Népújság, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-19 / 273. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. noiember 19., siómból MŰVÉSZET ÉS IRODALOM — Mit? — fordult az ablak felé Miklós. A konzervnyitóval bajlódott. — öreg róka vagyok. Miért kell novemberben kályhát raknom, ha nincs itt az a kedves, szép felesége?! — Ne törődjék vele! Amint kész a kályha, megkapja a pénzét. Másnap reggel újra megjelent a kályhás. Miklós nem zárta kulcsra az ajtót, s fel sem ébredt a neszezésre. Álmában a fal felé fordult, és a fejére húzta a takarót. Déltájban, közeledve az ébredéshez, feltűnt álmainak színes vetítővásznán egy lány. Akiről azt mondta Miklósnak a legjobb barátja: ő az, akire szükséged van. Nősülj meg, vedd el! Meleg családi tűzhely, az kell neked. És Miklós kétszer felment a lányhoz, aki kettesben élt az anyjával, s hármasban társalogtak. Többé nem találkoztak. Megmaradt magánzónak. Irtózott a nősülés gondolatától, bár titkon meghitt családi életre vágyott. Évek múltán házasságot kötött valakivel, akitől sokat remélt, akivel el tudta képzelni a boldogságot. Éva kozmetikus egy jónevű üzletben. Vajon érdekli-e a pénzen kívül valami? Rávette, hogy állandó éjszakai műszakot vállaljon a tejüzemben. Futottak a forintok után; s mire elkészült ez a ház, eljutottak a kenyértörésig. — Jó délt — köszönt fektében. — Elkészült? — Mindjárt befejezem — mondta a kályhás, és tovább fütyörészett. Elmélyülten, nagy műgonddal rakta a sarat a teknőből a csempék közé. Most nem lehetett zavarni. Mozart-dallamok szálltak a fagyos levegőben. Miklós tovább tűnődött: vajon azzal a lánnyal is úgy járt volna, mint Évával? Nagyon ragaszkodott az anyjához, akárcsak Éva. Együtt kellett yolna élniük „édes hármasban”. Itt ketten lehetnének, nyugalomban, ha Éva is akarná. Itt, ahol életében először érzi magát otthon, mert benne van a kezemunkája, lesz egy igazi kályha. Persze, Éva kandallóról ábrándozott... — Egy pillanat — szólt a mester. — Kevés ugyan a sár, de a tetejére ennyi is elég lesz. Nekem elhiheti. Ismeri Az ember tragédiáját? — Hallottam róla. — A polgári iskolában, ahová koránál fogva nem járhatott, betéve kellett tudni egyes részeit. Azt ismeri, hogy „elkészült a mű, az alkotó pihen”? — Igen. Ezt az Ür mondta. — Nem. Ezt én mondom. Közeleg az áldomás ideje. — Ott egy üveg cseresznye. — Már megkóstoltam. Nem haragszik? — Magának vettem. — Akkor kész a kályha. Megmoshatom a kezem a lavórban? — Persze. A mester dermedt agyagcsomókat sikált le a tenyeréről. Magára kapta zakóját, kiöntött egy decinyi pálinkát, felhajtotta. — Ez jólesett — sóhajtott, deres haját hátra simítva. — Munka után édes az ital, ahogy mondani szoktam. Jó kis ház ez, higgye el. Ideális. — Ezt hogy érti? — Ide mindennap hozhatja a lányokat, tetszik majd nekik... Persze, ha a felesége. . . Mi van vele? — Visszament az anyjához. — Helyes. Jobb lesz így, meglátja. Mind ilyenek. Csak arra vigyázzon, hogy négy-öt napig fával tüzeljen. A kályhás újra töltött, azt is bedöntötte. Vénülő fejjel az anyjánál lakott a vendéglő közelében; régi, dohos épületben, ahová télire beszorultak a tyúkok és a macskák is. — öt-hat nap után tehet rá brikettet, de fokozatosan. Olyan meleg lesz itt, mint a mennyországban. Miklós felkelt, s odaadta a pénzt, meg a pálinkát. — Sok szerencsét — mondta a mester, aztán összeszedegette szerszámait, és to- vábbállt. A kályha öt napig bőven ontotta a füstöt és a gőzt; alsó és felső ajtaján, s minden csempe között. A szoba ablakai bepárásodtak a kályha bűzös leheletétől, mely éjszakánként jégvirággá változott az üvegen. Az örökös szellőztetéstől hidegebb volt benn, mint délben a szabadban. Hetednapra kifújta mérges gőzét a kályha. A szoba kezdett felmelegedni. Estére megtelt forrósággal. • Meleg volt, mint a pokolban. A hetven esztendős Benjamin Britten Alig található századunk zeneszerzői között olyan jelentős egyéniség, aki sokoldalúságban, a világ társadalmi és politikai