Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-18 / 298. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. december 18., vasárnap 3. EGÉSZ ÉVEN AT Halászatunk — A lehetőségek adottak halfogyasztásunk Hazánkban az állat! eredetű fehérje fogyasztása évről évre növekszik, az idén már átlagosan 76 kilogramm hús került személyenként a lakosság asztalára. Az egészséges táplálkozás iránti igény, másrészt mezőgazdaságunk fejlődése lehetővé tette, hogy húsfogyasztásban közel álljunk a legfejlettebb országok fogyasztási színvonalához és az optimális szinthez. Döntő mértékben ma is sertéshúst fogyasztunk. Közismert, hogy a sertéshús kalóriatartalma a legmagasabb. Viszont a kalóriát igénylő munkaterületek jelentősen csökkentek. Elérkezett az idő tehát, hogy változtassunk húsfogyasztási szokásainkon. Az évi három kilogrammot alig haladja meg — egy lakosra vetítve — halfogyasztásunk. (Az ösz- szes húsfogyasztáshoz viszonyítva 4—5 százalék.) A korábbi évszázadokban úgy emlegették hazánkat, mint a vad és hal országa. És ez igaz is volt, mert könnyen elérhető tápláléknak számított. Aztán következett a folyók szabályozása, és ez lényegesen megváltoztatta az ország, főleg az alföldi térség arculatát. Ezáltal a mezőgazdasági termelés feltételei is megváltoztak. Jórészt előnyösen. Az ország vízterülete jelenleg mintegy 150 ezer hektár. Tehát országosan ennyi ma a haltenyésztésre és -fogásra alkalmas vízfelület. Ennek egy része, 30 ezer hektár körül, intenzív termelésre, míg 120 ezer hektár exten- zív, csak halfogásra alkalmas. A növényevők meghonosítása Miután tengerünk nincs, hazai vizeink kiterjedése pedig érdemlegesen nem változik, meglevő területeink kihasználása a cél. E téren még sok a feladat. A jelenlegi termelés kétszerese is elképzelhető, ha korszerű biológiai, technológiai, mechanikai módszereket alkalmazunk. A feltételek adottak: a mélyebb vizek — víztározók, bányatavak, átfolyóvizes , csatornák — alkalmasak a ketreces módszer bevezetésére és a geotermikus vizekben, bányavizekben a pisztráng, az angolna, a harcsa termelése is megkezdődött, igen korszerű, nagy termelékenységű üzemekben. A növényevő halak termelését 20 éve kezdtük, azonban csak 1974- től, a százhalombattai tem- peráltvizű Halszaporító Gazdaság létrejöttétől beszélhetünk meghonosításról, nagyobb mennyiség előállításáról. A növényevő tenyészettel jelentős termelésnövelést érhetünk el, egyre nőtt arányuk összes haltermelésünkben. Ezt mutatja az alábbi táblázat is. Év: 1970 1975 1980 1981 1982 1983 Bruttó haltermelés (1000 tonna) 26.0 30.8 33.6 39.2 42.0 45.0 Ebből étkezési hal (1000 tonna) 19.1 22.5 23 28 30.4 33 Növényevő hal aránya % 4 15 26 28 35 36 Növényevő hal export (1000 tonna) — — 2.5 2.8 4.6 5.0 A növényevő halak exvül alig készítettek mást. portja, illetve árucseréje is jelentősen nőtt. A külföldön eladott halakból részarányuk 70—75 százalék. Az elmúlt öt évben a Közel-Keleten — Irak, Irán — igen keresett volt a növényevő hal. Ez is serkentette a hazai termelés növelését. E halak termelési költségei kedvezőbbek, növekedésük gyorsabb a többiekéhez képest. Vizeink halászati kihasználtságának fontos eleme a növényevő hal, arról nem is beszélve, hogy jelenléte a víz minőségét is javítja. Ezt bizonyította az 1983. évi meleg nyár, amikor a gyors algásodást éppen e halfaj mérsékelte és a vizek biológiai egyensúlyához kedvezően járult hozzá. Ismeretlen volt Még a vendéglátók sem keresték az újszerűséget, miután eléggé alkalmi ételnek ismerték a halételeket. Tapasztalataink szerint — valószínűleg az idegenforgalom hatására is — nőtt a kereslet a halételek iránt. A választékos és nem túl drága ételeké a jövő. Ezek egyik jelentős alapanyaga lehet a növényevő hal. A növényevő hal termelése viszonylag gyorsan fokozható, a kereslethez igazítható. Ugyanis más halfajokból is — pisztráng, harcsa, angolna, süllő, kecsege — miután megfelelő termelési technológiával rendelkezünk, lehetséges a termelésnövelés, bár ezek drágább, különleges húsok. Van egy pontyféle, amelynek a húsa sovány, ízanyagot nem hordoz, sokféleképpen elkészíthető. Mégis első kínálatunkat nem fogadta kedvezően a kereskedelem, miután nehezebben kezelhető, nagyobb gondosságot igénylő termékről volt szó, ami