Népújság, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-15 / 295. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. december 15., csütörtök Tanítók tisztessége Kastélyiskola Három Pápa-környéki község felsőtagozatos diákjai december eleje óta a kastélyiskolában tanulhat, nak. A magyargencsi teljesen leromlott, romos kastélyt hét és fél millió forintért hozták helyre, ahol négy tantermet, úttörőszobát, tanárit és kondicionálótermet alakítottak ki, hogy biztosíthassák a megfelelő körülményeket a korszerű oktatáshoz. (MTI fotó — Arany bor felvétele — KS) GáFőszerepben a minőség Merre tart az általános iskola? Nap, mint nap a nevelés és oktatásügy megújulásának vagyunk tanúi. Végéhez közeledik az új tantervek bevezetése — jól, rosz- szul vizsgáztak azok a tankönyvek, amelyek célja az, hogy megkönnyítsék az eligazodást, az ismeretek olykor labirintusnak tűnő birodalmában. Sokat beszélünk az általános iskoláról. Nem véletlen, ugyanis az itt kapott, szerzett útravalótól függ az, hogy a fiatalok később miként boldogulnak. A számottevő fordulat még nem is zárult, ám az illetékesek, a mintegy 160 ezres pedagógustábor már a hosszabb távra, mintegy 10 —15 évre szóló elképzeléseket mérlegeli, vitatja, értékelve a Művelődési Minisztérium által közzétett jani álatokat. Helyzetkép — gondokkal Van mivel büszkélkedni, ám nehézségeink is akadnak jócskán. Senki sem tagadja, ja, hogy ez az iskolatípus nem áll hivatása magaslatán, még nem tesz eleget azoknak a követelményeknek, amelyeket joggal várunk tőle. Nagyok az egyes intézmények közötti színvonal}különbségek. Falvainkban még most is számos képesítésnélküli nevelő tevékenykedik, többnyire jó indulattól vezérelve, dehát az őszinte tenniakarást aligha pótolhatja a precíz felkészültséget, a szellemi szintet is jelző diplomát. A mind vészesebbé váló elnőiesedés is elszomorító, mivel — s ezt tények regimentje igazolja — a fegyelem egyre érezhetőbb lazulásához vezet. Némileg visszahúzódó ban a túlzott engedékenység, a gáttalan liberalizmus, ám az is igaz, hogy a jelenlegi közepesek jelentős hányada sovány elégséges, s nem buknak meg azok, akik restek, hanyagok, tájékozatlanok. Azt se tagadja senki, hogy a kisközségekből rajtolók hátrányos pozícióból indulnak. Esélyegyenlőség, magas fokon A továbblépést segítő ötletek gazdái azt remélik, hogy az általuk ajánlott változások előbbrelépést hoznak. Nos, ebben van valami. Feltétlenül helyes az, hogy módosították — méghozzá a valósághoz közelítve — a tankötelezettség kezdetét. Helyeselhetjük a nyolc esztendős időszak három fázisra osztását, azt, hogy az elsőtől a harmadik osztályban átvezetik a gyermekeket az óvodából az új, a jóval többet kívánó körülmények közé, kialakítják bennük a tanuláshoz nélkülözhetetlen alapkészségeket, aktivitásra serkenti őket. Méghozzá egytanítós rendszerben, mivel a kötődés — ebben a korban ez nagyon fontos — eképp formálódhat töretlenné. A negyedikben és az ötödikben már építhetnek a megszerzett alapra, megkezdődhet a szakrendszerű oktatás, persze nem hirtelen ugrással, hanem fokozatosan. A hatodikban, a hetedikben és a nyolcadikban gyarapodhat a tudás tárháza, kibontakozhatnak a képességek, megszilárdulhatnak a készségek, kristályosodhat az érdeklődés, a pályaválasztás. Előtérbe kerül a differenciált törődés, hiszen csak így csökkenthetők az ifjak közötti művelődési egyenlőtlenségek. Túlzott remények? Ez önmagában szívderítő, a bizakodást azonban erőteljesen megkérdőjelezi az eddigi gyakorlat ezernyi tapasztalata. Mindannyian tudjuk, hogy az egyenlő esélyek biztosítása milyen sziszifuszi feladat. Különösképp akkor, ha a diáklétszám erőteljesen