Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-29 / 256. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. október 29., szombat

p

MŰVÉSZET ÉS IRODALOM

/

Művész és közéleti ember

Beszélgetés Kállai Ferenccel

Egy régi dokumentum részleteit próbáljuk idézgetni Kállai Ferenc Kossuth- díjas, kiváló művésszel, a Nemzeti Színház tagjával, Pest vármegye országgyűlési követének 1825-ben lejegyzett memorandumát.

„Mivel kétséget nem szenved, hogy az Anya Nyelv tökéletesítése egy jól elrendelt Theátrum által is erősít- tetik, de másrészül a Magyar Dísz is megkívánja, hogy hazájában a Nemzeti Jádzó Társaság oly állapotban légyen, melly a nemzet méltóságának megfeleljen: ezért Követ Urak igyekezzenek a dolgot oda vezérelni, hogy az Ország Rendek megajánlandó subsidiumok- ból (pénzbeli segély) a Nemzeti Jádzó Társaság Institu- tuma (létesítménye) megala- píttasson.”

— Valamikor a hetvenes évek elején készült rólam egy televíziós portréfilm, abban is beszéltem arról, hogy ma már nem divat a közadakozás, és ez jól van így, de abban sokakkal együtt hittem, hogy az új Nemzeti ügyét a társadalomra lehet bízni. Sőt, az emberek így sokkal inkább magukénak fogják érezni, közük lesz hozzá.

— A film évfordulóra készült, akkor volt negyedszázada, most éppen harmincöt éve, hagy tagja a Nemzeti Színháznak. Sohasem gondolt arra, hogy máshová szerződjön?

— Az elején rangot adott, hogy a Nemzeti tagja lehettem, később pedig az évek során színházi szempontból monogámmá váltam.

— Pedig megélt... mondjuk így: néhány kemény korszakot mind a Blaha Lujza, mind a Hevesi Sándor téren.

— Értem mire gondol... egy ideig elmerülten igazgatja szemüvegét. — Becsületemre állítom: én személy szerint sohasem éreztem a színházi diktatúrát. Persze az előfordult, hogy a próbán, és még utána hetekig nehezem vettem az oxigént. Olyankor, amikor éreztem, hogy nélkülem akarják megfogalmazni a gondolatokat,

amikor kiszorítottak a koncepcióból. Csak hát a színházi alkotás csapatmunka, amelyben nekem is figyelembe kellett és kell vennem a társakat.

— Említsen néhány produkciót, amelyek utólag is sikerélményként maradtak meg emlékezetében.

— Ha már visszavonhatatlanul megkezdődik belső szervezetünk leépülése, öregedése, akkor megbocsátha- tóbbá válik az emlékezet. Valószínűleg ezért tudok most több darabot említeni, így a Noszty fiú esetét Gellért Endre rendezésében, aztán az Űri murit, a Ná- dasdy által színpadra fogalmazott Othellót; kedvencem a Hosszú út az éjszakában, Az ügynök halála, sőt a Tar- tuffe is. A mostaniak közül pedig a Békés András rendezte Volpone.

— Ezek az előadások különböző stílust képviselnek. Mi a véleménye napjaink színházi stílusjegyeiről?

— Most csak kifogásaimat mondom, színészként. Egyre ritkábban látok érzelmileg gazdag, emóciókat kiváltó előadásokat és egyre több a látványosságra törekvő attraktív megoldás. Ezt magamban „erőszínháznak” nevezem. Ügy hat, mintha le- állíthatatlan rendezői motor hajtaná a gépezetet, amelyben minden a helyén van, csak a katarzis marad el. Fiatal kollégáimnál is azt érzem: mintha szégyellnék érzéseiket.

— ön gyakran adja jelét a társadalmi kérdések iránti érzékenységének. Ez milyen helyet foglal el az életében?

