Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-07 / 288. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. december 7., szerda Tízéves csillagászkor Titkok a csibén Start a csillagok (elé. Aki „visszaszámol", Juhászné Czigány Mariann (Fotó: Szabó Sándor) Nemrégiben kiállításon adtak számot eredményeikről a gyöngyösi Mátra Művelődési Központ csillagászai. Akkor történt, hogy a Hold felé állított látcsőbe belenézett egy fekete hajú fiatalember, s a kráterek, hegyek, völgyek láttán azt mondta: „Ennyi az egész?" A szakkör vezetője, Juhászné Czigány Mariann dühbe gurult, s majdnem elzavarta a csalódott férfit. Nem értette, hogyan lehet lefitymálni azt, ami szerinte a legcsodálatosabb a világon. Persze, nemcsak szerinte. Sokakra ragadt át ez a szerelem. — Rengetegen jöttek el hozzánk — mondja erről a szakkör vezetője — megnézni a rejtélyt, a titkot, s amikor rájöttek, hogy nincs ebben semmi titok, már az asztronómia megszállottjaivá váltak. Jobb esetben közöttünk maradtak. A szakköri foglalkozások tényleg nem túl misztikusak. Kívülállók számára érthetetlen ákombákomokkal telefirkált ábrákra mered húsz— harminc szempár, s komoly matematikai műveletek megfejtésével igyekeznek kideríteni: mi mozog, hol mozog, hogyan és miért? Van köztük tízéves és nagyapakorú, matematikus és segédmunkás. Mindegyikük valamely részterület ismerője. Eszerint tartják felváltva kiselőadásaikat. Csillagászattörténettel, elmélettel, gyakorlattal foglalkoznak, filmeket néznek, alkalmanként pedig az égboltot kémlelik. Vezetőjük már csak szervezője az ügynek. Szinte minden magától megy. — Miért éppen a csillagászat megszállottja lett? — kérdezem Czigány Mariann- tól. — Magam sem tudom. Rengeteg dolog érdekelt. A főiskolán rajz—földrajz szakon végeztem, azután az egyetemen földrajzot és történelmet tanultam. Néprajzi tárgyú szakdolgozatot írtam, kőzettannal foglalkoztam, történelmi témákat kutattam. Zombori Ottó, az Uránia Csillagvizsgáló munkatársa beindította a művelődési ház csillagászkörét, főleg középiskolások, felnőttek részére. Ügy gondoltam, miért ne lehetnék én az, aki gondoskodik az utánpótlás képzéséről. Munkahelyemen, a helyi 6-os számú Általános Iskolában én is szakkört indítottam. Tódultak a gyerekek és a lelkesedés azóta sem lohadt. Állandóan ott vannak tanítványaim az országos csillagászati versenyeken. Hetvennyolcban első, egy évvel később második helyezést hoztak haza. Közben Zombori Ottó lemondott a felnőttszakkör vezetéséről, annak irányítását is átvettem. — Hogyan tovább? — Azt folytatjuk és úgy, ahogyan elkezdtük. Persze, vannak vakmerőnek tűnő terveink. Amióta megépült a gabonaipar 60 méter magas épülete, nincs nyugtom. Ha törik, ha szakad, kijárom, hogy csillagvizsgáló legyen a tetején. Meg lehetne hosszabbítani a helyijárat útvonalát, és a paternosztert is. Idegenforgalmi látványosság lehetne, és lesz is. Most rohangálok az IPARTERV engedélyért. Megszer- zem! A művelődési ház előterén középkorú, Volán-egyenruhás férfi siet végig. Irány a csillagászok szobája. Utolérem és megszólítom. — ön is tagja a szakkörnek? — Persze. Fordultam egyet az autóbusszal, de végre megint itt vagyok. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Vona Tamás vagyok. Nekem a csillagászat az életem. — Miért éppen a csillagászat? — Amikor gyerek voltam, sokat feküdtem a mezőn és néztem az égboltot. Sokszor éjszaka is kimentem. Bámultak a csillagok, nekem meg azon járt az eszem, milyen hatalmas a világ. Édesapám sok mesét mondott az égről. Jött a háború, aztán a családalapítás, majd végül egy nyugodtabb időszak. Akkor elővettem a szakkönyveket, elolvastam mindent, amihez csak hozzájutottam. Most már azt is tudom, mi az, ami addig csak szép volt, és talán azt is, miért olyan minden, ahogyan látszik, és hogyan működik. Sok pénzt költöttem erre a szenvedélyre. Mindig jobb és jobb látcsöveket építettem. Ha készen lesz a kétszázasom, közeire hozza a ködöket is. Alig bárom! Sokan érdeklődnek, mi hogyan