Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-17 / 297. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népjűsac,imj.d««mb« 17.,s«ombot Utolsó virágzá Elment Miska bácsi elment közülünk id. Kátai Mihály tőművész, művei maradtak meg utána. Az Alföld meg; szép tája, Eger hős múltja tükröződik vásznain s az éli való humánus, bensőséges kapcsolata, melyet megőrzői utolsó pillanatokig — és túl azokon... Elment Miska bácsi, kis műhelye üres már, ajtaja n; áll. (Perl Márton reprodukci Költő és a valóság Remenyik Zsigmond és József Attila Remenyik Zsigmond írói munkásságának eszmei és esztétikai sokrétűsége, élményekben gazdag életének eseményei általában jól ismertek műveinek olvasói előtt. Pályájának alaposabb ismerői tudnak azokról a kapcsolatairól is, amelyek újabb kori irodalmunk meghatározó mozgalmaihoz az avantgarde-hoz, a szocialista irodalomhoz, a radikális polgári progresszióhoz, a szocialista irodalomhoz, a radikális polgári progresszióhoz, a „népi” Írókhoz —, valamint a jelentősebb folyóiratokhoz, — a Má-hoz, a Korunk-hoz, a Gondolat-hoz, a Szép Szóhoz — kötötték a Bűntudat, Az atyai ház, a Por és hamu szerzőjét. Ezek mellett azonban érdeklődésre tarthatnak számot azok a baráti és eszmetársi kötődések is, amelyek a modern magyar irodalom kiemelkedő személyiségeihez — Kassák Lajoshoz, Gaál Gáborhoz, Hatvány Lajoshoz és másokhoz — kapcsolták Remenyiket. A kiemelkedő személyiségek között fontos hely illeti meg József Attilát, akinek tragikus életét és pusztulását Remenyik Zsigmond mindig is egy elembertelenedő kor mementójának tekintette. Remenyik Zsigmond — miután a dormándi és egri környezetből kiszakadva egy távoli földrészen keresett magyarázatokat a világháború, s a forradalmak utáni életre —, 1926-ban tért haza Dél-Amerikából. Szenes Piroska Egyszer élünk (1935) című kulcsregénye alapján feltételezhetjük —ahogyan erről Szabolcsi Miklós József Attila-monográfiájában olvashatunk —, hogy Remenyik és József Attila a Raith Tivadar szerkesztette Magyar Írás körében találkozhattak először: a regénybeli Mississippi Kávéházban feltűnő, örökké verseit olvasó „kis Petőfi” — ezek szerint — József Attilával, Kerényi Károly pedig, aki „Carlos Ca- valhos néven jelentős drámaírói sikereket ért el Dél- Amerika különböző államaiban”, s aki „drámáit spanyol nyelven írta", Remenyik Zsigmonddal azonos. Kettőjük kapcsolata azonban 1932-ben mélyülhetett el igazán, amikor József Attila egyetlen számot megért folyóiratának, az illegális kommunista párt támogatásával megjelent Valósóp-nak szerzői közé Agárdi Ferenc, Forgács Antal, Lukács György, Fejtő Ferenc, Rajk László és mások mellett Remenyiket is meghívta. A Valóságban közölt Remenyik-szatí- ra, a Klasszikusok küzdelmei a cenzúra tervezett ki- terjesztése kapcsán a könyvkiadás buktatóit gúnyolta ki, de indulatában ott érezzük a Bolhacirkusz című regényével kiadótól kiadóig kilincselő Remenyik csalódását is. A kolozsvári Korunk 1933- ban folytatásokban közölte Remenyik Li-Fu-Szun gazda cselédei című regényét, ami 1935-ben a Pantheon Könyvkiadónál Költő és valóság címmel jelent meg. A perui Trujillóban játszódó történetben az író tulajdonképpen önnön hányódásait írta meg, de a hatalomnak testileg és lelkileg kiszolgáltatott kinai költő, Luis alakjának és sorsának ábrázolásába József Attilára és környezetére emlékeztető motívumokat is beleszőtt. A párhuzamok negatív, s Remenyiket elmarasztaló értelmezése máig kísért, holott az írónak ez a műve is — mint ekkori egyéb szatírái, így a Bolhacirkusz, az Olivér és az emberi világ, a Mese habbal — a világgazdasági válság után terjeszkedő fasizmus hatalmi tébolyát mutatta be, és a József Attilát is a testi, lelki nyomorba, betegségbe taszító közömbösség torzító tükrében mint lehetőséget mutatta fel az emberi-költői sors, tragikumát. Nem a támadás, hanem a rokonszenv