növekszik, márpedig 1990-ig ezzel feltétlenül számolni kell. Másképpen fogalmazva: a mostani gondok hatványozódnak, a nevelői helytállás egyre nehezebb lesz. Ha megelégszünk ennyivel, akkor — különösképp a kis helyeken — aligha lendül előre a világ, s minden marad a régiben. Ha így történik, akkor egyáltalán nem csappan meg a sovány útfavalóval felruházottak igen népes tábora, akkor egyáltalán nem várhatunk olyan időszakot, amelyben a minőségi munka kap majd főszerepet, akkor a kétségkívül jó irányelvek csak a valóra nem váltott tételek számát sokszorozzák. Igazi fellendülésre csak úgy kerülhet sor, ha nemcsak a célokat jelöljük meg, hanem a hozzájuk vezető útjelzőket is kirakjuk. Más szóval ha az illetékeseknek ki kell dolgozni azt a feltételrendszert, amelyhez a jövőben érdemes következetesen, szinte makacsul ragaszkodni. Ha nem marad el ez az alaposság akkor az általános iskola jóval jobban felkészült fiatalokat bocsát majd ki, olyanokat, akik nemcsak a szakmunkásképzőkben találják fel magukat, hanem jeleskednek a szakközépiskolákban és a gimnáziumokban is, azaz a magvetők nyomdokába lépő pedagógusok sikerélmények regimentjével gazdagodnak a katedrákon, pécsi István Gyermekkori élményként őrzöm, mennyire tisztelték tanító nagybátyámat Bod- zásparton. A tanyavilág népe nemcsak a gyermekeikbe tudást oltó embert becsülte benne, hanem azt is, aki szabad estéit okosan kamatoztatva, az iskolával szomszédos olvasókör évi programját szervezgette közhasznúan. Zajlott ama hajlékban ezüstkalászos gazdatanfolyam éppen úgy, mint kugliverseny, bicikliztek ki Vásárhelyről előadást tartani irodalmárok, régészek, más estéken ő maga állt a hallgatóság elé, hogy távoli földrészek, népek életéről beszéljen, ama „laterna magica” segédletével, amelynek fényforrása még petróleumlámpa volt. Későbbi emlék, amikor egy városszéli kerület, a Csúcs iskolájában már jómagam kezdtem mocorogni, olyan tenniakarást plántálva igazgatómba, kollégáimba, hogy pár év múltán az ország első „komplex művelődési központjává” válhattunk, persze nem hivatalosan! A napi tanítás, az iskolai nevelőmunka mellett a Vöröslobogó utcai tanintézet nagytermében összegyűltek így találkozhattak Veres Péterrel, Szabó Pállal, így hallgathatták az operista Várhelyi Endrét, a barlangász Jakucs profesz- szort, a rádiós Szepesi Györgyöt, Dezséry Lászlót, Buga doktort, így ismerkedhettek a helyi festők, szobrászok, fazekasok műveivel, merthogy alkalmi kiállításokat is szerveztünk. Miért tette, amit tett, tanyai tanító nagybátyám? Miért tettük, amit tettünk mi, ott, a Csúcsban, az elhanyagolt városszéli kerületben? Pénzért biztosan nem, mert ily célra sem pengő, sem forint nem akadt az idő tájt. Skandalum,, értetlenség annál inkább kerekedett a dolgokból, mivel amit elkezdtünk, jószerint eretnekségnek számított. Olyannyira pedig, hogy egyszer a szeretve tisztelt író-politikus, Darvas Józsefre kellett hagyatkoznám, a Kolozsvárról érkező költők, Kányádi Sám- dór és Lászlóffy Aladár itteni első bemutatkozása végett. Voltak tehát hagyományai a pedagógus népművelésnek városon, falun, tanyán. De hogy vannak-e még? Továbbá mennyire jellemzője az önzetlen közművelés a jelennek? Ott kezdem, hogy a ma társadalma, rendje már el sem várja pedagógusaink ilyesféle ingyen munkáját. Hiszen akár szakkör, kiscsoport, akár valamely falusi könyvtár, művelődési otthon vezetésére vállalkoznak tanóráikon kívül, ezért sal- lárium jár, és a tárgyi feltételek is biztosítottak hozzá. A TIT hasonlóan „szállítja” egy-egy szakág előadóit, mégpedig az országos hírű tudósokig bezáróan. Ami ebből eredeztetve természetes lenne? Az általános, a hatékony