Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-17 / 297. szám

NÉPJÚSÁG, 1983. december 17., szombat Utazik a számítógép A közömbösség se törte le ... ‘ • Két ifjú szakember a tizenévesekért Manapság divatos — oly­kor nem is indokolatla­nul — korholni a fiatalo­kat. Ha belejövünk a sza- pulásba, akkor szinte véget nem érően sorjáznak _ a cseppet sem hízelgő minősí­tő jelzők. Egészen addig, amíg a Valóság vétót nem erfiel. Ilyen kellemes meglepe­tésben volt részem -nekem is, amikor a Gyöngyös—do- moszlói Állami Gazdaság­ban találkoztam két lelkes ifjú szakemberrel. Hallgattam őket, s rá­döbbentem, hogy staféta­váltóinkból sem hiányzik az, amire egykor oly büsz­kék voltunk: az áldozatkéz­ség. a kezdeményező kedv, az irigylendő kitartás. A vámosgyörki Oczelle László 1979-ben szerzett diplomát a budapesti Eöt­vös Loránd Tudományegye­temen. A programozó ma­tematikus képességeinek megfelelő beosztást kapott, alkalmazó cégre rábízta a helyi számítóközpont veze­tését. — Nagyra értékeltem a megbecsülést, s igyekeztem rászolgálni a bizalomra. Kötelességeim teljesítésé­vel azonban nem elégedtem meg. Ügy éreztem: a kor­szerűség alapelemeit meg kellene ismertetni a diák­sereggel is, hiszen a kom­puterek világa elsősorban számukra formálódik. Sze­rencsére szövetségest is ta­láltam volt évfolyamtársam Kőmíves István személyé­ben. Ügy véltük: minden simán megy majd, s fel­karolják elképzeléseinket. Barátja a közös terv részleteibe avat be, jelezve, hogy nagyszabású vállalko­zás kivitelezéséről ábrán­doztak. — A tizenéveseket sze­rettük volna a holnapok követelményeihez szoktat­ni. Ezzel — szerte az or­szágban — már mások is megpróbálkoztak, még­hozzá sikerrel. Egész me­Üj programokat készítenek a fiatalemberek a következő szakköri foglalkozásokra (Fotó: Szabó Sándor) gyére szóló akciót óhaj­tottunk hirdetni, kérve a különböző vállalatoknál te­vékenykedő munkatársak bekapcsolódását, felkeltve az oktatási intézmények ér­deklődését. Arra is gondol­tunk, hogy az egyéves kur­zusok után a legjobbaknak négynapos­zünk. tábort e szerve­Annak rendje és in ód ja szerint jártak el, s többek között a járási, illetve a megyei KISZ-bizottságok­hoz fordultak, majd a he­lyi középiskoláknál jelen­tették be szándékukat. — Túl bizakodóak vol­tunk, a hasznosnak tartott akció propagálásából nem lett semmi, s az igazgatók is nemleges választ adtak. — Magunkra maradtunk, de a kudarcba nem nyu­godhattunk bele. Energi­ánkhoz méreteztük ötlete­inket, lépést váltottunk, s felajánlottuk közreműkö­désünket a vámosgyörki, az atkári, valamint a 3-as és az 5-ös számú általános is­koláknak. Az itteni neve­lők fantáziát láttak kíná­latunkban. Ráéreztek a lé­nyegre, s összegyűjtötték, szakkörökbe toborozták az új iránt fogékony, a kíván­csi, a tehetséges gyerekeket. Aztán minden csinnad­ratta nélkül kezdődött a munka, méghozzá a gondo­san megszabott menetrend szerint. Laci választotta a nehezebbet, a rendszeres utazást. o A gépterembe kísérnek, hogy bemutassák az AIR- COMP—16-ost, azt a szemé­lyi számítógépet, amellyel a felsőtagozatosok körében dol­goznak. Rácsodálkozom a techni­ka számomra talányos vív­mányára, s ők közben abból adnak ízelítőt, amit ez a masina tud. — A nebulókat felvilla­nyozza a lehetőség, minden mozzanat izgatja valameny- nyiüket, olyannyira, hogy folyvást záporoznak a kér­dések. — Játszva tanulnak, mert .a program erre is módot ad Ügyességi feladványokkal