Népújság, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-06 / 263. szám
*«* Ennél is többször jelenik meg a képernyőn ez a kis hangutánzó szócska: pff... pff. Pneumatikát hirdet az egri Finomszerel- vénygyár. A Traubiszóda és a tej- turó-tejfel reklámja között. Nem közszükségleti cikket, nem a mindennapi ember mindennapi szükségletét szolgáló valamely újfajta terméket hirdet. Nem. Pneumatikát. — Hogy oda ne rohanjak... Mindjárt veszek belőle egy tucatot. .. Mi a fenének hirdetitek a pneumatikát és főleg kinek? — ungorkodom e gyárbéli barátommal, aki viszont egyszerűen nem érti, hogy mit nem értek én. — Pff--- Pff- ■ PÍf — püfögök és azt hiszem, hogy így nagyon szellemes vagyok. Ám hogy menynyire nem vagyok az, remélem a továbbiakban kiviláglik. Nem abból, amit a pöfögésemre válaszul kaptam. Mert azt már megtanultam, önvédelemből Is, hogy nem kell mindent elmondania az embernek abból, amit adott esetben neki mondanak. Mert az adott esetben mondtak. Tegyük félre most egy rövidke, csupán néhány sornyi időre e presszóbéli beszélgetés fonalát, meg a mellé járó ilyenkori kis pohárkát is, hogy idézzek egy érte- kezleti felszólalásból.- A megyei pártbizottság ülésén panaszolta el, az apci Qualitál Vállalat igazgatója — nem idézem szó szerint Horváth Lajost —: a nyugati cégek szerszám- és gépprospektusai rendszeresen eljutnak hozzájuk is, mert van. A szocialista országokból már alig-alig, mert vagy nincs ilyen prospektusuk, vagy kevés van belőlük. Belföldről azonban jószerint még a szomszéd gyárból sem jut el információ: mit gyárt az, mire és hogyan használható a gyártmánya? Egyszóval a Traubiszódának van, de a hazai szerszámgyártásnak nincs reklámja. — .. .és ezt a reklámot csináljuk most. Ezzel a pöfögéssel. Mert azt akarjuk, hogy a gyárak, az ipari üzemek megismerjék a pneumatikát és van is hozzá propagandaanyagunk, hogy megtudják belőle azt is, mire, hol és hogyan használható... Ez utóbbi okfejtés más ismét a Finomszerelvény asztalomnál ülő tisztelt képviselőjétől származott. És a beszélgetés, nyomában a gondolatok, a gondok a gazdaság olyan területére kalauzoltak el, amely e sorok írója számára terra incognita, ismeretlen volt. Sőt, ha ismerte volna is e terület „területét” a gazdaságnak, nem biztos, bogy felismerte volna annak rendkívüli szükségességét. A reklám, amely javaink gyarapodásával együtt betört a mindennapi életünkbe, a reklám — még sajnos a nem is mindig tisztes reklám is — életünk mindennapi kísérője, egyik legfontosabb tájékoztató eszköze lett a nagy kérdés megválaszolásában: mit, hol, mikor és hogyan? Természetesnek tartjuk immár, hogy az újság és a televízió, a mozivászon és a rádió rendszeresen tájékoztassa a maga sajátos reklám eszközével a fogyasztót, hogy mit érdemes venni, és tájékoztat azért is, hogy ha valamiben még nem, hát akkor abban is legyünk, legyek fogyasztó. A Traubiszóda, a Márka, az ajándékkosár és nyomában a másnapos pogácsa, a Sugár jegyek és a Sugár-kópé oly társai lettek életünknek, hogy a vásárolni nem akaró is programjába ijetatja például az esti televíziós reklámműsort. Dehát nemcsak úgynevezett „lakossági — istenverte egy kifejezés ez — fogyasztás” létezik. Fogyaszt a fogyasztási eszközöket, termékeket előállító ipar is. És annak a háttéripara is. Az egész körbe-körbe lánc, az ipar egész vertikuma maga is fogyasztó és nemcsak termelő. Sem helyem, sem módom, sem szakértelmem ahhoz — meg nem is erről van szó —, hogy most azon elmélkedjem, kinek, minek, ki és mi a háttéripara, mert például az „ősterméket” előállító . vas- és szénbányászatnak is ott a háttéripara — a bányászati eszközöket előállító számtalan gyár és üzem. Nos, térjünk vissza a reklámhoz, s az ipari fogyasztóhoz. Ahhoz a gyárvezetőhöz például, aki már lábát lejárta egy kis devizáért, mert a nyugati cég reklámjából, prospektusából tudomást szerzett, hogy ott éppen olyan gépet gyártanak, amilyen számára immár nélkülözhetetlennek tűnik a modernizálás, a termelés felfuttatása szempontjából. Loholhat a szerencsétlen, mert nemigen jut az áhított devizához, ám ahhoz a tájékoztatóhoz sem, hogy mondjuk valamelyik szocialista ország, majdnem olyan, vagy talán még jobb paraméterekkel rendelkező gépet gyárt és kész lenne eladni is. Azt meg egyenesen csodának vélné, ha tudná — mert reklám híján honnan is tudhatná? —, hogy a szomszéd városban, vagy az ország egy másik sarká- bán pont olyan gépet gyártanak, s ráadásul éppen a tőkés cég erőteljes konkurrenciája miatt ott ebből exportálni sem tudnak, pedig. .. Pedig de • nagyon kellene itthon ez a gép. . . — A szerszám a gyártás lelke — jelenti ki szinte lírai ihletett- séggel a szerszámkészítő üzem vezetője, aztán káromkodva teszi hozzá. — De, hogy miért kell nekünk állandóan lelket gyártani, azt meg nem foghatom? A kifak^dás oka pediglen az, hogy nincs, vagy alig van reklámja a hazai szerszámkészítésnek (sem) és emiatt, ha valami sürgősen kelletik, nem elrohannak a prospektusok alapján a hazai piacon már kiválasztott szerszámért, a kiválasztott üzemhez. .. nem; legyártják maguk. Azt az ' egy, vagy tíz szükséges szerszámot, amelynek értéke így aztán olyan, mintha aranyból formálták volna, platina foglalatba téve. Hogy jól mutasson, ha már annyi baj volt vele. Pf... pff... pff... pöföghet ilyenkor az ember, nem is a pneumatikát utánozva, hanem mérgét kifújva inkább. Mert, hogy az ipar „belső” reklámja kevéssé ismert még nálunk, merthogy e tekintetben valahol megrekedtünk az ötvenes évek gazdaság- és iparpolitikai szemléleténél: ha valami kell, szólni kell, s ha van, megkapják azt felülről. Ügy igaz, ez így persze nem igaz, hiszen a sokat és sokszor vitatott ösztönző rendszerek, az üzemek adott és lehetséges önállósága a gép- és szerszámbeszerzés tekintetében is önálló — lenne. Ha tudnák, hogy hol, mit és hogyan? De nem tudják. Mert nincs reklám, s prospektus. Pffff, hát ne legyen mérges az ember? Manapság kedvenc reklámműsorom lett a pöfögő kis ember, meg e gyári embléma, mert úgy tekintek rájuk, mint faltörő kosokra. Amelyeket korszerű pneumatika vezényel és vezérel a rossz beidegzettségek bástyái ellen. í*.