van. Mik azok a meteorok, üstökösök A Volánnál már kis szakköröm is van. Kiállítást is rendeztünk. A főnökeim rengeteget segítettek abban, hogy sikere legyen. — Amióta létezik ez a szakkör, minden más. Itt olyan emberekkel találkozom, akik ugyanúgy megszállottak, mint én. Néha nem értem, miről van szó az előadásokon, de igyekszem követni az előadók szavait, meg utánaolvasok. Igazán mégis akkor jó, amikor a csőbe nézünk. Csodálatos ez a világ! Közben ránk esteledett Az égen nem bolygók, nem csillagok, szürke felhők látszottak csupán. Egyszer tiszta időben visszajövünk, s belenézünk a csőbe ... Talán a város tetején, ha felvisz a pátemoszter. Szabó Péter Magyar régészek a Királyok Völgyében Űjabb érdekes régészeti leletek kerültek napvilágra Felső-Egyiptomban, a Királyok Völgyében, ahol az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Magyar Média reklámvállalat közös tudományos expedíciója a háromezerkétszáz évvel ezelőtt élt Dzsehudi Messz írnok sírját tárja fel. Kákosy László professzor, a feltárások vezetője, a Luxor melletti Guma faluból telefonon mondotta el kedden az MTI kairói irodájának, hogy a sírban az első termet kitakarították. A törmelék eltávolítása után derült ki, hogy a zúzalék csodálatos frisseségében őrizte meg a terem falán végigfutó dombormű- sorózatot, az ábrázolások színeit Az írnok Ámon magtárainak felügyelője, az arisztokrácia fontos alakja lehetett. Sírjának díszítései — mint Kákosy mondja —, művésziek. A legnagyobb dombormű életnagyságú, a legkisebb huszonöt centimé- temyi. A magyar kutatóknak három ábrázolás ragadta meg leginkább a figyelmét: az egyiken Háthor istennő előtt rázzák az ősi egyiptomi hangszert a szisztrumot. A másikon az előkelő halott egy áldozati asztal előtt áll, a harmadikon pedig a papok a száj megnyitásának szertartását végzik a halotton. Kákosy már hónapokkal ezelőtt feltételezte, hogy a hagyományos thébai sírépítkezésekről van szó, és esetleg további részei vannak a kriptának, amit a feltárások kezdetekor még nem lehetett bizonyossággal megállapítani. A sírtakarítás közben Kákosy véleménye igazolódott be, ugyanis előtűnt egy titkos kürtő, amely alighanem egy alsó szinten kivájt sírkamrába vezet. A gazdag írnok múmiája még nem került elő, de az utólagos betemetkezések múmiái egymás után kerültek napvilágra a szikdlasírból. A sziklasír "feltáratlanul maradt részeinek titkaiba a magyar expedíció a következő ásatási idényben próbál behatolni. A Húszas stúdió riportjai olyan emberekre és élethelyzetekre irányítják a figyelmet, akik és amelyek mindennapjaink kísérői, s csak mert felületesen nézzük a társadalmi jelenségeket, meg egyéb tennivalóink miatt, nem vesszük észre ezeket. Hegyi Imre „Voltam a Horváth-kertben Budán” című riportja nem a régi Harváíh-kert derűs villany- füzéres hangulatát idézi, hanem egy jó ízléssel, mérték- tartással megépített budai villa kertjét. Az egymással vetélkedő, giccses építmények között szerényen húzódik meg Horváth György feltaláló háza, melyet Amerikából hazatelepülni szándékozó rokonainak épített, s amelytől most, miután a család repülőszerencsétlenség áldozata lett, szeretne megszabadulni. De ki vásárol meg ma egy hárommillió forintot élő villát? Süllyeszthető üvegajtók, nemesfaburkolat, flamand gerendás mennyezet, fűthető és melegítő kandalló, az emeleten háló- és fürdőszobák, a nappalival egy szinten egy hatalmas terasz és csodálatos rálátás a városra jelenti ezt az együttest. De ki ez a segédmunkásból lett milliomos? Édesapját úgy ölték meg, mint a nemesfémipari dolgozók szak- szervezetének titkárát. ő marós volt a felszabadulás után á Forgácsoló- és Szerszámgépgyárban, utóbb üzletvezető a Kígyó utcai ékszerboltban. Később mint segédmunkás dolgozott a Széna téri vasút építkezésén. Családját kiirtották a nyilasok, 5 is háromszor állt a Duna-parton, hónapokat élt a pesti gettóban. Egy véletlen folytán talált rá korunk nemesfémére, a műanyagra. Ö gyártott Magyarországon először hegesztett