— Hallatlanul fontosnak tartom a társadalmi szervezetek létét és jó működését, mert alkalmat teremtenek arra, hogy az emberek alakítsák és kifejtsék véleményüket, ugyanakkor teret adnak az aktivitás kiéléséhez. Én tagja vagyok az Országos Béketanácsnak és a Magyar—Szovjet Baráti Társaság elnökségének: ezek a szervezetek lehetőséget kínálnak olyan megnyilvánulásoknak, amelyeket fontosnak érzek. A színész számáKállal Ferenc portréja

ra a színpad, a szerep is közéleti tér, amellyel véleményt mondhat és véleményt formálhat, akár Dantont játszik, akár Jourdain urat.

— A Magyar Színházművészeti Szövetség elnökeként hivatalból szembe kell nézzen a szakmáján belüli helyzettel is.

— Ez természetes. A szövetség vezetésének kell olyan ajánlásokat tennie, amelyekkel feloldhatók bizonyos feszültségek a színészek foglalkoztatottságától az esztétikai, kultúrpolitikai kérdésekig. Ha személyes jellegűvé szűkítjük a kört, akkor azt mondhatom: abban csak reménykedni lehet, hogy az ember közszereplése a valóságban kedvézően hat a környezetében élőkre. De erről a bizonyítványt csak sokkal később állítják ki.

— Másoknál kevésbé látványosan ugyan, de sokat tett az új Nemzeti Színházért. A közelmúltban egy film főszerepének teljes tiszteletdíját ajánlotta fel az építkezésre. Éppen ezért tűnt kissé furcsának, hogy az új színház létrehozására mozgósító felhívást a megható hangulatban is nagyon visz- szafogottan mondta el.

— De hát, kérem, nekem azok a mondatok imádságnak tűntek és fohászkodni csak a lelke mélyéről érdemes az embernek: „Legyen mielőbb állandó otthona a Nemzeti Színháznak, hogy méltó körülmények között, a kor követelményeinek színvonalán folytathassa a szent hagyományt: segítse kifejezni mindazt, amit az emberiség és a magyarság önmagáról, helyzetéről, jövőjéről el akar mondani!"

Kriszt György

ESHBSK&BüS

■■m

lángot leső szemünk körül ott felhőzött az álom, amikor elkezdte mondani nagyapám: „Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon. Messziről lobogva tenger pusztaságon ...” S lobogott valóban. Ott táncoltak a fénykarikák a padlón és a meszelt fagerendás mennyezeten. Nagyapám végig tudta a Toldit. A nagyszalontai iskolában, ahova hajdan járt, csak az első éneket kellett kívülről megtanulni, de ő annyiszor elolvasta, hogy megtanulta végig és mondta nekünk esténként. így ismertem meg Arany János balladáit is, lámpagyújtás előtt. Máig fülembe cseng a „hűs cseppet, hű csehem”, meg a „Kont, a kemény vitéz.”

Leveszem hát a lámpát a szekrény tetejéről, a múltkor sikerült ötös belet szereznem bele, petróleum is van itthon, motormosáshoz. Meggyújtom a kis lángot, lehúzom, óvatosan ráteszem az üveget, s valami régen, nagyon régen látott meleg fény önti el a szobát.

— Büdös — mondja kisfiam és duzzogva kotorászik a játékai között. Tudom, hogy a Petrocellire gondol, amit ma nem tudunk megnézni, ezért röpködnek a várvédő katonák a padlón szanaszét, akik voltaképpen semmiről sem tehetnek. Feleségem a mosógép miatt zsörtölődik, hogy ott a sok ruha a vízben, s még jobban beléjük ázik a piszok.

— Hej — te cseh vitéz, te cseh vitéz, aki Toldi vas- markába adtad a kezed! Hova tűntél az időben?