birkóznak meg, s közben megjegyzik a kezelés for­télyait. Ha megfelelő arány­ban ötvözzük a gyakorlatot az elmélettel, akkor senki sem érzi a megterhelést, csak a kikapcsolódás, a hasz­nos időtöltés örömét. — Két hetenként egyszer házhoz visszük az appará­tust, mert a tanítványok így mentesülnek a busz, a vo­natköltségtől. A rajttal járó buktatók ellenére sem torpantak meg, s irigylendő lelkesedéssel be­szélnek céljukról. — Nem számítástechnikai szakembereket szándékozunk képezni, ez dőreség lenne, csupán a jövő feladatainak ellátására készítjük fel a tizenéveseket. Olyan útra- valót kapnak,' amely meg­könnyíti majd számukra az eligazgodást a gimnáziumok­ban, a szakközépiskolákban, ahonnan nem hiányoznak már az iskolaszámítógépek. Az se mellékes, hogy fel­fedezik, s kimunkálják a fiúkban, lányokban szunnya­dó értékes adottságokat, akaratlanul is tippeket adva nekik a későbbi pályavá­lasztáshoz. o Teszik mindezt önszántuk­ból, anyagi elismerést, ho­noráriumot nem is várva. Eleinte saját zsebből fizet­ték a benzindíjat is. — Szó sincs panaszról, már csak azért se, mert a gaz­daság KISZ-bizottsága meg­oldotta — legalábbis rész­ben — a térítést. Egyébként se ez a fontos, hanem az, hogy a maguk erejéből hoz­zájárulhatunk egy Heves me­gyei adósság törlesztéséhez. A régi tervről se mondtak le, csak szövetségeseket ke­resnek, s a dicséretes pró­bálkozás jogos népszerűsíté­sét kérik. Kizárólag, azért, hogy újább híveket szerez­zenek. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk... ' Pécsj István A hónap műtárgya A „gyalogkakukk” Az amerikai rajzfilmből vágtaszerű futásáról már jól ismert „gyalogkakukk” figu­ráját a Mexikóban és az Egyesült Államok délnyu­gati részén élő szaladó ka­kukkról, vagy kukókáról (Geococcyx ealifomianus) mintázták. Ez a madár valóban különös, furcsa jó­szág. A kakukk rokona, de hosszú lába van, és jófor­mán csak a földön tartóz­kodik. Hosszú csőrével csak­nem úgy kelepei, mint a gó­lya. Csigát, sáskát, kis ma­darakat, egeret és kígyókat eszik, még a fiatal csörgő­kígyót is elfogyasztja. Alig­hanem ez a tulajdonsága is nagyban hozzájárult, ahhoz, hogy szívesen tartják ház­nál, megszelídítve. Fészkét kaktuszokra rakja, 4—6 fe­hér, vagy sárgás tojást to­jik. Tojásait a valódi ka­kukktól eltérően, saját ma­ga költi ki. A karcsú, hosszú farkú madár az 58 centiméter hosz- szúságot is eléri, tollazata rőtesbarna, vagy ércesen csillogó fekete, fehér hosz- szanti csíkokkal. Nagy tol­lai zöldes fényű feketék, ha­sa barnásfehér. Szemén ke­resztül csupasz, kékesfehér kantár húzódik. A legfurcsább azonban a mozgása: meneküléskor is alig mozgatja rövid szár­nyait, csak kissé csapkodja, amikor hosszú lábai igen nagy — gyakran két, sőt három méter magas — ug­rásokkal viszik előre. Az utasok előtt sokszor hosszú távon fut végig az úton, er­ről kapta angol nevét is: „Roadrunner”, azaz úti fu­tó. E tulajdonsága miatt a mexikóiak sokszor vadásza­tot is rendeznek a szaladó kukókára. A cél nem is any- nyira a madár elejtése, mint inkább a lovas ügyességének próbája. A képzőművészet klasszikusai Űj sorozatot indított út­jára a téli könyvvásáron a Corvina Kiadó „A képzőmű­vészet klasszikusai” címmel. A Corvina a milánói Rizzo- li Kiadóval együttműködve gondozza a könyvfüzért. Az olasz könyvműhely az egye­temes művészet legnagyobb alkotóinak életművét dolgoz­za fel a sorozat köteteiben. Eddig 101, albumméretű kötet jelent