esőkabátot, mintázott pvc-fóliát, zsugorított műbőrt, hő- és hangszigetelő műanyag tapétát. Néhány éve megnyerte egy moszkvai ipari kiállítás nagydíját. Munkából és munkának élő furcsa ember, akit ma is — sikerei mellett vagy tán épp ezért —, a gyanakvás szövevénye vesz körül. Elvei közül néhány: „Csak az a pénz érdekéi, amivel valamit létre lehet hozni.” „1944? Az emberiség nem gyilkosokból áll, de kötelező emlékezni. Nem lehet meg nem történtté tenni dolgokat azzal, hogy nem emlékezünk róluk.” „Ha bármikor bármi fenyegetné az én rendszeremet, akkor fegyverrel védeném meg. Nekem itt van a helyem, ebben a rendszerben.” „Nem az eszmék körül van a probléma, hanem a végrehajtók körül.” „Nálunk rosz- szul kell dolgozni ahhoz, hogy valaki megkapjon egy termelőeszközt.” „Csak az élet fontos, s ezt az ember csak akkor látja, ha közel áll elvesztéséhez.” /Horváth György édesanyjával él egy kétszobás lakásban. Néhányszor állt már az élet és halál peremén, legutóbb az intenzív osztályon, egy infarktus után. (Nem a munka, hanem a nyugtalanító akadályok és értetlenségek miatt.) Életéből csak a család melege, gyermekek mosolya és ölelése hiányzik. Hegyi Imre riportja több volt mint beszélgetés két ember között, mert az örökké kutató, nyugtalan ember élete kissé tükre is azévszá. zad bűneinek, a felszabadulásnak, a szorgalomnak, annak a hitnek, hogy nálunk nem kell keményen dolgozni, csak dolgozni kell naponta nyolc és fél órát, de azt ésszel és értelemmel. Ebergényi Tibor IX/7. Merésszé tesz a szesz Volt kollégám M. Pál hív fel valahonnan telefonon. Két naponként ő hozta nekem a XIV/2. Kiska alakulattól a nyílt parancsokat, amelyeknek birtokban, már úgy-ahogy, biztonságban éreztem magamat. — Nincs több nyílt parancs — hallom a készülékből. — Jobb, ha eldobod az igazolványodat, csak bajba kerülhetsz vele. — De hát mi történt? Részletesen ezt csak később tudom meg. A Gestapo, az SS és Hain Péter emberei körülfogták az Abonyi utcai épületet, amely a Kiska beosztottjainak székhelye volt. Ez nem okozott nagy meglepetést. Az alakulatot — legalábbis a kormányzat és a németek előtt — abból a célból hozták létre, hogyha majd a szovjet hadsereg megszállja Budapestet, partizánakciókat kövessenek el. De ez csupán ürügy volt, mert a XIV/2. Kiska alakulat náciellenes elemekből, hamis papírokkal ellátott munkaszolgálatosokból és katonaszökevényekből állt. És ennek az alakulatnak a keretében működött a Braun Éva által irányított kommunista ellenállási csoport, a Vörös Brigád. Akiknél később megtalálták a Vörös Brigád igazolványt, azokat a Várba vitték, ahol később kivégezték őket. De azokat a kis- katonákat is elhurcolták, Bállá Ödön: Volt egyszer egy szálloda akiket az épület körülzá- rásakor ott találtak. Szerencsére ezt elkerültem, de most már semmiféle igazolásom nem volt és elkerülhetetlennek látszott, hogy razzia alkalmával, mint katonaszökevényt elvigyenek. Teljesen tanácstalan voltam, hiszen a Kiska alakulat említése is életveszélyessé vált. Alig huszonnégy óra múlva német katonai sebesültszállító autók érkeztek a szállodához. Már kora reggeltől bombáznak és aknáznak, a front valahol a Wesselényi utca, a Kálvin tér körül lehet, vagy még közelebb. Az utcán teme- tetlen katonaruhás halottak, no meg lódögök. Csak néha suhan át egy-egy magányos árny a bomba- tölcséres utcákon. A szálloda mint valami narkoti- kus álomban fekvő beteg, várja a történelem műtőkését. A narkotikumot általában a szesz szolgáltatja, az idegfeszültséget rummal, konyakkal, borral igyekeznek az itt lakók csillapítani, már aki hozzájuthat. A szálloda előtt fékező katonai mentőautóból egymás után hordják az egyik kiürített pincerészbe a német sebesülteket. Az egykor fényes szállodafelirat helyére a „Werbindung- platz” kerül. A sebesültek nagy része fiatal fiú, egyikmásik az iskolapadból kerülhetett a frontra. A sebesültszállítók némi kötszert ugyan otthagytak, de legföljebb egy, vagy két napra elegendőt. A velük érkező katonaorvos átkötözi a