Népújság, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-26 / 279. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. november 26., szombat Irodalmunk legnagyobb egyéniségei mindig együtt vállalták a nemzet és az emberiség ügyét, egyszerre voltak a magyarság és az emberi egyetemesség szószólói. Ilyen költő és írástudó volt a száz esztendeje született Babits Mihály is, Ady és Móricz mellett a Nyugat irodalmának — a század elején kibontakozó irodalmi forradalomnak — egyik szellemi irányítója. A Dunántúl szellemi örökségét hozta magával: a budapesti egyetem hallgatójaként, majd fiatal tanárként nyitott lélekkel fogadta be az európai műveltség nagy értékeit. Nyelveket tanult, filozófiával és műfordítással foglalkozott, s midőm a nagyváradi Holnap című antológiából megismerte nevét az irodalmi közvélemény, már az új magyar irodalom egyilOegműveltebb költője volt. Verseiben új lírai élményeket és új költői kultúrát hozott: korai költészete a megismerés szellemi kalandjait fejezi ki, a későbbiek során viszont mindinkább a huszadik századi értelmiség, a modem kor ellentmondásaival küzdő írástudó drámai tapasztalataival vetett számot. Első verseskönyvei — Levelek Írisz koszorújából, Herceg, hátha megjön a tél is — még a világ pompás és gazdag forgatagát festették, későbbi kötetei — A nyugtalanság völgyé, Sziget és tenger, Versenyt az esztendőkkel — viszont már megrendítő morális küzdelmekben keresték a történelmi és kulturális válság megoldásának humánus lehetőségét. Nemcsak verseivel, hanem regényeivel, tanulmányaival és műfordításaival is beírta nevét irodalmunk történetébe. Korai regényei — A gólyakalifa és a Tímár Virgil fia — az emberi lélek belső világába nyitottak utat, Kártyavár című regénye a hazai városi fejlődés konfliktusait tárta fel, legnagyobb prózai munkája, a Halálfiai pedig korszakos jelentőséget kapott a magyar értelmiségi réteg sorsának és világképének nagyszabású epikus ábrázolása révén. Tanulmányíróként eredeti gondolatokban gazdag, az alkotó személyiségére és az írói alkotásra egyaránt figyelő esszékben tekintette át a magyar és a világirodalom nagy értékeit. Az európai irodalom története című átfogó munkája nemcsak — mint mondották róla — „egy ízlésforma önarcképe” volt, hanem nemzedékek világirodalmi kalauza is amely a két világháború között hirdette az emberi egyetemesség szellemét. Mint műfordító egész tartományt hódított meg a magyar kultúra számára: Szophok- lész, Dante, Shakespeare, Goethe és Baudelaire részben vagy egészen az ő tolmácsolásai révén szólalt meg magyarul. Babitsnak — elsősorban mint a Nyugat szerkesztőjének — a kor irodalmi életében meghatározó szerepe volt. Már pályája kezdetén a magyar irodalom és kultúra megújítására vállalkozó folyóiratnak kötelezte el magát, az első világháború, a levert forradalmak és Ady halála után pedig elsősorban neki kellett irányítani a Nyugatot. A folyóirat a két világháború között is irodalmunk, egész szellemi életünk vezető ereje maradt. A huszas években — a fájdalmas történelmi megrázkódtatások után — a Nyugat nehezen tudott megbirkózni a korszak erőszakos kihívásaival. Inkább az alkotó munka zártabb körében keresett feladatot, s a klasszicitás ideálját tűzte maga elé. Erre a klasszicitásra támaszkodva képviselte az emberi egyetemességet,' s tiltakozott az ellenforradalmi politika megosztó hatalma ellen. A klasszicitásnak ez a gondolata radikalizálódott a harmincas években, midőn Babitsnak a fasizmus általános támadásával szemben kellett védelmeznie a humánum és a kultúra nagy értékeit. A Nyugat mind erőteljesebb szerepet vállalt a nemzeti függetlenség védelmében, a szellemi ellenállás küzdelmeiben. Ez a nemes küldetés elsőrendűen erkölcsi és politikai feladatokat tűzött Babits folyóirata elé, s valóban a Nyugat a háború előestéjén a f£> magyar szellemi élet antifasiszta küzdelmeinek egyik or- ganizátora lett. Babits nemcsak szerkesztőként, költőként is vállalata a küzdelmes hivatást: Jónás könyve, Ezerkilencszáznegyven és Talán a vízözön című verseiben, valamint tanulmányaiban, publicisztikai írásaiban a szellemi ellenállás történelmi igaza mellett érvelt. Ezek a művei nemcsak művészi értékek, hanem politikai felelősségvállalások, cselekedetek is. Sohasem fogadta el az erőszakot, a barbárságot, a háborút, mindig a valóságos nemzeti érdekeket tartotta szeme előtt, jól tudva, hogy ezek az érdekek egybevágnak az emberiség egyetemes érdekeivel. Munkássága és szellemisége ma is időszerű: születésének századik évfordulóján mint élő hagyományra emlékezhetünk reá. Abban az értelemben, ahogyan Illyés Gyula beszélt róla — mesteréről és barátjáról —, számot vetve örökségének igaz értékeivel: „Babits alakjára most árad csak a világosság. Most kezdődik útja is. Figyelve nézek rá, s bámulom a jelenséget: aki valaki, annak épp elég egy helyben állnia, hogy rengeteg dolog történjék vele. Mozdulatlanul is folyton cselekszik: méri az esztendőket és a szíveket.” < Pomogáts Béla Az olvasók a költőket, írókat fizikai valóságukban is szeretik megismerni, ha másképp nem, akkor legalább fényképekről. Ennek az érdeklődésnek mély és valós pszichológiai okai vannak: az arc, a környezet megismerése kiegészíti és magyarázza az életművet, az írást, a holt betűt. A régieket lerajzolták, a „fényírás”, a fénykép feltalálása óta géppel rögzítik az arcot. Petőfi Sándorról még csak egyetlen da- gerrotípia készült, Arany Jánost már jobban ismerjük. A huszadik századiaknak már az egész életét végigkísérhetjük fényképeken. Babits Mihály születésének századik évfordulója alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeum most e költőnk életét tárja fel a róla készült fényképek segítségével. Gy. L. Babits Mihály, Komjáthy Aladár és Dienes Pál társaságában 1912-ben (Hauer Lajos reprodukciói — KS) 0 Babits Mihály:Halavány téli rajz Milyen fehér csöndesség ez! Messze házunk télben ül. Gyere az ablakhoz, édes! Csókolj meg és nézz körül! Süt a nap, elállt a hó már, mégis pelyhek hullanak: puhán, halkan, pehelymód száll pillanat és pillanat. Szalma közt fagyottan áll a kert füzes mélyén a kút, intve dermedt jégszakálla, hogy az év, mint óra, fut. Jertek apró, jertek sűrű pillanatok pelyhei jobban mint e szalmagyürú szívünk kútját védeni. Gyere, édes, az ablakhoz, tekints szét az udvaron! Nézd, a friss, a lágy, a vaskos szőnyegen még semmi nyom! Csaló a kis szolgáló lába rajzolódik halavány, s elvész, mint a Szaharába egy zarándok karaván. Milyen furcsa füstünk árnya a túlsó tető haván: mintha távol emlék szállna rokon szívbe tétován. Ki gondolhat ránk e csöndben, míg körülvattáz a hó? Titkos lánc nyúl át a földön összekötve, aki jó. • Doiyai „Semmiből egy új, más világot teremtettem.” Bolyai János levele atyjához. Isten elménket bezárta a térbe. Szegény elménk e térben rab maradt: a kapzsi villámölyv, a gondolat, gyémáníkorlátját még csak el sem érte. Én, boldogulván azt a madarai ki kalitjából legalább kilátott, a semmiből alkottam új világot, mint pókhálóból sző kötélt a rab. Üj törvényekkel, túl a szűk egen, új végtelent nyitottam én eszemnek; király gyanánt, túl minden képzeten kirabolván kincsét a képtelennek nevetlek, mint Istennel osztozó, vén Euklides, rab törvényhozó. Aki Párizsban jár, egykét nap után fölfigyel a boulevard-ok és parkok különös lakóira, a clochard- okra. A szó eredetileg „sán- tikáló”-t jelent, mivel akiket jelöl, a csavargók, többnyire sántikálnak. De nem valamiben, hanem csak úgy rendesen, hisz a párizsi clochard-ok egyetlen bűne legföljebb az, hogy megöregedtek és bicegnek. Bizarr figurái ők Párizs fénylő, lüktető színpadának. Főszerepet már nem oszt rájuk az élet, mégis néma jelenlétük nélkül mit sem érne e város szüntelenül ismétlődő két nagy felvonása: a párizsi éjszaka és a párizsi nappal. A clochard-öltözék kelléktárát a végső egyszerűség jellemzi. Lyukas kalap, a kelleténél nagyobb. foltos zakó, melynek egyik zsebéből borosüvegnyak mered elé, lifegő nadrág, ormótlan, spárgadíszes, elnyűtt cipő. Hűvösebb időben a zakót és nadrágot eltakarja egy majdnem földig érő. olaj- f öl to s ballonkabát, melynek zsebe átveszi a zakózseb szerepét, azaz műanyag du- gós borosflaska terpeszkedik csálén benne. E hacukák pedig beesett arcú, ráncos, koszos, borostás öregembert takarnak. Az örökké hű bo- rosüveg-társhoz olykor csatlakozik még egy ugatni már rég elfelejtett, kopott szőrű. bicegő, korcs eb is. A clochard-ok nappal az utcákon csoszognak ragacsos .motyóikkal, vagy terek padjain ücsörésznek. meg- meghuzintva a borosüveget. Ha netán sorstárs vetődik melléjük, némán folytatják az üldögélést, és időnként remegő kézzel egymásnak nyújtják a palackot. Nagy melegben lerúgják cipőjüket, világ elé tárva bütykös lábujjaikat, melyeken a körmök úgy merednek, akár a töredezett, fekete héjú kagylók. Az üveghuzintások szüneteit csikkpöfékelés. melyről fölszakadó, kátrányos köhögés, belefeledkező vakaródzások töltik ki. Éjszaka, mint mindenki. a cloohard-ok is aludni térnek. De nem puha párnára hajtják le fejüket, hanem kapu- és hidaljak hideg kövezetére, vagy utcai meleg metrókigőzölgések vasrácsaira. Éjszakai életmódjuk e sajátosságának volt köszönhető, hogy egyiküket közelebbről is megismerhettem. Valójában látásból már hetek óta ismertem a Monge utcai clochard-t. Pontosabban csupán lyukas bakancstalpaival volt szerencsém- estéről-estére találkozni a rue Monge egyik mélyen beugró, sötét kapualjában. Ez volt az ő állandó éjjeli rezidenciája. innen lógott ki kissé a fényárban úszó főútra két ormótlan lábbelije. Egy júniusi éjjel szokásos Szajna-parti sétám után fáradtan hezaindultam a place d’Italie felé. A kissé meredek rue Mongeon már csak . taxik nyargaltak, mikor glu-glugozó csörömpölés közepette egy borosüveg gurul ki elém az útra. Ezzel csaknem egyidőben dörgő káromkodás tör elő a barlangszerű kapualjból. Megálltam egy pillanatra, és ekkor — akár egy vén medve — kis híján rámbukfencezve előmordul a fényes útra az üvege után botorkáló clochard. A flaska épp a lábaimnál állapodott meg. lehajoltam hát. és odanyújtottam, a bozontos öregnek. Az pedig „merci”-t dünnyögve (mentsük, ami menthető!) kihörpintette az üyeg alján lötyögő vörös bort. Indultam volna tovább, már csak a körös-körül terjengő biza(mas, pálpusztaira emlékeztető szag miatt is, mikor a clochard — megpillantván a hónom alatt szorongatott, másnapi sajtebédemhez szánt bort. így szólt: Adja nekem! — bökött az üveg felé. — Látja, ez elfolyt. .. Holnap visszaadom, de most jó lenne... — és könyörgőn még mélyebb ráncokat vont poros homlokára. Zavaromban szó nélBabits Mihály emlékkiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban . v. ■
