Népújság, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-06 / 263. szám

8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. november 6.f vasárnap Anna-versek grúzul novits Márton készített né­hány fordítást. Nyersfordí­tást csináltam, de olyan jól sikerült — mondták —, hogy műfordításnak is bevált. Et­től kedvet kaptam, és több novellát magyarra fordítot­tam. Tiniko címmel 1980- ban grúz prózai antológia jelent meg Magyarországon, ezt én állítottam össze, s hat fordításom is szerepel benne. Lefordítottam Ör­kény István Tóték, Szabó Magda Az a szép fényes nap, Szakonyi Károly Adás­hiba és Maróti Lajos Pá­lyamódosítás című drámá­ját. Ezeket a darabokat si­kerrel mutatta be Tbiliszi­ben a Rusztaveli Drámai Színház. Aztán a próza kö­vetkezett. Elkészültem A Pál utcai fiúk és Déry Ti­bor Kedves bópeerének grúzra fordításával. Mind a kettő jövőre jelenik meg. — A költészetből miért éppen Juhász Gyulára esett a választása? — A költő születésének centenáriumán a Nagyvi­lág közölte a Milyen volt... című vers több nyelvre le­fordított változatát. Grúz műfordítást nem láttam köztük, hamar megcsinál­tam tehát. Ez a halk sza­vú, elégikus, szomorkás és tiszta líra közel áll a mi sze­relmi költészetünkhöz. ★ Két kis nép, két egymástól távoli nyelv: a magyar az uráli nyelvek finnugor, a grúz pedig a kaukázusi nyelvek kartvel családjá­hoz tartozik. Véletlen, hogy két azonos szavunk van, a híd és a ceruza. Az már viszont nem véletlen, hogy Manana Szaladze ezekkel a közös szavakkal erősíti a magyar—grúz kapcsolatokat, vagyis ceruzával épít hidat a két nép kultúrája között. Juhani Nagy János Berdinazar Hudajnazarov: Lepénysütő 2 asszony-u Izzik a kemence, száját láng takarja, kibomló füstcsík húz belőle az éghez. Az arcát a tűztől védi, eltakarja, úgy készül az asszony a lepénysütéshez. A tésztát pattogzó, vén parázsra rakja, ettől csilló kéreg fedi őket mind el. Gomolygó gőzben tűnik el az arca, míg a lepényeket permetezi vízzel. Rátapasztja őket a kemence aljára, hadd süljenek át, hadd piruljanak szépen, s kiegyenesedve, félreállva várja, amíg meg nem érik mind a kemencében. Világos az égbolt, de a hold már felkel, selyemfénnyel a csönd mindent besugároz, a háziasszony most csípőre tett kézzel lassan lehajol a kemence szájához. Akár az íj, olyan görbe most a háta, megfeszül, mielőtt elveti a gondot, rakja a lepényt a kemencepadkára, a tűztől hólyagos nyolc piros korongot. Kinyílt a kemence szája, mint a börtön, a nyolc lepény, akár égi nap, melenget... Érződik az egész alkonyodó földön melege a tésztát dagasztó kezeknek. (Oláh János fordítása) A grúz műfordító arcképe: Manana Szaladze Juhász Gyula Anna verseit eúrópai szem számára szokat­lan, hurkolt-fonalas írással közölte a legnagyobb grúz irodálmi folyóirat, a har­minckétezer példányban megjelenő Mnatobi 1983. júliusi száma. A költemé­nyek fordítója, Manana Sza­ladze most szemben ül ve­lem. Mint irodalmunk kül­földi tolmácsolójához illik, magyarul beszélgetünk. — 1968-ban kezdtem el magyarul tanulni a Grúz SZSZK fővárosában, Tbili­sziben. Tanárnőm egy ma­gyar asszony, Békési Ilona volt, aki Grúziába ment férjhez. 1972 óta az Idegen Nyelvek Főiskolájának ma­gyar tanára vagyok. Hat-hét fős csoportjaim vannak, ezek a diákok öt féléven át ismerkednek óráimon a ma­gyar nyelvvel és irodalom­mal. — Hogyan lett műfordító? — Négy évvel ezelőtt kezdtem, de még elég kü­lönös módon: grúzról for­dítottam magyarra. Ily mó­don korábban csupán Istvá­mernek országszerte. A ki­állítás: Magyar művészek a Szovjetunióról. A megnyitón Ivan Ivanovics Bagyul, a szovjet nagykövetség taná­csosa mondta el, hogy a ház belső terének kialakítá­sa magyar alkotók munkája, vagyis a ház kezdettől fogva közös tevékenységet folytat velünk, magyarokkal. A kiállítás a Szovjet Tu­domány és Kultúra