ellentmondásainak felismerésében és nem utolsósorban mint ízig-vérig zseniális muzsikus együtt említhető lenne a hetven évvel ezelőtt, 1913. november 22-én született Benjámin Brittennel. A sziklás, hullámtarajos, angol tengerparti kisváros, Lowestoft részben meghatározója volt az itt született Britten későbbi operáiban megjelenő emberi karaktereknek. A szülőföld öröksége az egyik legnépszerűbb mű, a Peter Grimes alakjaiban jelent meg talán legerőteljesebben. Ez a valóságot kegyetlen realisztikus- ságában ábrázoló, minden romantikus idilltől mentes tragikus falusi életkép a szegény halászok gyerekkorból ismert alakjainak emlékét őrzi. „A szegények poétája” — mondták a fiatal Brittenre a mű bemutatása idején, amely a Paul Bunyan című, 1941-ben bemutatott opera bukása után végre sikert hozott szerzőjének. Ettől kezdve a század egyik legnagyobb operaköltőjének tekintik Brittent, Wagner és Debussy után a műfaj talán legjelentősebb megújítójának, aki különösen fejlett színpadi érzékével, bámulatos dramaturgiai megjelenítő készségével, és a jellemábrázolásban alkalmazott erőteljes zenei kifejezőerejével tűnt fel. Britten szimfonikus, ora- torikus, sőt kamaraművek komponistájaként is kiemelkedő szerző. Talán két legjelentősebb mestere, Frank Bridge és John Ireland hatására írja azokat a korai szimfonikus alkotásokat, amelyekkel első sikereit aratja. Britten már ötesztendős korától folyamatosan komponált, s kilencéves, amikor első, immár figyelmet érdemlő alkotását, hegedűversenyét megírta, tizenhat esztendős korában már egy oratórium, tíz zongoraszonáta, hat vonósnégyes, egy szimfónia és jó néhány dal és zongoradarab szerzője. Zongoraművészi karrierje is bizonyára a koncertirodalom felé fordítja figyelmét. Említett első operájának a bemutatója idején Britten már 28 éves. Négy esztendővel később a Peter Grimes. Két kamaraoperája, a Lukrécia elrablása és az Albert Herring után megírja A kis kéményseprőt majd a Glorianát, azután táncjátékát, A pagodák hercegét, és — Shakespeare nyomán — A szent- ivánéji álom című nagy sikerű vígoperáját. Britten hihetetlenül termékeny alkotó energiájából még olyan világhírűvé vált kompozíciók megírására is jutott, mint — egyebek közt — a Háborús Requem, a Simple Symphony, a Variációk és fúga egy Purcell- témára ... Mérhetetlen drámai sodrású műveiben gyakran felbukkan a humor, a szatíra, a természet erőihez és szépségéhez való vonzódás. És ha figyelembe vesz- szük például azt is, hogy fiatal éveiben gyakran muzsikált hadikórházakban, óvóhelyeken — Benjamin Britten emberi-művészi magatartásában, személyiségében korunk egyik legnagyobb humanista művészét tisztelhetjük. Sz. Gy. A kép, az érzéki megjelenítés a költészet elemi tartozéka. Sok olyan költőt ismerünk, aki rajzban, festményben is megpróbálta megragadni a világot. A kétféle tehetség gyakran párosul egymással. Jevgenyij Jevtusenko, a világhírű szovjet költő, drasztikusan bevallja: „A rajzoláshoz, ellentétben elődeimmel, tragikusan tehetségtelen vagyok." Ám képekben látja a világot, ezért fogott fényképezőgépet, ha már a keze nem ’ engedelmeskedik képzeletének. Ehhez a művészethez viszont mostani, Ernst Múzeumban látható kiállításának tanúsága szerint nem is akármilyen tehetsége van. Különös szerencséje, hogy bejárhatta az egész világot. Képein Mongóla, Japán, a Fülöp-szigetek, Szingapúr, Ausztrália, New York, Kanada, Anglia, Jugoszlávia, Olaszország, s természetesen a Szovjetunió elevenedik meg. Kevés táj, csendélet, nagyon sok arc, mert Jevtusenkót elsősorban az ember érdekli. A világon mindenütt a köznapi, a csendes, a póz nélküli rejtelmeket, a pillanatokat, a rez- dülő részleteket látja meg. A kisemberek, az elesettek, az öregek, a kisgyermekek bukkannak föl legtöbbször képein. „A fotográfia — vallja — azok néma monológja, kik nem kaptak szót az irodalomban.” gy. I. (MTI Fotó és Hauer Lajos reprodukciói) Néma monológok Jevgenyij Jevtusenko fotókiállítása Stressz Juhász Ferenc
