Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-07 / 288. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. december 7., szerda 3. A beszámoló taggyűlésekről jelentjük A gazdasági sikerek titka a jé pelitikai munka! Az ostorosi termelőszövetkezet központi irodájában percnyi' pontossággal kezdődött meg a beszámoló taggyűlés! Az imponáló kezdést a színvonalas, alapos és előremutató vezetőségi beszámoló követte. Rakusz Bertalan párttitkár hivatkozott a taggyűlés előtti elbeszélgetésekre, a tagság részéről történt megnyilvánulásokra, amelyekből végeredményképpen kicseng, hogy a 47 fős pártszervezet a legtöbb vonatkozásban sikeres esztendőt tudhat maga mögött. A sikerek nemcsak a színvonalas politikai munkában jelentkeznek, hanem ennek természetes következményeképpen a gazdálkodásban is, amely egy olyan nehéz esztendőben, mint amilyen a nemsokára búcsúzó 1983-as év volt, különösen sokra becsülendő. A zárszámadásig még van egy kis idő, de a szövetkezet politikai és gazdasági vezetése már érzékeli a végeredményt, amelynek lényege, hogy a gazdaság a tervezett 92 milliós termelési értéket százmillió körül hozza, tizenhárom százalékos nyereséghányaddal. A szövetkezetét ez évben is, — minden gond és nehézség ellenére — a gyarapodás, a fejlődés, az előrelépés jellemezte, amelyet igazol az is, hogy megépült az új szőlő- feldolgozó, bővült a tárolótér és a 15 milliós beruházás ötvenezer mázsa szőlő saját feldolgozását tette lehetővé. Ahol a hatszáz hektáros szőlőterület a termelési érték mintegy felét adja, ez nem kis eredménynek számít. Mind a vezetőség beszámolója, mind a Lezsák László elvtárs által ismertetett járási minősítés, de a felszólalások is tükrözték, hogy Ostoroson a jó politikai munka a gazdasági sikerek titka. A pártszervezet és a gazdasági vezetés közös, együttes célkitűzéseit tették magukévá a pártcsoportok, a pártvezetőség, de az egész párttagság is. Egy olyan gazdaságban, ahol az emberek Ostoroson, Egerben, No- vajon laknak, tehát nem egy településen élnek, munkájuk, törekvésük, érdekük viszont azonos, bőven akad tennivalójuk a kommunistáknak. — Szervezni, magyarázni és naponta félezer embert munkába állítani, nem kis feladat, — említette Trib János tsz-elnök, aki a taggyűlésen elismeréssel szólott azokról a politikai eredményekről, amelyek a sikeres gazdasági munkát lehetővé tették. Kedves színfoltja volt a taggyűlésnek a 83 esztendős Bartók Miklós felszólalása, aki ma is aktívan tevékenykedik és kritikus, de kedves szavakkal arra kérte a párt- és a gazdasági vezetést, hogy a jövőben „érjenek rá" a párttagokkal törődni, számukra okos érveket adni, hogy ők ismerjék legjobban és legközelebbről a pártonkívüliek százainak miértjeire adandó válaszokat. — Többet kell beszélgetnünk egymással! Nem lehet mindig rohanni, sietni... Jánosi István a megye és a járás felé fogalmazta meg az elvárást: Sokkal többet jöjjenek személyesen a tsz- be! A telefonon, telexen adott információ nem helyettesíti az elvtársi beszélgetést, a véleménycserét! Régen, amikor még biciklivel jártak ki a járástól, valahogyan többet láttuk az elvtársakat. Ezt szeretnénk a jövőben is. A felszólalások önkritikus aggodalmat is tükröztek: Elöregedett a párttagság! Tervszerű fiatalítást kell szorgalmazni az elkövetkezendő esztendőkben. Több figyelmet a KISZ-re, ott is kifejezetten a nevelőmunkára. Mások a gyakran változó élet gondjainak, bajainak rendszeres megosztását igényelték, hogy a kommunisták elsősorban a tíz szocialista brigád kétszáz tagjával szót érthessenek. Az ostorosi beszámoló taggyűlés valamennyi résztvevője megértette, hogy a hamarosan beköszöntő új esztendő gazdasági sikereinek növeléséhez mindenekelőtt a politikai munka minőségének javítása, a pártélet erősítése szükséges. A kettő nem választható el egymástól... Szalay István Megállják a helyüket Szakmunkásokból mérnökök Mindketten fiatal mérnökök, alig túl a harmincon. Jó barátok is, hiszen kevés eltéréssel közel egy