Házá­nak tizedik évfordulója al­kalmából nyílt meg a két ország képzőművészeti szö­vetségének és a Magyar— Szovjet Baráti Társaság kö­zös rendezésében. Ez a ki­állítás, amelyen ötven ma­gyar képzőművész kétszáz alkotása szerepel, sorban a százhetvenhetedik. Kiss Ist­ván, a Magyar Képzőművé­szek Szövetségének főtitkára a kiállítás lényegét úgy fo­galmazta meg nyitó szavai­ban, hogy az a Szovjetunió iránti tisztelgés, vallomás, a két nép emberi, érzelmi kap­csolatairól. Nem hivalkodó, ám reprezentatív, intim és bensőséges. Az alkotások műfaja a legkülönbözőbb: festmé­Az az épület, ahová egy kiállítás ünnepélyes meg­nyitójára tértünk be, egy­szerre bensőséges és repre­zentatív. A burkolatok, a bútorok, a berendezés, a he­lyiségek harmóniája, szépsé­ge a magyar belsőépítészek alkotó fantáziáját dicséri. Az épület: a Szovjet Tudo­mány és Kultúra Háza, ame­lyet száz- és százezrek is­Bortnyik Sándor: Vörös május Magyar művészek a Szovjetunióról Kiállítás a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában Patay László: A vihar szele nyék, szobrok, grafikák, ér­mék, plakátok láthatók a ház kiállítótermében, s az elő­terek falain. A művészek több nemzedéke van jelen Uiitz Bélától, Mészáros Lász­lótól, Bortnyik Sándortól a legfiatalabbakig: Pusztai Ágostonig, Szemethy Imré­ig. A kiállítás nem deklarál, nem tematikus: magyar tá­jakat, parasztházakat is lát­hatunk vologdai, moszkvai városképek mellett. A kiál­lítás rendezője, Sós László, a nehezebb utat választotta: olyan alkotásokat gyűjtött össze, amelyek rejtetten su­gallják a két nép barátsá­gát, sőt azon túl azt a hi­tet is, hogy az emberiség legnagyobb értéke a humá­num; az ember képes a lé­tét megvédeni, ha barátság­ban, egyetértésben él társai­val. Grigorij Baklanov: Nágya I A háború véget ért, de még mindenki a há­borúval élt, gondolkodott, várták haza azokat, akik már soha nem térnek meg. Űjra kezdtünk hozzászokni a békéhez. A beköszöntő békés életben nekem is kez­deni kellett valamit magam­mal. Már írogattam, de tit­koltam mindenki előtt, mint valami szégyellnivalót. Nagy­ravágyó álmok nem feszí­tettek, de éjszakánként, be­zsaluzva az ablakot, ültem és írtam, mert ezt kellett tennem. És elhatároztam, egyetemre megyek, mint so­kan azok közül, akik a front­ról visszajöttek. Ehhez szük­ség volt az iskolai tanul­mányaim elvégzését bizonyí­tó igazolásra, de arra se emlékeztem, hol, mikor ve­szett el. Mindazt, amit a térképtáskámban magammal hordtam — otthoni fényké­pek, bátyám két utolsó le­vele Moszkva alól, negyven­ötből — eltűnt, amikor meg­sebesültem. Lehet, hogy az Uralon túl, ahol a háború nem űzte el az embereket lakhelyükről, nem bombázták, lőtték a városokat, ott megmaradtak a frontlevelek, gyászjelenté­sek és mindazok a papírok, amelyek végigkísérnek éle­tünkben, bizonyítva, hogy mi — éppen mi és nem má­sok — életben maradtunk. De N. városban sokáig állt a front, hol erről, hol arról I az oldalról lőtték, robban­tották, bombázták — mi ma­radhatott épségben? Nem maradt épen az iskola, amelyben tanultam, sem a házunk, lényegében az egész várost összerombolták. Ezért olyan rendelkezést hoztak: ha három tanár megerősíti, hogy elvégezted az iskolát, és a maga idejében megkap­tad a bizonyítványt róla, kiadhatják a másolatát. Há­rom — ez nem is olyan ke­vés, ha figyelembe vesszük, hogy egyesek a fronton hal- ! tak meg, mások — a hátor­szágban, betegségben, éhe­zéstől, megint másoknak az evakuációban veszett nyo­muk ... írtam osztálytár­samnak, Nágyának — így fogom nevezni őt, — aki felkutatott három tanárt, mindhárman nők, köztük szigorú igazgatónkat, kémia­tanárunkat, Jekatyerina Nyi- kolájevna Popovot, akiről nem annyira magunk írtuk, mint inkább a puskini sza­vakat formáltuk át: „Hidd el: megjön Jekatyerina — álmosan dőlünk szerteszét — s az ellenőrzőbe beírja, mindegyikünknek a nevét...” Akkoriban ez nagyon szelle­mesnek tetszett nekünk. Reggel érkezett a vonat a lerombolt N.