és eszmei kötődés magyarázza tehát a Költő és a valóság című szatirikus regény József Attilára emlékeztető motívumait. Hiszen Remenyik nagyon is világosan látta József Attila költői nagyságát, amit az 1936 karácsonyára megjelent Nagyon fáj című' kötetről közölt írása is bizonyít. A kötetet rendkívül közömbösen fogadta az irodalmi élet — Cserépfalvi Imre emlékezéseiben olvashatunk erről szívszorító sorokat —, ezért fontos Remenyiknek a Korunk 1937. februári számában megjelent cikke, amely szinte az egyetlen igényes méltatása a kötetnek. Aggodalom, féltés és indulat élt Remenyikben akkor is, amikor 1937. november 19-én egy Gaál Gáborhoz intézett levelében az időközben megindult Szép Szó szerkesztőként való jegyzését a „megtébolyodott szerkesztők” sors-tragikumá- nak példájával utasította el. Mert nagyon is jól látta, hogy a kristálytiszta öntudattal szerkesztett verseket csak a világos értelem teremthette, amelynek mélyén ugyanakkor ott bújkált a szellemi és testi nyomor ösztönöket felszabadító romboló hatása. Ezért nem vált hűtlenné a költő örökségéhez: halála után mégis vállalta a Szép Szó szerkesztését, és József Attila eszméi nyomán szerette volna azt újra megjelentetni még a háború után is. Remenyik Zsigmond és József Attila kapcsolatának utolsó felvonása a Gaál Gábor felkérésére írt nekrológ, a korábbi regény címére emlékeztető Költő és a valóság fájdalmas vádja és fogadtatása volt. Az „aktuális, becsmérlő, vádló és lendületes” írás — maga Remenyik nevezte így — megátkozott mindenkit, akinek köze volt a költőhöz: társadalmat, barátokat, nőket, saját magát és a költőt is, egy rettenetes emberi-költői dráma szomorú végtanulságaként. A nekrológ fogadtatása ellentmondásos volt: Gaál Gábor 1938. január 13-án az olvasók „dicséretéről és elragadtatásáról” számolt be levelében, míg Budapesten az írás Szántó Juditra. A József Attila-nekrológ körül máig elég .sok értetlenség tapasztalható. Még a legutóbbi időkben is történt rá kísérlet — félreértve az írás sodró hevületű expresszivitásét —, hogy ennek kapcsán az írót elmarasztalják. Holott Remenyik indulatát — nekrológjának még személyes jellegű utalásait is — igazolni látszik jó néhány tanulmány, memoár és megemlékezés: utalhatunk itt József Attila barátjának, egyik legértőbb kritikusának, Németh Andornak életrajzi munkájára, Vágó Márta könyvére, vagy a könyvkiadó Cserépfalvi Imre nemrégiben könyv alakban is megjelent „feljegyzéseire”. Az indulatokat azonban lassan lecsendesítette az idő. József Attila vissza-visszatérő emléke Remenyik Zsigmondot hol lírai tónusú elbeszélés írására késztette, — mint az 1960-ban keletkezett Hajók a Dunán című novellája, amelyben a költő későbbi nagy versének ihlető hatása alatt elevenítette fel életének fiatalkori epizódját, a Mamához kötődő szeretetvá- gyáit, költői készülődését és elhivatottságát —, hol pedig számvető mérlegkészítésre, amint azt a Szép Szót szerkesztő József Attila emlékét felidéző vallomása mutatja. Remenyik Zsigmond élete végéig azok közé tartozott, akik József Attila költői nagyságát egyértelműen vallották, emberi sors- drámáját tisztelték, és éppen az ő örökségének szellemében vállalták a népet, nemzetet, humánumot és emberiséget szolgáló küldetésüket. E. Nagy Sándor v\. (Részletek) A Cserépfalvi Könyvki- " adó 1936 karácsonyára jelentette meg József Attila Nagyon fáj című kötetét. Ez alkalomból Remenyik Zsigmond a Korunk 1937. februári számában méltatta József Attila költészetét: „ ... Szeretem töredékeknek, kísérleteknek látni nagy költők és nagy írók munkásságát, töredékeknek egy alakuló és változó, formálódó és formáló világ egységében, kísérleteknek pedig a világ és saját személyünk ellentmondásainak kiegyensúlyozásában. Ez a legtöbb, amit költő és író elérhet, ha méltó felelősséggel jegyzi és állja kísérleteit. A költő alakítja a világot vecsein és prózáin át, miközben alakít, ő maga is formálódik és átalakul. A mű előre és visz- szahat, nem csupán egy világ változásaira és titkaira figyelmeztet, de formálja a költő személyét is. A költészet kötelez, elhangozhatik-e ennél nagyobb elismerés József Attila költészetével kapcsolatban tehát, mint az, hogy az ő töredékei is belé- kapcsolhatók e változó világ anyagi és szellemi zűrzava-' rába. „A költő — ajkán csörömpöl a szó, de ő / az adott világ varázsainak mérnöke / tudatos jövőbe lát s megszerkeszti magában, mint ti majd kint, a harmóniát” Valóban, egy világot építeni és törvényerőre emelni annak zűrzavarát, költőhöz méltó küldetés, különösen egy korban, amelyben mindenki nyög, mindenki sír és jajong ezen a világon. A paraszt az ellopott kenyérért, a kér reskedő a kicsiny és veszélyeztetett haszonért, a ravasz csecsemő, hogy sajnáltassa magát, akadhatna-e bárki is, akit fel ne rázna a költő sűrített jajongása? Kiváltképp ha a költő, — mint ezt József Attila is teszi, — a világ keretein belül a hamu alatt alvó szabadságért, az emberi méltóság nevében az elveszett szabadságon kívül egy rossz rend és a megfélemlített ösztönök állapota miatt is jajong. Akinek füle van, az hallja, akinek torka, az továbbadja ezt a jajgatást, méltón ehhez a nagy költőhöz, ki saját sorsában, kényszeredett állapotában és egy emberségesebb világba vetett hitében is az egész emberiség sorsát, kényszeredett állapotát és lassan növekvő hitét regisztrálja.” Remenyik Zsigm József Attila 1937. december 3-án bekövetkezett halála után Gaál Gábor — a marxista eszmeiségű kolozsvári Korunk című folyóirat szerkesztője, Remenyik megértő támogatója és barátja — 1937. december 10-én — mások mellett — az írótól is kért nekrológot: „Kedves Barátom! Bármennyire tiltakozik is a megterhelés ellen, feltétlenül engednie kell kérésemnek s a januári számban írnia kell Attiláról; személyeset, elevent, si- ratást és elógiumot, távlatosat és remenyikiest. Ezzel tartozik Neki, a Korunknak, önmagának, nekem. Két-há- rom oldal elég; aktuális legyen, de időn felüli. 22-re, 23-ra küldje. Ha nem írja meg: minden átkom és keserűségem kíséri". Remenyik 1937. december 13-án válaszolt Gaál Gábor levelére: „kedves szerkesztőm, föltétlenül rendelkezésére állok, egy héten belül megkapja attila nekrológot, remélem érdekes lesz, aktuális, becsmérlő, vádló és lendületes, három vagy négy tételből fog állani, bár terjedelme nem lesz több, mint ahogy kívánta”. Remenyik Zsigmond búcsúztatója, melynek hangnemét — többen felhívták már rá a figyelmet — feltehetően Gaál Gábor levele sugallta, meg is jelent a Korunk 1937. januári számában: „ ... Következő napját, pusztulása napját délig ágyban töltötte. Délután kelt fel csak. Victor Hugo verseket olvasott, nagy kedvvel és hozzáértő bámulattal. Estefelé sétálni akart, már sötétedett, fél hét volt. „Mindjárt visszajövök — mondotta a nővéreknek — ne zárjátok be az ajtót, Sétálok, kiszellőztetem egy kissé magam”. Ekkor ment ki a sáros utcán át az állomásra, ahol egy Pest felé induló tehervonat rostokolt. Hogy itt mi minden fogta el, mire gondolt, mi világosodott meg előtte. mint pokoli láng, vagy mennyei fény, az örök titok, mert erről már sem írásban, sem szóban be nem számolhatott. Mire az állomástól egy rövid kőhají- tásnyira ért, lassan gyorsuló indulásba kezdett a szerelvény. Szemtanúk állítása szerint — három diák gyerek volt a szemtanú — ekkor futásnak eredt, a sorompó alatt átbújt és két kocsi kerekei közé feküdt óvatosan, de döbbenetes elhatározással. Előbb csak két kezét fektette a sínekre, behajolva mélyen a kerekek alá, hogy utána, visszavonhatatlanul a lendületben lévő vagon kiálló vaskampója, lépcsője, vagy összekötő lánca szétroncsolja okos fejét. Rettenetes halálát a visszatérésére várakozó nővéreknek tisztességtudóan a falu bolondja jelentette ...
