Népújság, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-26 / 279. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. november 26., »ómba. MŰVÉSZ ET ÉS IRODALOM »■ tanárként testvéreivel 1906-ben Babits Mihály fiatal bajai Babits Mihály és Török Sophie esküvői képe kül odaadtam neki a bort, s már mentem volna, mikor utánam dörmögött: — Holnap visszaadom! Dél fele itt leszek a szemközti parkban. — Jó — feleltem, de magamban csak legyintettem rá. Másnap aztán valahogy mégis elmentem a parkba, hátha ott találom. Az útszéli akácok levelei ernyedten kókadoztak a hőségben. A gondosan elkerített kis park tele volt pihe- gő párizsiakkal. És lám, a vén madárijesztő ott szunyókált a szélső pádon. Ahogy leültem mellé, lassan felhúzódó szemhéja alól rám- pislantott. — Maga az? — motyogta mkotinos fogai közül. — Itt van! Itt van, ni! — kezdett mutatni a háta mögött, majd előtolt egy félig üres boros üveget. Zavaromban valami köszö- nöm-félét mormoltam, majd határozottan hozzátettem: — Igya csak meg, nekem nem esik jól ilyen melegben! Az öreg szájszögletében ekkor csonka kis mosoly rándult, és pár pillanatig ott is maradt. — Azon nem múlik — mondta, miközben már emelte a szájához az üveget. Majd néhány glu-glu után folytatta: — Én nem érzem sem a hideget, sem a meleget, legföljebb azt, ha fázom... És... — itt megállt, s előmatatott a zsebéből egy repedt Gaulose-t. — Egy-két napig köpök a csikkekre... Ma reggel kaptam segélyt! — Ser cent a gyufa, és lomhán terült el a hőségben a cigarettafüst. — Mennyit? — Hm — zökkent meg kissé a felsőteste —, menynyit? Százötvenet — és újra slukkolt. — És hol lakik? — folytattam tapogatózva. — Nem látta tegnap? — És télen? — Télen?... — zökkent újra egyet a pádon. — Vén- tanyákon. — Az mi? — Összejön jó pár magamfajta, s a nagy házak pincéiben, fejünk fölött a meleg, sistergő csövekkel... De hát ez most nem kell — szegte föl kissé a fejét. Lassan szájához emelte az üveget, és csorgatni kezdte cserepes ajkai közé a bort. — És hol eszik? — tettem föl az újabb kérdést, ahogy koppant a padrácson a majdnem üres üveg. — Ahol kapok. A maradék szikkadt kenyeret már két éve Arnaudné, a pékasszony adja, csak oda kell menni érte. Ami meg hozzá jön néha... innen-onnan. Előttünk, a parkon túl tompán susorgott Párizs hétköznapi élete. Parfümködös, szín« nők vonultak feszesen, autók csikorogtak, jeges ánizslikőrt kortyolgató vendégek cserélődtek a csipkefehér kávéházi székeken. — És... — kezdtem volna megint, de az öreg már békésen szuszogott, miközben meg-megrezzentek cserzett szemhéjai. Óvatosan fölálltam, és elkeveredtem a forgatagban. Garbócz Gábor Könyvespolc Holtág Tamás Menyhért új regényéről A költőként már 1974-ben kötettel jelentkezett Tamás Menyhért az 1981-ben megjelent Vigyázó madár című első regénye után most újabb kisregénnyel örvendeztette meg olvasóit. A Holtág művészi értékének mércéjét az író önnön • teljesítményének rangja emeli magasra: már a Vigyázó madár tanúbizonyságát adta a szerző prózaírói erényeinek, drámai sűrűségű élményvilágának, és nem utolsósorban rendkívüli nyelvteremtő képességének. Ott megragadó családtörténetet írt, — apja halálának és temetésének körülményeit, eseményeit mondta el az önfeltáró vallomás hitelével és hűségével —, de emögött az emlékezés idősík-váltásaival a Bukovinából menekült, majd a bácskai hontalanságot és a dunántúli otthonteremtés fájdalmasan nehéz esztendeit is átélt székelyek „társadalomtörténetét” is jelenné formálta. Látszott már akkor is, hogy Tamás Menyhért számára Hadikfalva — az író szülőföldje — és általánosabban a bukovinai székelyek háborút, pusztítást, embertelen történelmet legyőző közösségi hite, megtartó ereje egyúttal erkölcsi tartam, a hűség és elkötelezettség emberi szépségét jelenti.' Már ebben az önéletrajzi elemeket a történelmi „krónikával” elegyítő emlékezetesen szép regényben érezhették az