanótöltetet. Hosszú cső formája volt, piros nyomógombbal. Kíváncsi kamasz lévén, hiszen mi sem voltunk különbek, kezembe vettem, ütögettem, kapcsolgattam. A folytatás? A kórházban tértem magamhoz, arcom, nyakam összetörve. A szememben még ma is találni puskaporszemcséket. Szívós szervezetemnek és a szerencsének köszönhetem, hogy megúsztam. Mindez két hónappal a tanítóképző évnyitója előtt. Az iskolát azonban nem kezdhettem el, mivel az orvosok eltanácsoltak ettől a foglalkozástól, mondván, keressek olyat, ahol nem kell sokat beszélni, énekelni. Cukrásztanuló lettem. Egy hónap után már nem tudtam elnézni, hogy barátaim képzősek, én meg mosogatok. Tanulni szeretnék — ezzel a kéréssel állítottam be az Intézmény igazgatójához... Négy év után a Szeged melletti Csengele község kelőpataki tagiskolájában folytatódott az életem. A fiatal tanítót, a messziről jött embert, nehezen fogadták be a tanyasiak. A gyerekek azonban rögtön a szívükbe zártak. A természet, a környezet szépsége nagyon megkapott, ezért a hét utolsó napjait is a nebulókkal töltöttem. Abban az időben ez volt az igazi úttörőmunka. A szülők sem ellenezték, sőt örültek, hogy hasznos programmal kötöm le a gyermekeiket. Mindig vágytam azonban haza, Hevesbe. Kétéves katonai szolgálat után végre 1954-ben megkaptam az egerszóláti kinevezésem. Voltak olyan tanítványaim, akik még sohasem láttak vonatot, nem tudták elképzelni, milyen lehet a mozi. Csapatvezetőként folytattam, amit a tanyán elkezdtem. Egyre jobbak lettek és kínálkoztak a lehetőségek. Úttörőimmel a különböző versenyek során eljutottunk a megye határain túlra is. Lelkesedésük, örömük adta munkámhoz a kedvet. A következő állomás Noszvaj. Emlékeit fénykép- album is őrzi. Nagy szenzáció volt például, amikor sátrunkat felvertük Répáshután. Az első nyári táborunkban — ahol a matektanár volt a szakács — igazi pedagógus-diák kapcsolat alakult ki. A vakáció után pedig mindig továbbképző tanfolyamokat szerveztem a mozgalom iránt érdeklődő pajtásoknak. A kulturális szemléken is sokat említették annak idején a noszvaj iakat. A hét vége többségét a pajtásokkal töltöttem, s csak ritkán utaztam a saját gyerekeimmel. Feleségem, akinek az elismerésben nem kis része van, mindig megértő volt. A megyeszékhelyen, majd 1981-től Egerszalókon rajvezetőként dolgoztam tovább. Amikor megépült a víztározó, elhatároztam, ha törik, ha szakad: megszervezem a kicsik és nagyok úszóoktatását. Hetente húsz tanulót vittünk be kollegáimmal Egerbe, akik még abban az évben megtanultak úszni. Foglalkoztam a felső tagozatos cigánygyerekekkel is. Néptánccsoportuk sikerrel lépett fel a kulturális találkozón. Dicséret illeti tagjait, márcsak azért is, mivel a táncok koreográfiáját maguk állították össze. Tervezzük egy cigányklub megalakulását is, de egyelőre helyiséggondokkal küszködünk. Büszke vagyok sakkcsapatomra is, mert az elmúlt évben a járási versenyen első helyezést ért el. Az ünnepnek vége, dolgozunk tovább. Igaz, már nem vagyok fiatal úttörővezető, de ha a gyerekek hívnak, deresedé fejjel velük tartok 53 évesen és azon túl is... Lejegyezte: Szüle Rita összeállította: Németi Zsuzsa