sebesülteket, aztán eltűnik. Többé vissza sem tér. Homoródy doktor — a megmentett fiatal lánnyal együtt — időközben eltűnt a szállodából. Még Béla bácsi sem tudta megmondani, mikor és hová. A németek a sebesültek őrzésére két géppisztolyos katonát állítanak a kötözőhely elé, miután a pincékben tartózkodók közül két nőt megkérnek, hogy ápolják a sebesülteket. De orvos sehol. Az egyik ápolónőtől tudom, hogy a sebesültek között magyarok is vannak német egyenruhában. Egy szót sem tudnak németül. Az előző napokban fogdos- ták össze, s öltöztették be őket, hogy harcoljanak. Az egyiknek — egy józsefvárosi borbélynak — a kezét roncsolta szét egy aknaszilánk. ö már sohasem csinál dauert a Víg utcai lányoknak. Az ablakomból — ha egyáltalán ablakról lehet beszélni — látom, hogy szemben, a budai rakparton ég a Fiume Szálló. Az utca felől sűrű aknarobbanások zaja. Front lett a Belváros, a világháború itt dübörög a Váci utca és a Duna-part kövezetén. A Régiposta utcában egy német katonai teherautó kap találatot. Űjabb tizenkét sebesült kerül a szálloda kötözőhelyére. Délután italhoz jutok. Mit lehet ebben a pokolban csinálni: inni. Semmiféle igazoló írásom nincs már, nehéz így dekkolni. És ekkor mentő ötletem támad, vélhetően az italtól. Amikor besötétedik, kisurranok a szállodából. A szom. szédos Mária-Valéria utcában levő német garázshoz. Szerencsém van. A garázsban az első ember, akivel összetalálkozom civil, és magyarul rámköszön: — Jó estét, szerkesztő úr! . Felismerem benne egy régi ismerősöm sógorát, egy volt pincért, aki minden, csak éppen nem árja. — Mit keres maga itt? — kérdem csodálkozva. — Az istenért, szerkesztő úr, erről később ne beszéljen senkinek! Hamis papírokkal vagyok itt, és a garázsmester mellett dolgozom. Tudja, ez a legbiztosabb hely, ide nem merészkednek ezek a nyomorult nyilasok. Most már nyugodtan beszélhetek az ón problémámról is. Rögtön megérti. — Nekem egy német kocsira lenne szükségem. A parancsnokságra akarok menni kötszerért — mondom. — De azt se tudom, hogy az hol van. — A Várban, a Mátyás templom melletti épületben. De hallja, hogy aknáznak? Nem biztos, hogy épségben felér oda, és őszintén szólva azt sem tudom, hogy akad-e német sofőr, aki felvinné. De megpróbálhatom. Azt mon. dóm majd, hogy orvos. Otthagy. Nehezen telnek a percek. Végre visz- szajön egy német sofőrrel. — Hans felviszi — kacsint rám. És csakhamar egy német terepjárón ülök. A Lánchídon bukdácsolunk keresztül. Körülöttünk rőt- színű fények villannak, de ez most nem érdekel. Az ital szinte érzéketlenné tesz a külső veszélyek iránt Robogunk a csatamezővé vált romos Vár utcáin az épület előtt álló őrnek a sofőr mond valamit, az pedig elirányít az egyik első emeleti szobába. A fotelokban két fiatal tiszt ül. Gyógyszerészek. Közlöm velük, hogy a Hungária szállóban német kötözőhely van, de orvos nincs, gyógyszer és kötszer sem. — Medikus voltam és szívesen segítenék. — Mire van szüksége? — Fájdalomcsillapítókra és kötszerekre. — Mindjárt intézkedünk. A két tiszt előtt az asztalon egy félig teli üvegben valami piros színű likőr. Leültetnek, megkínálnak, amíg a parancsukra egy katona összeszedi egy ládába a kért orvosi segédeszközöket. Gyorsan megtörténik. De én még várok. — Mit akar még? — kérdi az egyik tiszt. Ha józan lennék, biztosan hallgatnék. De az ital szinte felvillanyoz. Pontosan már nem tudom felidézni, amit ekkor mondtam, de bizonyára kiderült belőle, hogy nincs semmiféle katonai igazolványom, hogy a front egészen közel van, és hogy nem akarok harcolni. Az egyik tiszt elneveti magát. — Jó, jó, de miben segíthetünk? — Egy írás kellene önöktől, hogy a kötözőhelyen vagyok elfoglalva. Azt hiszem, ennek több haszna van, mintha lövöldöznék. A két tiszt összenéz. Még el is mosolyodnak. És amikor a kétszeres ládával visszafelé indulok, zsebemben a gépelt írás, amely igazolja, hogy a kötözőhelyen dolgozom. Valóságos ami sikerült. A német kötözőhelyre nem merészkednék be a nyilasak... (Folytatjuk)