meg, többek kö­zött Giotto, Monet, Botticel­li, Renoir, Degas, Rembrandt, Goya, Velazquez életművé­ről. A sorozat — különböző nyelveken — a világ szinte minden könyvesboltjában megtalálható. Rövid, néhány oldalas bevezető tanulmány után a mesterekről írt leg­fontosabb kritikák, méltatá­sok szemelvényei olvashatók, majd nagyméretű színes képtáblákon a legjellemzőbb, legismertebb művek látha­tók. A szóké nő az ablak mellett állt. Profilja csak félig látszott a beeső téli délutáni fényben. Orra finom, pikáns, szemöldöke pihés, élénkszőke. Szája szép, telt és meleg. Haja fényes hullámokban ült a fején — az .egész nő most egy pil­lanatra kemény lett, mint­ha ollóval vágták volna ki a körvonalait. Egy régi szi­luett-képet juttatott eszem­be: ott volt ennek a nőnek ilyen feketelap keménysége — jó néhány év előtti vá­sárban készíthette az ollós mester. Sírt az asszony? Nem tu­dom. A kertben harminc­éves barackfa állt, téliesre csupasztva, meg a hónedv­től átitatott poroló. Ezek ke­retezték az arcát. Karácsonyelő lehetett, a karácsonyszagot a másik szo­bában is érezni kellett, olyan szúrós és bágyasztó volt. Az asszony mögött zongora sö­tétlett, tulajdonképpen an­nak az ölében állt a nő­alak. A zongorán néhány karácsonyfadísz hevert, raj­tuk vékony fehér pertli. Szétszórtan hevertek a dí­szek, rendetlenül. Szaloncu­kor halmozódott a zongora túlsó sarkában. A zongora alatt közepes kis karácsony­fának szánt fenyő feküdt, mint valami döglött tyűk. A zongora fedele nyitva volt, a billentyűk villogtak. Félbemaradt enteriőr. Magas, szép hajú férfi jött be a szobába. Megállt, köz­vetlenül az. ajtóban. Kender­magos öltönyben volt, ele­gáns, szürke nyakkendőben. Mintha elindult volna a szőke nő felé, de aztán a levegőben maradt a mozdu­lata. Az asszony az ablak alatt húzódó könyvszekrényhez hajolt, és súlyos könyveket ráncigáit ki onnan. Teljes erőből az elegáns férfi felé hajította őket, röpültek a könyvek, egyik a másik után. A férfi megpróbált elhajol­ni a zuhogó könyvdarabok elől. Kezét előrenyújtotta, védekezett. Így is csattan­tak rajta jócskán, egyik a vállát találta el, másik a térdét, a fiatal szőke nő el­szánt gyorsasággal hajigálta a vaskos fedelű köteteket — lexikonok lehettek. A szőke nő haja a hom­lokába hullott, arcát finom permet borította. Előre me­redve megállt a könyvdobá- lásban, és zihálva nézte a szép férfit. — Nem szégyelled magad? — sziszegte. A férfi kissé megdőlt póz­ban ott maradt az ajtóban. Nem válaszolt. — Karácsony lesz. Nem? — Az asszony hangja nem csuklott el, nem volt sírós, inkább kemény. Most megint olyannak látszott, mint a fe­kete keménylapból kivágott sziluett. Cyurkovics Tibor: Hadiasszon y — Mos mit csináljak? — Az asszony csakúgy előre­meredt, mint az előbb, mint egy futásban megakasztott test. — Mit csináljak? Itt van a fa. Mindjárt kará­csony. Mit csináljak? Hirtelen, nagy lendülettel lesodorta a fényes fekete zongoráról a díszeket. Az egyik fénymázas üvegcsúcs összetörve a férfi cipőjénél kötött ki. Az ezüstporos kis- templom az ajtóig röpült. — Megöljem magam? Megint mozdulatlanságba merevedtek. — Mi legyen velem? Most hogy álljak a gyerekek elé, hogy menjek ki ebből a szo­bából, hogy terítsek asztalt, mit csináljak, azt mond meg? — Megint az ablakmélye­désbe állt. Kinézett a kert­be, a barackfa és a poroló keretezték az arcát. — Rég tudtam, ne félj. Ahogy az irodádba került, rá három hónapra. Mégsem hittem