emellett olcsó is. Forgalmazásában kevés volt az érdekeltség. Nem mellette, hanem ellene folyt egy ideig a propaganda. Tény, hogy például a ponty való a halászlébe és azt nem lehet növényevőkkel helyettesíteni, a közönség eiőtt ez a hal ismeretlen volt, jés elkészíteni sem tudta, receptek hiányában. Igaz, a halkészítés hazánkban elsősorban a pontyra alapozott, néhány magyaros ételen kíNemcsak karácsonyra! Az idén, bár bőséges volt a kínálat, a fogyasztók mégis halhiányra panaszkodtak. Sok külföldi pedig a vendéglátó helyeken hiányolta a halat. Nemcsak karácsonyra, hanem egész évre gondoskodnunk kell halról. Lassan itt az idő, hogy a termelés a folyamatos ellátással összhangba kerüljön. Az ország minden részén és az év minden időszakában szükséges az igények kielégítése. Ezért közös erővel a haltermelőknek, a kereskedelmnek és a vendéglátóiparnak is többet kell tennie. Dr. Dobra! Lajos a MÉM vadászati és halászati főosztály vezetőhelyettese A nőket is várja a továbbtanulás Vitathatatlan, szakmát tanulni fiatal korban lehet igazán. Ám az életben is vannak kitérők, s így eléggé sokan még ma is, szakmai képesítés nélkül kezdenek dolgozni, mikor munkára érettek lesznek. Számukra nyílik lehetőség á felnőttek szakoktatásával. Az üzemek jelentős összeget, energiát fordítanak arra, hogy a felnőtt korban lévő betanított és gépmunkások végül is szakmát kapjanak a kezükbe, vagy olyan tanfolyamokat végezzenek, melyek magasabban kvalifikált munkák elvégzésére teszik alkalmassá őket. Hogy csak egy példát említsünk, a Mátraalji Szénbányáknál hét esztendő alatt 1499 dolgozó végzett el valamilyen magasabb szakismeretet adó tanfolyamat, szakmunkásképző iskolát. Állandó képzés folyik a Parádi Üveggyárban is, ahol évente 10—15 ember szerzi meg szakmunkás-bizonyítványát az üvegipar valamely ágában. Az apci Qualitál ma már az alumíniumöntés szakembereit képezi. A szakmunkásbizonyítvány megszerzésén túl, a technikai eljárások állandó fejlődése szükségessé teszi a második szakmák megszerzését is. Az üzemek egész sorában ma már nem az egyszerű szakképzésen van a hangsúly, hanem a követelményeknek megfelelően, a második szakma megszerzését támogatják. Így például Sírokban ötven dolgozó vett részt — és tett eredményes vizsgát meglévő szakmája mellett karbantartó-lakatos, elektroműszerész, ív-lánghegesztő, villanyszerelő szakmákban. A technikai fejlődéssel lépést tartandó, szervezték ugyancsak ebben az üzemben a középfokú oktatást is az egri Gép- és Műszeripari Szakközépiskola segítségével. Mintegy százhúsz középvezető, — és leendő középvezető — szerezte meg szakképesítését a kihelyezett osztályokban az üzem siroki és füzesabonyi gyárában. Ezek csupán kiragadott példák, de minden üzemben százával szereztek szakmát, vagy végeztek különböző adott munkák elvégzésére képesítést adó tanfolyamot. Elmondhatjuk a számok ismeretében, hogy a gyárakban és üzemekben megfelelően éltek azzal a lehetőséggel, mely a felnőttek szakmai képzését továbbképzését biztosítja. Nem lehet azonban egyértelműen pozitívnak értékelni ezt az eredményt, ha azt is vizsgáljuk. ezen belül hogyan kaptak — és kértek — lehetőséget a képzésre és továbbképzésre a nők. Ezt állapíthatta meg a SZMT mellett működő nőbizottság is, amikor a nők lehetőségeit, és a szakmunkásképzésben eddig elért eredményeit vizsgálta. A beérkező számadások alapján megállapítható, hogy a legtöbb helyen nem igen szerepeltek a nők ezeken a tanfolyamokon, szakmai képzéseken. Vannak ugyan jó eredmények is, — például az egri Dohánygyárban, az apci Qualitál- ban, s számottevő a nők aránya a gyöngyösi Mikró- elektronikai Vállalatnál is, azonban általánosságban nem egészen ez a jellemző. Kezdődik a probléma azzal, hogy már a gyermekek beiskolázásakor hátrányos helyzetben vannak, még azok a kevesek is, akik szakítva a korábbi évek gyakorlatával úgynevezett „fiús szakmák” elsajátítására adnák a fejüket. A Mát- ravidéki Fémművekben például maguk is elismerik, hogy a lányok fogadására nincsenek felkészülve, tanműhelyükben a lánytanulók részére nincsenek megfelelő szociális egészségügyi helyiségek, s hasonló volt évekig az elutasító indok az egri Gép- és Műszeripari Szakközépiskolában is. A nők részvételének hiányát jelzik a