-d pályaudvarra. A legszükségesebb útiholmi­kat tartalmazó német oldal­táskámmal a karomon, ko­rábban kimentem a vagon előterébe, a fejek fölött pil­lantottam végig a peronon. A várakozók között ott állt Nágya. Gyapjúkendőben, hócsizmában, lábait tanács­talanul váltogatva, úgy tet­szett, zavarban van. Vago­nok, ablakok, arcok villan­tak fel előtte, fejét gyors mozdulattal kapkodta utá­nuk. Leugorva odafutottam hozzá a letaposott havon, de éppen másfelé nézett. Aztán felkiáltott, könnyekig meg­hatódott, olyan örömmel ölelgettük, csókolgattuk egy­mást, mint soha ezután. Egész nap kéz a kézben, karonfogva kóboroltunk N.- ben, felkerestük tanárainkat, és mindenhol örültek ne­künk. Az igazat megvallva számítottam rá, hogy öröm­mel fogadnak, különösen engem — visszatértem a frontról. A Forradalom Sugárúton ebédeltünk Nágyával, a Bristol Étteremben. A há­ború előtti években laká­sunk ablakából vagy erké­lyéről láttam ennek az ét­teremnek hatalmas ablakait — pontosan szemben lak­tunk. Krémszínű redőnyei mögött esténként zene szólt, élte saját, ismeretlen életét, késői órákban az admirálisra hasonlító portás kitárta az ajtót, ki tuszkolta a részege­ket, akik azonnal vissza­igyekeztek. Az étterem alatt üzletek voltak, az udvarban boltívek választották el őket, és ott, az udvarban lakott Nágya. Hányszor áll­tunk sorba az üzletek előtt: vajért, heringért, cukor he­lyett olcsó cukorkáért. Va­jért már reggel ötkor össze­állt a sor, négyszáz grammot adtak fejenként, a sorszá­mot tintaceruzával a tenye­rekre írták. Egyszer hetven­öt gramm kandiscukorra váltottam blokkot, száz grammra nem futotta. Az elárusítónő mindenki előtt rám pirított: „Mi az, fiú, így kiszámítottad?” A ruhatárban lesegítettem Nágyáról a félbundát, ken­dőt, tenyere élével végigsi­mított a haján, helyre rán­gatta ruhájának kissé szűk ujjait, súgva megkérdezte: „Nem baj, ha nem veszem le a csizmámat?” Előre mentem, úgy követett, mint egy iskoláslány. És most itt ülünk egymással szemben, a nagy, hideg terem magas ablakánál. Az asztalt kemé­nyítőtől érdes terítő borítja. Az ablakon túl erősen hull a hó, nézem, hogy a túlol­dalon bezuhog házunk bel­sejébe, ahová beszakadt a tető, a födémek és a valaha olajjal mázolt, agyonmosott padlózatok. Hull az erkély fém csontvázán keresztül, amely megmaradt az üres­ség fölött. Faládákban egy­kor virágok illatoztak rajta. A most törmelékkel, hóval borított kőfeljárón — jól emlékszem — futott ki az erkélyre nővérem: „Tányá- val megyünk a froptra És most, íme, a Bristolból' bámulom, hogy zuhog há­zunk belsejébe a hó, és az egész élet, amely nincs és mintha soha nem is lett volna a szemem előtt. Odajött a pincémő, letéve az üvegeket, a sokat meg­élt asszony tapasztalt, érté­kelő tekintetével pillantott Nágyára, majd kis mosoly- lyal rám. Pillanatra én is az ő szemével láttam Nágyát, a szokatlan éttermi helyzet­től zavartan, nem bízva ma­gában, hajfonatai ritkás perecformákat képeztek a tarkóján, púderezett patta­násokkal a haja tövénél, magas, kiugró homlokán. Hányszor írtam le matema­tikadolgozatát az egész nyol­cadik-kilencedik osztály számára, míg át nem men­tem tanulni a repülőtechni­kumba. — Emlékszel, nálunk jöt­tünk össze, a nyolcadik osz­tályban? — kapott Nágya a múlt után, amelyben maga­biztosabb volt. — És emlék­szel, itt állt azelőtt a Mihaj- lovszkij-óra? Igen, a Mihajlovszkij. Már nem tudom, miért nevezték így, elvitték még a háború előtt, nem sokan emlékez­nek a Forradalom Sugár­úton állt zöld fabódéra. Odanéztem, ahol az óra állt, és láttam, hogy ugyan­itt, a Bristolnál, egy kerti pádon vizsgáztam le kémiá­ból a szigorú igazgatónőnél, Jekatyerina Nyikolajevná-

Next

/
Thumbnails
Contents