olvasók, hogy Tamás Menyhért igazi életélménye a közösségből városba szakadt, de minden érzésében az otthoniak sorsát újra élő író-fiú tragikus magánya. Elveszéssel, zsákutcával fenyegető magány ez, amit az új regény, a Holtág fogalmazott meg újra és határozottan, ismét eredeti szépírói invencióval. Pedig a regény nagyon is szokványos, sokszor megírt élethelyzetbe ágyazza mondanivalóját. Egy házasság csődje, érzéstartalmának kiüresedése az életből s az irodalomból egyaránt jól ismert zsákutcája a sorsoknak, csakhogy a Holtág főhőse, Márton Miklós — az író alteregója — emlékek és kötődések nehéz terhével éli át a rázuhogó élményeket. Kiszakadva az otthon me- iengető fészkéből segédmunkásként, majd üzemi újságíróként sodródott a nagyváros világában, és munkás- szálláson, magányt termő albérletben küszködött a társ- talanság ürességével. Menedék volt a fellobbanó szerelem, majd a szülői intés ellenére kötött házasság, de az idő az élettapasztalatban gazdag bölcsességet igazolta. A széthullott házasságból többfelé vezet az út: az új szerelmi kapcsolat parázs" ló testisége, majd bénult üressége már-már a végső elveszéssel fenyeget, de az útra indító szülői-emberi közösség kevés beszédű szigorúságával figyelrrssztet, és az öröklött vonzódással irányítja a regény hősét — hitet, erőt, bizakodást meríteni — a Holt-Körös csendjének menedékébe húzódott, emlékeit és sorsát lámpafénynél körmölgető öreg székelyhez, Dávid Kelemen Jánoshoz, akinek életútja ugyancsak messziről, a bukovinai Andrásfalváról indult, s kanyargott a Hu- nyad megyei Csornakereszt- úron keresztül a Dunántúlra, majd a körösi holtág csendes tanyájára. A hétköznapi élethelyzet és történet így emelkedik metaforikus jelentésszintre: a népi közösség visszahívja, megtartja, óvja és ösztönzi messzire szakadt fiát. Történelmi és erkölcsi sorsproblémákat felvető, el- gondolkoztatóan szép regényt írt Tamás Menyhért, amelynek erényei közé tartozik még balladai tömörségű alakjainak gondolkodásmódját maradéktalanul közvetítő nyelvezete és izgalmas formateremtő kísérlete. Ez utóbbi különös szellemi kalanddal ajándékozza meg az olvasót: a történet sajátosan elegyíti a múltat és a jelent, mindkettőt a főhős, Márton Miklós tudat- szintjén — emlékeiben és érzelmi reflexióiban — emeli regényalkotó elemmé, teljes regényvilággá. Ily módon a Holtág egy korszerű regényforma keretei között sikerrel egyesíti a modern élet zaklatottságát a történelem megpróbáltatásait életerősen átélt, sokat szenvedett népcsoport tudatvilágával. Jövőbe tekintő tudatvilág ez, ahogyan az Andrásfal- vától a körösi holtágig sodródott öreg székely ember biztatja a regény végén fiatalabb sorstársát: „ .. . Még csak azt akarom mondani: nem szabad beletörődni, hogy mosdatlan füle van a világnak, szüntelen temetni akar élőt és holtat, mait s tegnap történtet. A tegnap történtből csak azt temessétek, ami temetnivaló, váljon őrzötté, ami fényességet ad a léleknek; a bizakodásnak: elérkezik az a nap, amikor elmúlik szemünkből a kökényes szomorúság, a bokros félelem ...” (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983). E. Nagy Sándor Nem szabad elzárkózni az örömtől! Beszélgetés Tahi Tóth Lászlóval Alig néhány perce futott be a Vígszínház öltözőjébe Tahi Tóth László a délelőtti próbára. Könnyed és felszabadult, csaknem gondtalan. — Mindig így érkezik meg a próbákra? — Egy előadásra való készülődésnek több periódusa van — mondja a színész. — Ez persze a szerep nagyságától is függ, de az ember eleinte még felelőtlenül jár- be, lehetőleg későbbre tartogatva energiáit, formáját. Tizenöt éve már, hogy itt színészkedem a Vígszínház társulatában. Főiskolásként is eltöltottem két évet, meg kellett hát tanulnom ennyi idő alatt, miként figyeljek oda fokozatosan a szerepre, kevesebb, vagy netán emberfeletti energiát adva a munkába, amire valaha nem is tartottam magam képesnek. — Mint