el. Nem tudtam elhinni! De már akkor úgy beszéltél ró­la, mint a szentről. No, szép kis szent! Megmondanám... Milyen karcsú, magas... Nedves a szeme! Ilyen hü-’ lyeséget, hát nem gondoltad, hogy ilyet nem mond az ember a titkárnőjéről! Jaj, istenem, hogy lehetsz ilyen ostoba? A megközelíthetet­len! És barna. Mit érdekel engem, hogy barna? Nem szégyelled magad? Csend lett, megint moz­dulatlanul álltak. Miért nem mozdul meg valamelyik, miért nem tesz egy lépést a férfi, ha ártatlan, miért nem rohan oda az asszony, hogy testközelbe kerüljenek? Szerettem volna kikénysze­ríteni belőlük egy társasjá­tékot, mely feloldja ezt az elviselhetetlen feszültséget. De magam is olyan kábulat­ban úsztam, besüppedtem a takarók közé, kezemről csur­góit a verejték. — A félözvegy! A hadiasz- szony! A férje hősi harcot vív az orosz hómezőkön! Uramisten! Az a bánat az arcon! Vigasztalni kell, csak azt mondd megj vigasztalni kell? A gyerekének csoma­got kell vinni? Hogy ne érezzék egyedül magukat? És én mit csináljak? Itthon ütögessem a zongorát, fél­rebillentett fejjel nézzek el a sűrűsödő semmibe? Kiál­tozzak? A két alak csak állt, szin­te fájt a levegő, mint egy végsőkig kifeszített rúgó — nem közeledtek egymáshoz. A szoba fokozatosan söté­tedett. A beeső fényben már jóformán csak a csillogó tárgyak látszottak, meg a zongora fölnyitoft fogsora. — Aljasság, csak annyit mondhatok. Mélypont. Bárki lehetne az. Még-nem is szép. Miért? Talán szebb nálam? De lehetne egy utcanő, egy bolti eladólány, bárki. . . De míg a férjét kiviszik a front­ra. .. ez borzalmas. A ma­gára maradt hadiasszony... persze... Már nem bírja... — Anna, csak nem gon­dolod. .. — A férfi hangja mintha üvegbúra alól jött volna. — Nem gondolom? És mi ez a rúzsfolt ezen a zseb­kendőn? Megismerem, ilyen rúzst használ őnagysága! Megismerem! Legalább egy kurváé volna, akármilyen kurváé! — Most meglódult a szőke nő, a levegő rúgó- ja a férfihoz rántotta, az csak állt, az asszony ököllel verni kezdte a férfi mell­kasát, az csak állt, mint egy mellszobor, püfölte fi­nom kis öklével az asszony. Kezéből fehér férfizsebken­dő hullott a parkettra, azon valami vérpiros folt deren­gett. A szőke nő tiporta, ti­porta a zsebkendőt, mintha a lábával akarta volna el- rongyolni. Aztán a kreden- cen lévő fényképtartóhoz ugrott, melyben a férfi fia­talkori, első világháborús kö- lyökképe állt, az akarta a földhöz vágni, de ekkor már a férfi is megmozdult, a csuklójánál elkapta a nő karját, és úgy tartotta ma­gasra. Valami dulakodás kezdő­dött. Kivehetetlen. Az átjá­ró ajtó miatt, vagy emlé­kek függönye miatt. Dula­kodás volt, ilyesmi. Mint egy sohasem tisztázható igazság, soha ki nem deríthető nyo- mozat. Pontosan elő nem hívható filmjelenet. Talán a díványra huppantak? Most már nem is kiáltoztak. Leg­inkább nagy japán borza­lomjelenetekre emlékeztettek a mozdulatok — ölés, ölelés? Aztán valami kibírhatatlan csend. Régi röntgenleleteken lát ilyen tömény képet az em­ber. Aránylag minden lát­ható, de a diagnózist már sohasem lehet megállapíta­ni az időben. Később a gyönyörű szőke nő megint az ablakban állt. Orra félig látszott, finom, pi­káns, szemöldöke pihés, élénkszőke. Karácsonyelő volt, a kertben mintha egy poroló is állt volna, talán barackfa is. A nő megemel­te a kezét, és kisimított egy szőke fürtöt a homlokából. Azt hiszem, az anyám volt. ■■■■■■ HM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents