Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-17 / 297. szám

Néptánc: egri lábakon Méltó módon: eddigi ered­ményeiket összegző bemutató­val ünnepelte jubileumát az egri néptáncegyüttes: a forga­tag pillanatait rögzítették ké­peink. őhidi Imre képriportja) IflCn&taJ, Esetleg: hivatás és munka? Uzembéli barátommal meglehe­tősen ritkán találkozom. Furcsá­nak hathat, hogy valakit barátom­nak nevezek — s valószínűleg ő is annak tart engem — mégis ta­lálkozásaink esetlegesek, majd­hogynem véletlenek, egyszóval, ha nem is ünnepi alkalmak, de nem is éppen gyakoriak. Ütőn, útfélen szó szerint is, esetleg jómagam lá­togatom meg az üzemben, szak­mám lehetőségénél fogva, még an-' nál is ritkábban ő tér be a szer­kesztőségi folyosóra, szabad nap­ján, vagy éppen más ügyei inté­zése közben. Nem érünk rá gyak­rabban találkozni; ő a munkája én a hivatásom miatt. Aki most azt hiszi, hogy a meg­fogalmazás finomsága mögött nem is árnyalatnyi, de kifejezett és tu­datos gúny rejtezik, miszerint ne­ki munkája van, nekem meg hi­vatásom, s e két fogalom minő­ségi különbsége mintegy emberi minőségbeli különbséget is jelez­ni óhajtana, nos, aki ezt hiszi, az bizony téved. Egy alkalommal, ama ritkák közül, amikor hosz- szabb beszélgetésre is mód nyí­lott, kéretlen prófétaként lelkes előadást tartottam a hivatássze- retetről, az ember és a hivatás fogalma összecsengésének szépsé­géről. Am üzembéli barátom dü- hödten mordult rám, kérdezvén, hogy próbáltam-e már éveken, év­tizedeken keresztül, télen, nyáron, fagyban és cipőt áztató őszi la­tyakban hajnali háromnegyed öt­kor kelni, hogy hatra elérjem a műszakot? Ugye, hogy nem? Mert, ha próbáltam volna, ke­vesebbet fecsegnék a hivatásról és többet arról az átkozott munká­ról, amely úgy bilincsben tartja az embert, mint a legrettenetesebb feleség: se vele, se nélküle. — Hát miért nem hagyod ott? — Mit? — A munkádat, azazhogy a munkahelyedet... — És, ha otthagyom, mi van? Az én melóm olyan, hogy az min­dig reggel hatkor kezdődik, vagy este tízkor, de az sem jobb. Bár­hová mennék is hivatásból, min­dig rám akadna a munka — tet­te hozzá és nem éreztem ki irigy­séget szavaiból, mert lám, nekem megadatott, hogy hivatásom le­gyen, míg neki csak munkája van. Hivatás, vagy munka? Esetleg: hivatás és munka? De hát, hol végződik a hivatás, és hol kezdődik a munka, vagy fordítsuk meg a kérdést és te­gyük fel így: hol lesz már hiva­tás a munka és lesz-e az egyálta­lán? Nem vagyok naiv ember, s bár némely tekintetben egykori sze­mináriumain lelkes naivságot igye­keztek belém plántálni, miszerint a munka teszi az embert ember­ré, aki nem dolgozik az nem is eszik, de legalábbis ne is egyék, és egyáltalán a munka és a lel­kesedés, a munka és a hit sziámi ikrek, nem is édestestvérek. Az eltelt évek megtanítottak a nem szemináriumi, hanem az életbeli, az igazán tudományos, egzakt igaz­ságra: munka nélkül ugyan nincs emberi társadalom, de az emberek egy része egészen jól meglenne munka nélkül is a társadalomban. Igaz, hogy csak a kisebbik része! Csőtörés volt a szomszédban, a „vizes ember” felül fázott, alul ázott, a sár már egyformán iszapé pá sikamlósodott alatta és körü­lötte. Sem nem esztétikus, sem nem könnyű munka ez, amelynek még látszata sincs, hiszen e meg­javított csövet visszatakarják a földkupaccal. És most menjek oda, kérdezzem meg tőle, hogy milyen a hivatástudata és van-e egyál­talán? Ha bolond lennék. Olyan hatalmas kulcsok, fogók és kala­pácsok hevernek