népművelő tevékenység, és nyomában az okos emberfők sokasodása szerte a hazában. Megyénket járva fülelek is ugyancsak az ilyen célú mozgalmakra. Nincs tanácselnök, titkár, nincs utamba kerülő gyalogpolgár, akit ne faggatnék: miként halad a kultúra szekere? Biztosítottak-e a személyi feltételek, amelyek mindennél fontosabbak e munkaterületen ? És ami általánosabb válasz: igen, van itt könyvtár, most csinosítottuk a művelődési házat, a mozit, iskolánk egyik igazgatóhelyettese jól tartja kézben a gyeplőt, a szakkörök felszerelésére nemrég biztosítottunk ennyi meg ennyi forintot. Továbbá: derék munkát végeznek tanítóink, tanáraink, nincs az iskolában olyan, aki kihúzná magát a köz- művelődési munkából. Ám ezzel együtt föllelhető sokhelyütt az általános ellentétje is! Olykor egy-egy igazgató magatartásából, máskor közérdek, a nemes célok ferde értelmezéséből származtatva. Mikor is az iskola inkább a kulturális élet elevenségének kerékkötője, mintsem az ellenkező lenne természetes az adott emberi, társadalmi közegben. Ha moralizálok, szeretem a valós eseteket. Idézek hát egy ellentétpárt, ahogyan beléjük botlottam! Az előremutatást, o gyönyörűen szép hagyományok tovább élését illetően ott van Rózsaszent- márton, Boldog, Párád iskolája. Egymást váltó igazgatóik, pedagógus nemzedékeik évtizedek óta szorosan együttműködnek a helyi művelődési házzal, a könyvtárral, és minden tőlük telhető segítséget megadnak az intézményvezetőknek. Egy Gyöngyös környéki község tanácselnöke viszont nemrég keserűen említette föl: távozó könyvtárosát, otthonvezetőjét pótlandó, az iskola még oly átmeneti megoldáshoz sem nyújtott neki segítséget, hogy időlegesen valamelyik nevelője, azok kisebb közössége vállalja megosztva a közművelődés feladatait. És jussoljon persze az érte járó honoráció- ból... ! Tárgyilagosság okáért szögezzük le: direktorok, tantestületek önálló döntési joga, milyen többletet vállalnak, vagy egyáltalán azonosulnak-e az adott település, városi kerület népességének kulturális igényeivel, mint tették a tisztes elődök. De akkor ragasszuk ehhez rögtön, hogy egyidejűleg tanácsaink kezében a lehetőség, amivel elismerhetik, megbecsülhetik az olyan pedagógus közösségeket, amelyek a közért többet áldoznak. Továbbá tisztükben, azon érdem alapján erősíthetnek meg tantestületi vezetőket, amennyire cselekvő támaszai a helyi népművelés ügyének is. A magasabb szervek pedig azzal tennének igazán jó szolgálatot egy város, egy megye kulturális közérzetének alakításában, ha helyére raknák az elismerésük formáit. És azokban nem a helyi, sárban topogó szubjektivizmus, hanem a tanítók, tanárok valós tisztessége jutna érvényre, akár közfelkiáltás, akár kisebb-nagyobb munkahelyi közösségek, tanácstestületek szavazatainak aránya szerint. Ha lúd, hát legyen kövér. Ha döntés, legyen szellemében, gyakorlatában demokrata! Moldvay Győző Miron Ivanov: Egy kis költészet Kisüzemi kenyérért álltam sorba, de valahogy elveszítettem a türelmemet. Először csak hallgattam, hallgattam, aztán elemi erővel kitört Delő- lem: „Lélek és szárny nélkül csontváz vagyok csupán. . " A közelben állók kérdően néztek rám, én azonban össze sem rezzentem, és bátran folytattam; „Oh, Ifjúság! Varrj nékem szárnyakat varrjad titáni vállamra!” Ekkor az emberek szemmel láthatóan mind felém fordultak, mintha már nem is érdekelte volna őket a fehér kenyér. Mivel tekintetükből egyfajta várakozást olvastam ki (lehet, hogy éppen ezért tört ki belőlem a színész), így szóltam: „Könnyen siklik a csónak, segítő szelek szárnyán, s a messzi ködben hazai partoknak szélei ep edeznek árván" Meghallgatván ezt a gyönyörű költeményt, az emberek