időben, szakmunkásként kerültek a Mátrai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság gyöngyösi parkettagyárába. Onnan mentek a szakmunkások egyetemi előkészítő tanfolyamára. hogy kellő segítséggel megtegyék az első lépéseket az egyetem és ezen keresztül a mérnöki oklevél megszerzése felé. Tasi István faipari üzemmérnök, ma a gyár főművezetője, autószerelőként kezdte. Nagyot sóhajt, amikor a szakmunkás évektől a mérnöki diplomáig megtett utat idézi fel: — Az Egyesült Izzó gyöngyösi gyárában tanultam a szakmát. Pontosan tíz esztendeje, 1973-ban kerültem ide a parkettagyárba, egyszerűen anyagi okok miatt, mert többet adtak. Persze, ebben apám is közreműködött, aki ma is itt dolgozik szárítómunkásként. A tmk- ban tevékenykedtem, amikor 1975-ben a Gödöllői Agrártudományi Egyetem 'meghirdette a szakmunkások egyetemi előkészítő tanfolyamát. Hozzáteszem, hogy én korábban gépipari technikumba jártam, de közben megnősültem, jöttek a gyerekek, albérletben laktunk és abba kellett hagynom. A reményt azonban nem adtam fel, hogy egyszer majdcsak folytathatom, hiszen szerettem és akartam is tanulni. A gyár segített abban, hogy 1975-ben munkáslakást kapjak, amely nagyon sokat jelentett. Aztán amikor a tanfolyamot meghirdették, javasolták, hogy jelentkezzem. Megbeszéltem a családdal, a feleségemmel, aki vállalta az ezzel járó terheket és arra buzdított, hogy kezdjem el. Akkor szeptemberben az első „fecskék” között én is bekapcsolódtam, a tanfolyamba. Konzultációra a Kertészeti Egyetemre jártunk és tulajdonképpen gyorsított tempóban tíz hónap alatt átvettük a középiskola négyéves anyagát. Ez nagy megterhelést jelentett, de a legnagyobb öröm mégis akkor következett, amikor felvettek a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem faipari mérnöki karának üzemmérnöki szakára, a nappali tagozatra. Szakmunkás fejjel, háromszáz kilométerre a családtól, tehát ismét beültem az iskolapadba. — Felnőttként hogyan kezdődött az egyetemi élet? — Nagyon sok gyötrődéssel, de ugyanakkor sok szépséggel is. Sopron kedves város és az egyetem 175 éves múltra tekint vissza, ahol nagy hagyományai vannak az oktatásnak és baráti a légkör. Persze, sokat kínlódtam a kémiával, a matematikával, olykor az ábrázoló geometriával, de mégis végigcsináltam. Amikor már a faipari technológiát, a géptant tanultuk, könnyebb volt, hiszen munkásként előbb gépekkel foglalkoztam. A három év alatt sokat tanultam, de sokait is utaztam. Volt egy Trabantom, amellyel a három esztendő alatt 73 ezer kilométert furikáztam Sopron és Gyöngyös között, hogy a hétvégeket lehetőleg a családommal tölthessem. — 1979-ben faipari üzemmérnökként tért vissza a parkettagyárba, hogyan fogadták? — Nem volt különösebb probléma, hiszen a régi kollégákhoz tértem vissza. Művezető lettem, négyezer forintos fizetéssel. Ma pedig főművezető vagyok négy- ezer-nyolcszázötven forintért, és az úgynevezett alapanyagtért, valamint a szárítóüzemet irányítom. Nagy a felelősségem, hiszen évente 12—13 ezer köbméter fát dolgozunk fel különböző termékeknek, és ezekhez a nyersanyag itt megy keresztül. Hálás vagyok a gyárnak, nem beszélve a családomról, amely lehetővé tette, nagy áldozatvállalással, hogy diplomát szerezhettem. Amikor elkezdtem a tanulást, a kisebbik fiam éppen pólyás volt még, ma már általános iskolába jár. Talán még egyszer nem csinálnám végig, mert ha szakmunkás maradtam volna, ma többet keresnék, mint mérnök és középvezető. Azért mégsem elégedetlenkedek. Tasi István Mechanikai műszerészből lett faipari üzemmérnök Vernyik László, a parketta- gyár főművezetője. — 1971 óta dolgozom itt — mondja elismerő hangon. — 1976-ban kerülteró az egyetemi előkészítő tanfolyamra, gépipari technikusként a Budapesti Műszaki Egyetemre. Már akkor művezető voltam itt a gyárban és háromgyerekes családom mellett vállalkoztam, hogy diplomát szerezzek. Most is nagy Hálával gondolok a feleségemre, aki óriási terhet vállalt értem és a gyerekekért. A gyár vezetői pedig ösztöndíjjal támogattak, azt megelőzően pedig munkáslakással segítettek. Sikerült a felvételi vizsgám, s a soproni egyetemre kerültem, ahol rengeteg küszködés és kitartó munka árán szereztem 1981-ben üzemmérnöki diplomát. Az egyetem legfőbb érdeme az volt, hogy pontosságra, gondosságra és a korszerű szemlélet kialakítására nevelt. Nekem inkább a gyakorlatok, a géptani ismeretek alkalmazása ment jobban, hiszen mielőtt Sopronba kerültem, itt a gyárban is gépekkel foglalkoztam. — Mint diplomás, milyen fogadtatásban részesült? — Amikor visszajöttem, művezetőként önálló feladatot kaptam, gyártmányfejlesztő és gyártáselőkészíitő Vernyik László (Fotó: Szabó Sándor) lettem. Első munkám az úgynevezett balkon- és kerítéselemek tervezése volt, amelyeknek gyártásához a technológiát is kidolgoztuk. 1981 végétől tavaly decemberig azután átvettem az úgynevezett leszabó üzemrész művezetését, azután újabb feladattal bíztak meg, az anyagmozgatás folyamatának korszerűsítésével, amelyet szintén sikerült megoldani. Az idén március óta vagyok főművezető a leszabó és szárító üzemrészben, ahol összesen nyolcvanan dolgozunk. Nagy a felelősségem, hiszen naponta az emberek gondjaival foglalkozom és osztozom az örömeikben is. Négyezer-kilencszáz forint a fizetésem és nem az elégedetlenség szól belőlem, de ha szakmunkás maradtam volna, anyagilag ma előnyösebb helyzetben lennék, mint mérnök és főművezető. Nemrég alakítottunk egy gazdasági munkaközösséget itt a gyáron belül a gépek karbantartására, javítására, amellyel pótoljuk az anyagiakat. Mi segítjük egymást, ahol csak tudjuk és szívesen megfogjuk a szerszámot ha kell, becsülve a szakmát. Amit Sopronban tanultam, azt itt a technológiai elemek fejlesztése során jól hasznosítom. Csak sajnos, az anyagi elismerés nincs arányban azzal a nagy áldozatvállalással, amelyet a mérnöki diploma megszerzéséért tettünk, és ez sokszor elgondolkodtat nemcsak engem, hanem a munkatársaimat is. Az lenne jó, hogy aki többet dolgozik, nap mint nap bizonyítja tudását, rátermettségét, azt a fizetésben is jobban elismerjék. Mentusz Károly Oktat, tanít, képvisel Egy egri gyár budapesti irodájában Tizenöt éve kötött kooperációs szerződést az egri Fi- nomszerelvénygyár és a svéd Mecman-cég. Ezzel az együttműködéssel lényegében egyidős az egri gyár budapesti irodája. Ez szintén újszerű vállalkozás volt, hiszen a vidéki gyárak akkoriban még nem ilyen feladatokkal képviseltették magukat a fővárosban. Az egriek azóta az NSZK- beli Leibfried-céggel is kooperálnak, s ma már szervesen bekapcsolódnak a pneumatikus (sűrített levegővel működő) egységek és elemek gyártásába. Időközben a budapesti kirendeltség a Pneumatika Iroda nevet kapta, jelezve, egyben reklámozva a Finomszerelvény- gyár sikeres termékcsaládját. A főváros szívében székelő iroda tizennyolc embernek ad munkát. Szakembereink jól ismerik a gyár, illetve a külföldi partnerek pneumatikus termékeit. Naprakész ismereteik vannak az állandóan bővülő választékról, hiszen a partnerektől rendszeresen megkapják a legújabb termékeiket bemutató katalógusokat. Ezeket az anyagokat felhasználják az általuk készített kiadványokban, amiket eljuttatnak a vállalatokhoz. Rendszeresek a házon belüli szaktanfolyamok, amelyeket e témában a Budapesti Műszaki Egyetem Továbbképző Intézete és a Gépipari Tudományos Egyesület hirdet meg, s az előadások megtartására az itt dolgozó mérnököket kéri fel. Annak ellenére, hogy a vállalatok továbbképzésre fordítható ösz- szege korlátozott, a tanfolyamok iránt stabil az érdeklődés. A képzés gondja viszont, hogy a hallgatóság vegyes összetételű szakembergárdából áll, így nehéz egységes eredményt elérni. A résztvevőkkel a pneumatika alkalmazásának előnyeit, e rendszerek tervezési módszereit, illetve munkába állításuk feltételeit, valamint a karbantartási tudnivalókat ismertetik. — A mérnöktovábbképzés során nemcsak előadások hangzanak el, de konzultációkat tartunk, tanulmányok kidolgozását