fiatalembert, mi vezérelte a színészethez? — A művészi pályák sohasem álltak tőlem távol, hiszen apám festőművész volt, anyám valaha Pozsonyban színésznő; engem meg csellózni tanítottak. Azt hittem, képzőművész leszek. Képzőművészeti gimnáziumba jártam, nem is voltam egészen tehetségtelen. Közben azonban megismerkedtem az irodalommal, s megértettem, hogy a verseket nemcsak olvasni, de előadni is lehet. — Milyen elképzelésekkel érkezett a pályára? — Kimondottan karakter- színésznek készültem: a legszélsőségesebb alkatú embereket szeretem ma is eljátszani. Koldust, királyt, öregembert, ifjút... A színésznek sok minden megadatik, — az Amadeusban például II. József osztrák császár ruhájában és bőrében lépek be a színpadra. Aztán elkezdtek foglalkoztatni hős szerepekben. Ez váratlanul ért: már nemcsak szép ember lehet hős? Igaz, Belmondónál sem a külső a lényeges, mégis szerelmes szerepeket is játszottam. — Mégis, milyen karakterű szerepekre tartja magát leginkább alkalmasnak? — Ahány csillag van az égen, annyira. Számtalan szerepre! Nem is szeretném, ha beskatulyáznának. Én mindenre alkalmasnak érzem magam, de hát végül is a feladat teszi alkalmassá a színészt. Szerencsére jó szerepeket kaptam; főszerepeket is, mint például Csehov Platonovja. És szeretem II. Józsefet is. — Sikeresnek érzi a pályáját? — Nagyon optimista és idealista vagyok, s eddigi pályámra is szívesen gondolok vissza. Szép volt! Nem azért, mintha nem lett volna ez az út göröngyös. Csakhogy időközben az ember megért bizonyos belső törvényszerűségeket, és már nem szólal meg benne a hang: „A fene egye meg, miért nem én kaptam meg azt a szerepet?” Vagy, már nem akar túltengeni a televízió képernyőjén — bár a népszerűség remek érzés —, de tudvalévőén megvan a maga böjtje is. Megfelelően kell tudni magunkat adagolni. — Hogyan látja önmagát, a színészt, az embert? — Milyen vagyok igazában? Nagyon sok hiányzó tulajdonságom van. Nem vagyak, mondjuk, olyan színész, mint Robert Red- ford. Meg kell elégednem azzal, ami van. Mindenesetre, mielőtt valaki felcsap színésznek, nézzen bele a tükörbe. Én láttam magam, ezért őszintén vallom, többet kaptam a pályán, mint amire számítottam. — Tehát elégedett, kiegyensúlyozott ember? — Divat lett az elégedetlen színész vallomása! önmagunkban kell keresni a bajt. Várkonyl Zoltán, aki mesterem volt, azt mondta: „Nem lehet várni a sült galambot, elébe kell menni a szerepnek..Én elégedettnek érzem magam. Mindig volt munkám, és rendelkezem azzal az erővel, hogy a jövőben is megoldjam feladataimat. Így hát nem izgulok, hogy netán nem jó pályát választottam. Ügy vélem, minden színházi műfajjal van kapcsolatom, persze csak egyet lehet tökéletesen csinálni, én pedig — ha kell —, akár légtornászmutatványokat is végzek. — Vannak még nem teljesült színészi vágyai? — Akad néhány Shakes- peare-szerep amit szeretnék életre kelteni a színpadon; de ha mégsem kapom meg őket, azt sem tartom majd tragédiának. — Szeretnénk hallani a magánéletéről is. — Nagyon fontosnak tartom a magánéletet. Harmincéves koromig nőtlen voltam, nem volt igazán családom. Csakhogy sok rossz példa lebeg előttünk: tragédiába torkolló művészpályák, sorsok. A baj gyökere: a megoldatlan hát tér, a művész éjszakái. Ahhoz, hogy alkotni tudjunk, élni kell, és nem gyorsan tönkremenni. Szinte fontosabbnak tartom a magánélet harmóniáját, mint az érvényesülést. Szerencsére úgy irányítottam az életemet, hogy az én kezemben legyen a sorsom. — Mire jut még ideje, energiája a színház mellett? — Sokat utazgatok nyáron. Ütjaimat összekapcsolom a színházak tanulmányozásával. Idehaza is sokfelé járok, igyekszem elrugaszkodni, megszokott környezetemtől. Szeretek mindenféle játékot, főleg á teniszt, de szeretném, ha minél több dolog érdekelne. Nem szabad elzárkózni az örömtől! Sémann Béla Tahi Tóth László a Házmestersiratóban Emlékezetes szerepében Kuncz Gáborral