Mátraalji Szénbányák, — a felnőtt szakmunkásképzésben egyébként nagyon is jó eredményeket mutató — számadatai is. A másfél ezer felnőtt tanuló között ugyanis mindössze 119 volt a nő. És ezt az alacsony részvételt még azzal sem lehet kielégítően indokolni, hogy a munkahelyek zömén férfiak dolgoznak. Amikor a nők tanulásáról szólunk, mindig akad számos ellenérv is. Hogy csak a legsűrűbben — és talán legtöbb joggal — emlegetett dologról szóljunk, megnehezíti a nők számára a tanfolyamokon való részvételt a túlterheltség. A dolgozó asszony számára a tanulás már a harmadik műszakot jelenti. Ez így igaz, hiszen a családokban még mindig csak részben létezik a jobb munkamegosztás, azonban ez ellen az érv ellen szól, az, hogy nem csak a családos asz- szonyok nem tanulnak, — vagy kis számban tanulnak —, vonatkozik a lemaradás a még családon kívülálló élő és álló nőkre, a pályakezdés előtt lévő lányokra is. A felnőtt szakmunkás- képzés lehetőségei egyaránt adottak nemre való tekintet nélkül. Hogy mégsem élnek megfelelő számban e lehetőséggel, azért felelős a szemlélet, a tervezés, egyaránt. S ezen bőven van változtatni való. Deák Rózsi Átadná a tudását, ha lenne kinek , Az utó/só egri tokkészítő Feltűzés A néphit az asszonyok hajának ősidők óta varázserőt tulajdonít, ezért fedetlen fővel mutatkozniuk nagyanyáink idejében nem illett. Ezt az alábbi, a múlt század közepén lejegyzett adoma is bizonyítja: „Fej- kötő nélkül éjszakán kívül soha nincsen asszony. Ebben helyezik erényeiket, s ha valakinek fejkötője leesőfélben van, e közmondással figyelmeztetik: leesik kendnek a becsülete." Zárt közösségekben, eldúgottabb településeken, így például a moldvai csángóknál még manapság is megszólják azt a nőt, aki hajdonfővel jár- kel. Hasonlóképpen volt ez századunk 20-as, 30-as éveiben Egerben is. Különösen a hóstyai asz- szonyok fejfedői — ahogyan errefelé nevezték — a „tokok” elkészítése igényelt sajátos mestersébeli tudást. Az asszonyi ékességek eme fajtája egyébként is tájanként változott, de mint fontos ruhadarabra, mindig különös gondot fordítottak. A meAz utolsó simítások (Fotó: Tóth Gizella) gyeszékhely Kisszala elnevezésű városrészének egyik zegzugos utcájában él az utolsó tokkészítő, özvegy Marmoly Sándorné. Errefelé jobbára csak csúfnevén — Pici Bözsiként emelege- tik. Ám, ő ezt csöppet sem bánja, itt ez még napjainkban is így szokás. Megtudjuk tőle: Ugye nem szoros? ¥ Özvegy M&rtnoly Sándorné a régi tokkal — A hóstyai nők kéreg- papírból, vagy pakundekli- ből hajtogatott háromszög alakú „tokjára” az utcára menet előtt még kendő került, amelyet huszonöt színesfejű gombostűvel tűzött oda. Akkoriban a munkadíj egy tojás ára volt, később pár forint. Figyelni kellett arra is, hogy pontosan méretre készüljön, mert csak így mutatott jól. Lakodalom előtt eljött a menyasszony, ő levette a méretet és éjfél után, amikor elköszöntötték az ifjúasszony lányságát, felkerült a menyasszony fejére a fekete selyemből készült tok. — Ám ahhoz, hogy „szépségesre sikerüljön a bekötés”, alaposan kifésülték előtte az ifjú asszony haját. Menyegző után már hordhatott más színű kendőmerevítő sapkácskái is. Errefelé ezek főleg kék és lila kaneverből fehér, vagy sárga gyolcsból készültek. Viseletűk hozzátartozott a menyecskés megjelenéshez. Innen ered a mondás is: beköti a lányok fejét, felvágják a nyelvét. Az idevalósiak messzeföldön híres szépségének hírében állottak és egyesek kézéért sokszor a szó szoros értelmében is vérremenő küzdelem folyt. — Igaz, akkoriban nem volt más szépítő kellék, mint a szappan, meg a fésű, mégis olyan tiszták voltak — ahogy Erzsiké néni mondja — mint a pohár. A tokkészítő asszony látásból ismerte azt a Serte- kapu utcában lakó menyecskét, akit egy lengyel gróf vett feleségül. De mi tagadás, több férfinak is megakadt a szeme a vasárnapi korzón bő rokolyába, feszes pruszlikba öltözött lányokon, sőt a bekötött fejű fiatal- asszonyokon is. Bözsi nénit manapság már csak mintegy ötven-hatvan nagymamakorban lévő öreg szülének „köti be” a fejét, eny- nyien igénylik tokkészítői tudását. Kár, hogy ez az ősi szokáson alapuló mesterség is lassan elfelejtődik, pedig „Pici Bözsi néne" szívesen átadná a szakma titkait és fogásait, ha lenne kinek. Soós Tamás