adjuk feladatul és gyakorlati bemutatókat is szervezünk, — magyarázza dr. Elek István irodavezető. — Felkérésre kihelyezett tanfolyamokat is tartunk. A fa-, az élelmiszer- és a textilipari üzemeknél rendezett tanfolyamok témája például az volt, milyen előnyei vannak a pneumatikának a pótlólagos automatizálásban. Köztudott ugyanis, hogy új gépek vásárlására csak szűkös lehetőségek vannak, a meglévő berendezéseket kell — a pneumatikát alkalmazva — korszerűbbé, ezáltal termékenyebbé tenni. A pótlólagos automatizálás nemcsak a termelés növelésére, de a nehéz fizikai munka kiküszöbölésére, a biztonságos munkavégzésre is garancia. Az iroda munkatársai a különböző szintű és témájú oktatási anyagok megszerkesztésén túl tankönyvírásra, példatár készítésére is vállalkoztak. Négy részből álló oktatófilmjük első darabja is elkészült már. Az irodaépület helyiségeiben elemmetszetek, gyakorlószemléltető állványok segítik a tananyag elsajátítását, ezek is az itteniek munkáját dicsérik. — A széles körű szaktanácsadáson és ismeretterjesztésen túl hazai és külföldi kiállításokon mutatjuk be a Finomszerelvénygyár termékeit, adunk azokról írásos és természetesen gyakorlati ismertetőt. Ezt jól szolgálja az a bemutató busz is, amely két év óta járja az országot és a különböző kiállításokat, vásárokat. A Pneumatika Iroda tehát több csatornán keresztül ismerteti a gyár, illetve a kooperációs partnerek legújabb termékeit, tanítja azok alkalmazásának körét, egyben közvetve megrendeléseket is szerez a Finomszerelvénygyár számára. Munkájuk minőségét az eddig elmondottakon kívül talán az is jelzi, hogy a világ sok-sok országában irodát fenntartó Mecman-cég katalógusában Magyarországot, pontosabban a budapesti Pneumatika Irodát is jelzi, — képviseleteként. Fazekas Eszter Téli vásár Megkezdődött a karácsonyi vásár, ismét megélénkült az üzletek világa: boltról boltra járva készítjük elő az ünnepeket egyrészt az ajándékokról, másrészt az ilyenkor már elmaradhatatlan eszem-iszom csemegéiről gondoskodván. Számos esetben valóságos haditerv szerint látunk a kereskedelem ostromához. Előbb csak kifürkésszük a terepet, megnézzük, hogy hol, mit lehet venni, melyik helyen előnyösebb a vásárlás, aztán ha meggyőződtünk a legjobb választásról, előszedjük a pénzünket is, s fizetünk. Mert a felderítés nemcsak hasznos, hanem érdekes, izgalmas is egyben! Sokaknak egyenesen remek szórakozás, játék is minden egyes portya, hiszen kitűnően telik vele az idő, s amíg nincs vétel, a forint után sem kell nyúlni. Attól pedig, hogy akár a túlontúl! keresgélésért, válogatásért is netalán megszólják a kedves vevőt, a világért sem kell tartani. Mivel bárki könnyen odamondhatja a kereskedőnek: már megbocsásson, igenis megnézi az ember azt, amiért a pénzét adja. S ez igen egyértelmű, világos beszéd, aligha lehet vele vitatkozni. Szóval: járjuk a magunk útját, egymás kezébe adjuk a kilincset s le nem mondunk arról, amit magunkban feltettünk. Ami önmagában dicséretes fáradozás, kitartás, tényleg nem szabad, hogy bárki is rosszat mondjon róla. A baj ott kezdődik, amikor nemcsak azt tartjuk természetesnek, hogy a kiszolgáló — a nap folyamán mir ki tudja hányadszor — kapaszkodik kérésünkre feleslegesen a legmagasabb polcig, vagy rohan kedvünkéit szintén hasztalanul hátra a raktárba, hanem bizony a vitatkozást, a veszekedést, a sértegetést is helyénvalónak hisszük. Szemrebbenés nélkül tesszük felelőssé a legártatlanabb tanulót is a hiányos választékért. Kétségbe vonjuk a legőszintébb, „nincs’’-et, magyarázatot is. A gyártókra, szállítókra pedig a legkevésbé sem gondolunk. Nem szabadna a kereskedőben ellenséget látnunk. Sokkal inkább mindig embernek, partnernek kellene tekintenünk őket. Azoknak, akik részéről mi sem nyilvánvalóbb, hogy kiszolgálják a vevőt, közmegelégedésre eladják az árut készletükből. S jó lenne ezt felismernünk már a karácsonyi vásár elején, hogy az ünnepek öröméből valami a boltosoknak is maradjon. Gyóni Gyula
