Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-31 / 307. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. december 31., szombat TÖRTÉNELMI NEVEKKEL ÉLNI Bornemisszák, Dobók, Kazin ... Az asszisztensnő szólítja a következő beteget: — Kossuth Lajos! — mondja. Egy fiatalember indul az orvosi szoba felé. Amikor becsukja maga mögött az ajtót, az addig hallgatag emberek nagy része elmosolyodik. — Kossuth Lajos? — kérdezi viccelődve egy fiatalember. — Nem is így néz ki... — Lehet, hogy a leszármazottja — mindja egy terhes asszonyka. S megindul a találgatás, vajon roko- na-e az illető történelmünk nagy alakjának, s milyen érzés a nevét viselni. Ebben az írásban mi is többek között ezekre a kérdésekre szeretnénk választ kapni. Dobó Katica nem harcias nátnál dolgozom, lányaim Mosoly a paragrafusok árnyékában Negyedéves magyar- orosz szakos egyetemista a budapesti Eötvös Tudományegyetemen. Egyébként az Egri Csillagokban szereplő névelődje, a bátor hölgy, a képzelét szülötte, hiszen a várkapitány lányát nem Katicának, hanem Krisztinának hívták, s az ostrom idején még nem élt. Dobó Katica alakját Tóth Kálmán népszínműíró teremtette meg. — Kiskoromban még nem árulták el szüleim, hogy Dobó Katica nem élt—.mondja az egyetemista. — A hős, a bátor, kitartó asz- szonyt példaképemnek tartottam. Roppantul tetszett, ahogy szurokkal önttöze az ellenséget. Néha elkelne egy kis harciasság a vizsgáimon. ., Dobó Katica A lány nem szívesen dicsekszik eredményeivel. Édesanyjától tudjuk meg, hogy felvételi nélkül került a felsőoktatási intézménybe. A magyar és az orosz nyelvű gimnáziumi tanulmányi versenyen is az első tíz között végzett az országos döntőben. Eddig is minden vizsgaidőszakban jeles eredményt ért el. Dobó István, a testnevelő tanár — Gyermekkoromban mindig az egri várban látszottunk, hiszen közel laktunk hozzá — mondja a hajdani kapitány névrokona. — Bár sohasem voltam egy robosztus alak, mindig rám bízták a kapitányi tisztet. Engem sohasem lehetett leszúrni. — Ekkortájt az orvosnál, ha sírtam, mindig azzal próbáltak levenni a lábamról, hogy egy Dobó István nem ijedhet meg az injekciós tűtől. — A MEDOSZ Heves megyei Bizottságán dolgozom, s jó néhányszor rám bízták már a külföldi vendégek kalauzolását. Amikor a városnézésre indulva bemutatkoztam néhányszor, a bolgár, vagy a szovjet delegációk tagjai azonnal vették a lapot. Meg is jegyzték viccesen, hagy akiket Dobó István vezet Egerben, az nem tévedhet el. jó kezekbe kerül. — A történelmet nagyon szeretem. Mégis testnevelésDobó István földrajz szakra jelentkeztem a főiskolán. Ugyanis tizenkét évig tornáztam, s ide biztosabbnak tűnt a felvételim. Csoporttársaim között akadt Toldi Miklós és Szilágyi Erzsébet is. Egyszer Bánkúira mentünk sítáborba, s bemutatkoztunk a turistaház vezetőjének. Meglepődtünk, amikor az a kezét nyújtva így szólt: Rákóczi Ferenc vagyok... Azt is elárulja, hogy Kislánya, Anita nagyon fájla.- ja hogy nem a Katica nevet kapta. Szóba került az is. hogy eddig még nem sikerült kidentenáiük, rokona-e családjuk a hősnek. — Ennek persze, megvan az előnye is — mondja. — Az ember továbbra is kacérkodhat a gondolattal, hogy valamilyen oldalági rokonság fennáll S ez Egerben nagy dolognak számít. Bornemissza Gergely és a matchbox Nem sokkal idősebb mint a Gárdonyi-régény főszereplője a történet elején. Csupán tízéves. Az egri 9-es számú Általános Iskola tanulója, Lakótelepen él, s anoint a gyermekszoba asztalán heverő tárgyaikról kiderül. szenvedélyesein gyűjti a metchboxokalt és a rágógumi papírokat. — A nagybátyja is Gergely — tudjuk meg a fiú édesanyjától. — Mivel neki csak lányai születtek, kérte, hogy az ő nevét adjuk a fiúnknak. Az Egri csillagok című filmet annak idején megnézte a tévében, s akkor azonosította magát Gergővel. Csodálkozott azon, hogy miként fordulhatott elő az, hogy ő már élt egyszer. — A regényt még nem olvastad? — érdeklődünk a fiútól. — Most kezdtem el. Ott járok, hogy a törökök elvitték Gergőnek meg Kingának a lovát. — Nem Kinga az, hanem Vica — szól közbe az anyja, majd magyarázza: 1— Kingának a lányomat hívják, aki gimnazista. A családfő, Bornemissza István arról is felvilágosít bennünket, hogy a nagybácsi már megpróbálta feltárni a rokoni kapcsolatokat a hajdaniakkal, de az 1700-as éveknél nem jutott előbbre. Fiát is jellemzi: szerinte a gyerek nem hasonlít a nagy elődre, mert félrehúzódó, bátortalan. De furcsamód, ezzel együtt is elevennek tartja. Tanulmányi eredménye 4-es körüli. — Gergő, aztán lesz-e belőled várkapitány? — viccelődünk. — Kamiortvezető szeretnék lenni — mondja. — Jó volna országról országra járni. A család vendége a téli szünidőben az unokaöccs, Péter, aki szintén Bornemissza. Harmadik osztályos, a felsőtárkányi általános iskolában. Nagy elődjéről, a költőről, s prédikátorról, Balassi nevelőjéről még nem hallott. De mivel kitűnő tanuló, bizonyára egyszer megismeri. Kazinczy Ferenc autót szerel Alacsony ember a nyelvújító nevének viselője. Kedves, de nem éppen bőbeszédű. Megfontoltan kerekíti gondolatait. — Általános iskolában csak ötös volt a bizonyítványomban, — kezdi a beszélgetést. Szerettem az irodalmat és a nyelvtant. Már akkor is a járműszerelés Kazinczy Ferenc vonzott a legjobban. Autószerelő szakmát tanultam. Székesfehérvárott, mint ipari tanuló, a szakmai versenyben második helyen végeztem. Három hónappal hamarabb kaptam szakmunkás- bizonyítványt, mint a többiek. Jelenleg a borkombi— ikrek — első osztályosok. — Jászberényből származunk, s a rokonságot nem tudtuk kibogozni a, széphalmi Kazinczyakkal. Egyszer a feleségemmel ellátogattunk az ottani "Kazinczy-házba. Amikor a múzeumvezetőnek bemutatkoztam, nagyot nézett. Nem akarta elhinni, hogy ma Magyarországon akad olyan ember, aki ezt a nevet viseli. Azonnal hozta a vendégkönyvet, hogy írjak bele, mert egy ilyen dolgot nem lehet kihagyni. Ferencz József — avagy, a császár is takarítson Arca nem hasonlít az egykori császárra és Magyarország „apostoli kormányzójára”. Mint mondja, nem szégyellj a nevét. Már megszokta. — A fiam is Jóska — mondja. — Amikor a feleségemet hajdanán bevitték, a szülészetre, megkérdezte, hogy milyen nevet adjon a gyereknek. Mondom neki, hogy József legyen. És ha lány lesz? — kérdezte ismét az asszony. — Mit báFerencz József nőm én, akkor is Jóska. Szóba kerül az is,. hogy munkásszülők gyermeke s a felszabadulás előtt bizony elég szegényesen éltek. De nemcsak ebben különböztek és különböznek Ferenc Jóskától, hanem abban is, hogy sem a családtagok, sem ő nem hangsúlyozták sohasem, amit a császár örökösen hajtogatott: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve.” Azt is elmondja, hogy a névhez sok apró történet fűződik. A Heves megyei Rendőr-főkapitányságon dolgozik és jó néhányszor ugratták már amiatt, hogy miként lehet valaki ott ilyen névvel. — Amikor kiskatona voltam — teszi hozzá —, mindig velem mosatták fel a körletet. Hadd dolgozzon a császár is — hajtogatták az öreg honvédek, és jót nevettek rajtam. — Véleményem szerint egyetlen jelentősége van ennek, az, hogy a bemutatkozáskor sokkal könnyebb megjegyezni azt az embert, aki ismert történelmi személy nevét viseli... ★ A vallomásokból kitűnik, hogy a hősök a rokonszenves történelmi személyiségek „utódait” már látatlanban is kedvelik mindenütt. Míg a másik tábor annál kevésbé. Ez is a régi latin közmondás igazságát bizonyítja: nőmén , est omen, azaz a név végzet. Tehát kétszer is gondolja meg az, akit netán Matuskának hívnak, hogy fiát Szilveszternek keresztelje. Homa János Zordon folyosókon, megszeppent, vagy legalábbis mélységesen tisztelettudó arcok, olykor halk suttogás. A kép bárka előtt ismeretes lebet, akinek akadt már dolga lustitia fellegvárában. S ment a labirintus ap ró bb -na gy óbb helyiségeinek — a tárgyalótermeknek — a padjai között sorsok dőlnek el, jobbadán nem is árt a helyzethez méltó komolyság, az ünnepélyesség. Azt sem szabad azonban hinnünk, hogy a törvény házában megjelenők — akár perlekedők, akár bírák és igazságoszitogató társaik — csupa rideg, kérlelhetetlen, könyörtelen emberek lennének. Az ő életűikből <-em hiányozhat a humor, * a fennkölt pulpitus előtt is adódhatnak szép számmal fura helyzetek. Olyanok, amelyek ha nem is- kónny- csalogató kacajra, harsogó hahotára — mert a helyszínhez ez azért mégsem illenék —. de legalább elnéző mosolyra, feszültséget oldó finom derűre ingerelhetnek. A nagy tévedés . . . Már mindenki együtt van: a tisztelt bíróság a dobogóra nehezedő szokatlanul széles asztal mögött, jobbra a vád képviselője, nem mesz- sze tőle a jegyzőkönyv vezetője. balra a jeles védelem. S középen, szemben a büntető tanáccsal, a kopaszodó, szemeit nyugtalanul forgató vádlott. A bíró számiba veszi a megjelentéket. majd már az ügyész ecseteli néhány gondolatban a vád tárgyává tett bűneselékményt. s kéri a megfelelő büntetést. — Mondja, kérem, bűnösnek érzi magát? — hangák máris a felszólítás. A vádlott komótosan feláll a padjáról, s alig hallhatóan közli: — Részben érzem bűnösnek magam. Mert igaz, hogy én tettem, de ez nemcsak az én hibám... Röpke gondolkodás után erélyesen folytatja mandó- káját: — Még valami, tisztelt bíróság! Én a mai napig büntetlen előéletű mgyok. Megígérem önöknek, hogy a jövőben legjobb munkavégzésemmel igyekszem majd bizonyítani ezt a tévedésemet. .. A diplomamásoltató A vehemens fiatalember úgy tépi fel a közjegyzői iroda ajtaját, hogy belecsi- kordulnak az ósdi vaspántok. Hatalmas lendülete egészen a szemközti sarokban álló íróasztalig repíti. Rettentő mód1 izgatottnak látszik. de a szája szegletében megbúvó mosoly mégsem tragédiát, hanem inkább határtalan boldogságot sejtet. Lázasan matat a zsebeiben, és még a köszönésről is megfeledkezik. — Közjegyző úr! Megkaptam a diplomámat! — rikkantja. — Itt van ni, tessék! Ám a mai nótárius nem osztozik az ifjú lelkesedésében, arca rezzenéstelen, hangja kimért: — Gratulálok, de nyugodjon meg végre, kérem! — Ó, ha ön azt tudná, hogy pontosan kilenc évembe került, amíg hozzájutottam. .. — sóhajtja még mindig idegesen az ügyfél. — Értem. S most mit óhajt? — igyekszik a lényegre terelni a szót a továbbra is méltóságteljes közjegyző. — Mit, mit?! Természetesen másolatot a diplomámról. Mégpedig 17 példányban! Erre már a megtett korú jogász is felüti a fejét: — Tizenhetet mondott? És ugyan mire kellene olyan sok? A fiatalember diadalmasan elmosolyodik. — Hát a kilenc év alatt volt munkahelyeimre akarom elküldeni őket! Hadd tudják meg, nem vagyok én olyan elveszett ember... Tettleges becsületsértés Nem túl komplikált ügyhöz mérten jócskán tele a tárgyalóterem. A jelenlevők éppen az ifjú hölgy magán- vádját hallhatják: kiadós veszekedés után a nyílt utcán, mindenki szeme láttára. hátsó fertályon billentette a vőlegénye. A kapcsolat folytatásáról ezek után természetesen szó sem lehet sőt, a lány engesztelhetetlenül ragaszkodik hozzá, a fiú méltó megbüntetésével a bíróság adja át a múltnak a becsületén esett foltot. Könnyűnek tűnik az eset, ám a tanúk, — mint „mindenki szeme” — csak nem akarnak tudni semmiféle bántalmazásról, sértésről. A bíró is már nagyon nyugtalannak látszik, amikor végre sorra kerül a koronatanú. A vérig sértett lány édesanyja. — Arra kérem, röviden mondja el, hogy ön mit látott! — szólítja fel a megszeppent asszonyt az igazság osztója. — Este volt. kérem, én pedig épp akkor léptem az ablakhoz — hangzik a határozott felelet. — És... és akkor mit látok, kérem?! Hát ott látom a kapuban a lányomat egyedül, fenékbe rúgva... Válóhangulatban Pukkadt békaként lépnek be a tárgyalóterembe. Elől foncsorozott napszemüvegben az igencsak testes asz- szonyság, mögötte a nyakigláb, de ceruzaalakú férfi. Hiábavaló békéltetési kísérlet után ez az újabb jelenésük a bíróság eliőlfct. Midőn helyet foglalnak, és a bírónő is végigmegy az ilyenkor szokásos ceremónián. a dús húsú hölgy nyomban rákezdi. Félbeszakítani sem lehet vádjainak áradatát, minden bűn szóba kerül, ami csak egy csapo- dár, túl gyakran, a pohár fenekére néző, a békés, meleg családi otthont folyton elkerülő férj lelkét terhel, heti. — S önnek mi a mondanivalója? — szúrja eigy levegővétel alatt végre közbe lustitia szolgálója a kérdést az alpereshez fordulva. — Nekem, kérem — válaszolja az nyugodt hangon —, hogy az egész mind hazugság! Hosszadalmas bizonyítás következik. A tanúk azonban —> az asszony várakozásával ellentétben — csupa jót, dicséretet mondának a férjről. A feleség meg egyre csak feszeng a székén, lesüti tekintetét. Másfél órába is beletelik, mire elfogy a megidézettek sora. — Nos, eddig nem nyert megnyugtatóan bizonyosságot — szólal meg hivatalos hangon a bírónő —, hogy az önök házassága végérvényesen és helyrehozhatatlanul megromlott volna. Ezért még egyszer javaslom, béküljenek ki egymással! Az aszony arcáról eltűnik a pír, egy filigrán tinilány fürgeségével pattan fel. Kifelé vonultában megragadja a férje karját, és ellentmondást nem tűrve közli vele: — Gyere apjuk, majd otthon folytatjuk! Szalay Zoltán Bornemissza Gergő és Péter (Fotó: Szántó György)