körülötte, de a keze ügyében, hogy bölcsebbnek vélem az ilyen kérdést nem fel­tenni. Jókedélyű ember vagyok, avagy csak talán inkább kedélyeskedő? Felrikkantok az épülő ház vala­melyik emeletére, ahol még ke­ményebben fúj a szél és ahol ép­pen a szigeteléssel bíbelődnek az építők a nem éppen embernek való időben. — Aztán torony lesz-e rajta? — Ha följössz haranglábnak, te... — tegeznek válaszképpen, és még néhány jelzőt hozzácifrázva, hogy tréfálkozzak a jó nagyné- némmel, s ne velük, akiknek már a foguk is kihull a vacogástól. És most még rikkantsam vissza a kérdést, hogy van-e és, ha igen, hát milyen a hivatásérzetük? Valóban szerencsés ember az, aki elmondhatja magáról: a mun­kája és szenvedélye egybeesik. Valóban kevés az olyan ember, vagy legalábbis nem számol had­sereget az, aki ennek az egybe­esésnek megadhatja a titulust: hi­vatástudat, hivatásszeretet. Vagy egyszerűen kijelentheti: hivatásom van. Nemcsak a munka önmaga jelent sokak számára gyakran egy életen át kemény és verítékes küzdelmet, kevés örömet, de a munka körülményei is lehetnek olyanok, hogy belerokkan hát, de­rék, ideg és még kedv is: hiva­tásnak indult és a körülmények folytán ím robottá lett. Nekem megadatott — akár henceghetnék is vele, ha értelme és tisztessége lenne a dolognak —, hogy azt te­gyem, amit szeretek, s azt sze­ressem, amit tennem kell. Ám, még így is, még én is hányszor átkoztam el már tisztes hivatá­som, hányszor éreztem robotos robotnak azokat a körülményeket, melyek miatt a tükröm előtt tet­tem magamnak szent esküvést: elég volt. Pedig nekem a munkám a hi­vatásom és a hivatásom nemcsak határos, de egybeesik a munkám­mal. Mit tehet hát egy társadalom, egy korszerű, egy emberközpontú társadalom az emberrel és a mun­kával? Teheti azt, hogy nem ker­getve naiv illúziókat igyekszik megteremteni annak a lehetőségét, hogy a munka és a hivatás, a munkás és az önkifejezésre törek­vő ember közelítsen egymáshoz, Netán leljen is egymásra, minél többször és minél több helyen. Ahol csak lehet, mindenütt! Mert, hogy a legvadabb, a legátkozot- tabb, a legszidottabb munkának is magvan valahol, valami módon a szépsége, de az értelme, ha értel­mesen végzik és végeztetik, az mindenképpen. A szomszédos há­zakban felsóhajtanak a háziasz- szonyok, a gyermeket fürdetni aka­ró kismamák, amint újra csobog­ni kezd a víz a csapból. S ez a megelégedett sóhaj miért is ne ad­ná meg az embert próbáló munka szépségét, sőt: diadalát? És, a fel­épült ház, ahol szerelmek fogan­nak, boldogságok szövődnek, a fel­épült ház, amely önmagában vé­ve is lehet esztétikum — néha bi­zony, sajnos nem az — és lehet egyben valamiféle emlékműve a tisztesen végzett építő munkának, nos, szóval, hogy ez a felépült ház miért ne adhatna kielégülést, megelégedettséget annak, azoknak, akik a földszintről a magasba emelték az immár léttel telítődött falakat? És miért ne lehetne minden munka, amit szépen, ahogyan a csillag megy az égen, úgy vég­zünk el, miért ne lehetne a befe­jezettség boldogító érzésének zá­loga, miért ne lehetne több és más, mint robot, amelybe csak bele­rokkanhat az ember, mert ember és nem gép? Ritkán találkozom üzembéli ba­rátommal, én a hivatásomnak élek, ő a munkájának. Ha találkozunk mégis, én a munkáról fecsegek, ő a munkájáról beszél szüntelen. Annyiszor és oly sokat, hogy né­ha már kezdem irigyelni: nincs mégis ennek az embernek is hi­vatása? Ám, megkérdezni nem merem, mert megint rámmordul­na! ídi

Next

/
Thumbnails
Contents