félirehúzódtak, és ezt mondták: „Vegye barátom, vegye csak meg a kenyeret, és térjen haza!” Megvettem a kenyeret, és lehet, haza akartam menni, hogy elgodolkoz- zak afölött, miként támadt ez az érdeklődés a líra iránt, időközben azonban elhatároztam: nem sietem el a következtetések levonását, bementem a henteshez, ahol — anélkül, hogy akár egy pillanatot is vesztettem volna — fürgén beálltam a sorba, és így köszön- gettem: „Hol van hát hűséges népem, hol terül szerelmes rónád. hol ragyog fényt adó szikrád? Az emberek körülnéztek, mintha attól féltek volna: őket vádolom a tűzgyújtás miatt, vagy hogy ne adj isten, megégnek! Valaki meg is kérdezte, mit szeretnék. Homlokom ráncolva így feleltem: „Szeretem én az eget és a földet, a telet, a nyarat, s a napsugaras rétet, szeretem az embert, ki testvér nekem mind. a hegyeket és völgyeket, erdőt s mezőt, mely szelíden felém int, legjobban azonban téged szeretlek fedéladó hazám, hol...” Nem hagyták, hogy elmondjam: „a bölcső még visszhangos az otthoni szótól, anyám”, és előre- engedtek, hogy megvegyem a húlst. Fölösleges ecsetelnem, mennyire el voltam ké- pedve fölfedezésemtől. Valószínűnek tartom, csak egy frissen borjadzotf tehén néz hasonló szerel- metes érdeklődéssel és isteni csodálattal kicsinyére, mint ahogy én szemléltem váratlan fölfedezésemet. Ez már aztán igazi alkotás, akárhogy is nézzük! Hazamentem, és lecsaptam az asztalra a kenyeret és a húst. Mindenki azonnal odanézett, és így szólt s — Ejha! Ez nem lehet igaz! Tíz perc alatt! Mondd, hogy csinálod? És én megmagyaráztam: két hársfa elöl, .fehér, takaros házikó, innen az anyai szó, innen, a bölcső mellől. Itt, a vén hársak alatt kergettem labdát oly sokszor ...” Ügy, ahogy ott álltak, azonnal leültek, összenéztek', és megkérdezték, hogy érzem magam. Mondtam nekik, hogy nem is élek, hanem égek, mire néhányan öltözködni kezditek, valaki pedig elkezdte babrálni a telefont. Az a nézet járja századunkban, hogy még ha a rács mögé is dugnak valakit, nem másért teszik, csak azért, hogy segítsenek rajta. De mi marad akkor a kórházaknak és a tébolydáknak? Éppen ezért, követve a józan ész parancsszavát, hagytam a kenyeret és a húst, nyakamba vettem a várost, melynek még egy családnál is nagyobb szüksége van a költészetre. A trolibuszon megállított az ellenőr. A nőnek arcára volt írva egy súlyos falusi árvíz, két válás és egy új, fájdalmas meg- csalatás, továbbá három szívroham. Ha hozzá tesz- szűk ehhez még azt is, hogy nem volt jegyem, képzelhetik, miként éreztem magam, mikor hallom: —■ Kérem a jegyét! Ekkor azonban így válaszoltam: — Mágikus szemei vannak. Elképedve nézett rám. — Magának bűvös szemei vannak — folytattam. — Maga mindent lát, hogy a jóisten áldja meg azt a két szép szemét, melyekre csak csókok százait hinthetem. Az ellenőr lerogyott az ülésre, úgy meg volt lepve. Mit tehettem volna azon kívül, hogy folytatom a félbeszakadt ellenőrzést? így is cselekedtem. Darabokra szaggattam az utasok jegyét, és a szemétbe hajítottam. A trolibusz őrült módjára egész éjszaka a körúton keringett, mi pedig egymás után szavaltuk a verseket és poémákat, s csak a hajnalok hajnalán, de lehet, hogy már csak kora reggel határoztuk el, hazavisszük a sokunk által az utolsó pillanatban vásárolt fekete borsot és kenyeret. Ennek érdekében a troli tett még néhány kört Szófia körül, s mikor már valamennyien leszálltunk, vettük észre rémülten, hogy vezető nélkül közlekedtünk, hiszen a sofőr holtrészegen aludt a hátsó ülésen. Hiába is próbálnám megyőzni önöket arról, hogy még egy trolibusz is röpülhet a költészet szárnyán, ha úgy is tudom, hogy nem fognak nekem hinni ? (Fordította:
