Népújság, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-26 / 279. szám

i­i -,• Altató (Részlet. József Attila verséből;. Lehunyja kék szemét az ég. lehunyja sok szemét a. ház. dunna alatt alszik a rét — aludj el szépen, kis Balázs. A villamos is aluszik, S míg szendereg a robogás. álmában csönget egy picit — aludj el szépen, kis Balázs. Szántó György képriportja • * A taggyűlés folyt, folydogált, el­folyt. Olyan csendben, nesztelen léptekkel osontak el a beszámoló mondatai, mint sötétben a fekete macska. Igaz, a beszámoló tételes, részletes, de mégiscsak érdektelen volt, nem nagyon ingerelt vitára, nem dobott be a taggyűlés álló­vizébe vitát kavaró kavicsgondola­tokat. A taggyűlés hát folyt, foly­dogált, egyetlen vitacsobbanás nélkül. A folyosón a büfé előtt — ter­mészetesen munkaidő alatt — elénk disputa folyt egy oly témá­ról, amely egyaránt érintette a vállalatot, az egyének zsebét, de voltaképpen az egész népgazdasá­got. Manapság a „zsebbe zárt” viták is országos érvényűek, azt erősítik, vagy abból hajtanak ki. Nos, a folyosón a büfé előtt a nagy hangjáról sokkal inkább, mintsem bölcsességéről híres mun­katárs válaszolt a felmerült kér­désekre, kétségkívül nagy ostoba­ságot mondva. Nem a vasárnapi bajnoki forduló várható esélyeiről, nem az asztrológia megalapozott­ságáról fecsegve tudománytalanul, még csak nem is azt jósolván, hogy legközelebb minek megy fel az ára, — ezt megjósolni manap­ság nem tartozik mindig és fel­tétlenül az ostobaság kategóriá­jába. Történetünk e mindent meg­magyarázó hőse saját kútfejéből merítve adott választ a tanácsta­lanok kérdéseire. A bölcsnek aligha nevezhető ki­nyilatkoztatásszámba menő ma­gyarázatokat néma csend követte. Volt, aki belül egyetértett mind­azzal, amit kérés nélkül is válasz­ként kapott, volt, aki saját magá­ban kezdett, el disputáim a megál­lapításokkal, s volt, aki még’ tel­jesebb tanácstalansággal figyelte: vajh’ szól-e még valaki, hogy talp­ra álljon az igazság? Senki sem szólt. Az az elvtárs sem, aki pedig párttagsága és élete évei, sőt beosztása alapján is néhány csendes, de okos, hozzá­értő szóval az esetleges nyílt vi­tát is vállalva billenthette volna az igazság felé a mérleg hamisan ki­billent nyelvét. Hallgatott ő is, mint mások is és máskor — saj­nos — oly sokan, akik kommu­nistának vallják és hiszik magu­kat, akik ha kell — mondják — a legvéresebb barikádra is kiállnak az eszme, a rend védelmére. Ba­rikád persze nincs, hallgatás az van. Pedig, és ez olyannyira nyil­vánvaló,’ minden kornak és kor­szaknak megvan a maga „bari­kádja”, forradalmi tette, pontosab­ban fogalmazva, a kor támaszt igényt, hogy milyen forradalmi tettek szükségeltetnek a rend, az eszme, a társadalom, a dolgozó ember védelmére. Most nem lőni kell, nem a bari­kádokon kell harcolni, manapság hasznos, nyílt vitákban kell győz­tes csatára menni. Hittel igazunk iránt, toleránsán a másik fél — vagy felek — jó szándékú véle­ményét, álláspontját illetően, ér­vekkel győzni — uramég, esetleg adott esetben meggyőzetni is —, és így venni részt egy-egy közös­ség vitájában a „hogyan tovább”- ot illetően. Ezt kellene tenni, erre lenne szükség és nem véletlen most a feltételes mód használata. Mert sajnálatosan mind gyakrab­ban tapasztalható, hogy társaság­ban, vagy folyosói beszélgetéseken, értekezleteken, tanácskozásokon, különféle fórumokon nem szólnak, nem vitáznak, nem érvel meggyő­ződése és az igazság mellett a kommunisták egy része, legyenek akár felelős beosztásban is a tár­sadalom különböző területein. Gyakori eset, hogy nem a kommu­nistáké, az igazságé az utolsó szó, ha megalapozatlant mond valaki, hogy a vita egyoldalú, azok hall­gatnak, akiknek választ kellene adniuk a kisebb vagy nagyobb kö­zösség kérdéseire és akiktől ezek a közösségek el is várják ezt a választ. Ám, ha ők nem, akkor majd megteszik ezt mások. Megteszik jól, rosszul, a célt, a holnapot szolgálandón, avagy éppen akarat­lanul is ellene szólva. Könnyű lenne az effajta magatartást az­zal elintézni, hogy: megalkuvás. Kényelmesség. Naivitás. Érdekte­lenség. Fogalmakban, jelzőkben bővelkedhetünk, de ezzel még a gondok gyökeréhez nem jutottunk közel, legfeljebb csak közelebb. Mert valóban lehet megalkuvó közöny, érdektelenség, sőt naivitás i s . Ám hányán vannak, voltak és lesznek olyanok például, akik egy elmulasztott hozzászólás, a vitából való önkényes kimaradás után önmagukban mindezek után tökéletes érvrendszert építe­nek fel a disputák legklassziku­sabb szabályainak is beillő és mindezt megtetéző ama sopánko- dással: ... és, ha mindezt elmond­hattam volna. Elmondhatta volna, de nem mondta el, nem mondták el. Vulgáris hasonlattal.élve: az „edzőtermekben”, a taggyűléseken, a pártcsoport-megbeszéléseken, a különböző testületi üléseken nem gyakorolták és nem gyakoroltatták velük a bátor, az érvdús, a har­cos vitakészséget. Nem kaptak, vagy nem gyűjtöttek elegendő mu­níciót az esetleges viták győztes megvívására. És ha nem gyakoroltatott mind­ez az edzéseken, akkor hogyan is menne ugyanez a pályán? A langyos, érdektelen taggyűlé­sek, pártbéli rendezvények — ilyenkor derül ki újfent és megint —, nemcsak a párt belső életének, szervezeti életének menetrendjé­hez tartoznak, nemcsak egy-egy állomását jelentik a pártmunká­nak, de iskolát is egyben. A kom­munisták sokoldalú, eszmei, érvbéli felkészítéséhez, magabiztosságuk erősítéséhez, közösségi elkötelezett­ségük fejlesztéséhez nélkülözhetet­len olyan tanfolyamai ezek a pártéletnek, amelyeknek hatása és eredménye jótékonyan mutat­kozhat meg egész társadalmi éle­tünkben. Különben sincs semmi oka egyetlen párttagnak sem bár­miben és bármi miatt szégyenkez­nie mindazért, ami ebben az or­szágban történt és történik. Ne­vetséges dolog lenne az elmúlt évek küzdelmes munkájával kiví­vott eredmények, a gondok lebí- rására való mozgósítás kétségtelen sikerei után holmi sündisznó­állásba vonulnia, avagy egyszerűen csak a kényelmes biztonság és bizonyosság hallgatástakarójába burkolódznia bármelyik kommunis­tának. Az élet, a tények érvei mellet­tük, az igazság mellett szólnak. Elő hát ezeket az> érveket, és bát­ran vitázni, nyíltan és őszintén beszélni, s ezt megtanulni már az edzőtermekben is szükségeltetik. Így aztán nyugodtan vállalhatja el mindenki a széles körű vitát és még azt is, ha adott esetben e vitában alulmarad az ember. El­vállalni, tudomásul venni, ha az igazság kristályosodik ki az érvek kohójában. ... de a pályán mindig és min­denütt ott kell lenni. És nem a pálya szélén álldogálni!

Next

/
Thumbnails
Contents