★

Falura mentünk a múltkor, feleségem szüleihez, mint a kirándulók. Két napja állt el az eső, s a Tisza ártéri öntéstalaj minden lépésnél leszedte gyermekeim lábáról a divatos félcipőt s a fűzött sarut. Gumicsizma kell ilyenkor ide, de ki tart ma már városi lakásában gumicsizmát? Legfeljebb a horgászok. Az öregek nem voltak otthon, elmentek valamelyik asszony-lányukhoz Szőlősre, Szalókra, ki tudja.

Fáradtak voltunk az utazástól és a koránkeléstől. Hol lehet a kulcs? Valamikor itt nem zárták kulcsra az ajtót akkor sem, ha hosszabb időre mentek. Bözsi néni nézett át napjában többször is a szomszédból, krumplit főzött a malacnak, répalevet vágott a kacsáknak, s ha végzett, behajtotta a pitvarajtót. Bözsi néni már nem lakik a faluban, felment a fiához Pestre, s most valahol a lágymányosi lakótelepen ül egy hatodik emeleti erkélyen, s a kacsákra gondol, amit az öreg kotló költött ki a kiskonyhában, s mire kitavaszodott, úgy gurultak az árokpart füvén, mint megannyi sárga pihés kis göröngy.

De hol lehet a kulcs? Mert el nem vitték, az biztos. Feltapogatunk a gerendára, nincs. A gőré ajtaja nyitva, s belül van egy hagy szeg. Azon sincs. Végül apósom rég használt gulyás tarisznyájában leljük meg a tengeridaráló felett. — Akkor hát, mintha itthon lennénk — mondja a

feleségem. — Apríts fát, gyújtóst is csinálj, ép meg valami újságot keresek.

— Olvasni akarunk? — kérdi a kisfiam.

— Nem, begyújtunk.

★

A paradicsomot már elpa- lántálták s a tormának akkora levele van, mint két tenyér. A sárgarépának, petrezselyemnek meg cérnavékony a gyökere, tehát szalonnát sütünk és zöldhagymát eszünk hozzá. A tűz ropog, szárazfát, száraz akácfát tettünk rá s fiam, míg majszolja a szalonnás kenyeret, csöndesen megjegyzi: — Anyu, de jó, hogy paraszt voltál valamikor. Most mihez kezdenénk ebben a házban?

Pedig már ez a ház sem a régi. A kemencét lebontották, palára cserélték a régi nádtetőt s az istálló is üres. Piros, a hajdanvolt kezes tehén jászla előtt most régi szerszámok rozsdásodnak s egy lóhoz való ekekapa.

A faluban korszerű tejkombinát van, gumitömlőkön megy a fejőgéptől a tej, s fölül a mestergerenda alatt karvastag üvegcsőben bugy- burog tovább. Gyerekeim ámulva nézik. — így készül a tej? — Készült — gondolom én, mert még emlékszem Pirosra, „akire” itt egyetlen tehén sem hasonlít. Egyformán szomorúak — majdnem azt írtam: szótla- nok. Fülükben műanyag lap libeg s rajta számok.

— Evőgépek — mondja a kisfiam. — és közben adják a tejet.

★

Kiscsirkék kelnek a tojásból. Mozog, billeg a szalmán a tojás, majd egy belülről jövő csőrütéstől hálósán megrepedezik. Állunk a születés nagy misztériuma előtt s nincs egy szavunk se. Most már egy másik is mozog, fiam a szájára teszi új- ját, s leguggol a meleg kosár fölé.

Valahol lökhajtásos repülőgépek zúgnak, atomreaktor épül, olaj buzog a tengerekbe, itt most a harmadik tojás is megreped, s billeg, mozog a negyedik is. A legelőször kikelt kis nedves pe- helygubanc sután mozgatja szárnyait.

— Repülni akar, látod? Pedig még meg sem száradt.

★

Végre megjön az áram. Felbúg a bekapcsolva hagyott mosógép, s a tévé elkezd hunyorogni. A Petro- cellinek már vége, ma sem tudtuk meg: felépült-e a házuk a sivatagban, vagy a lakókocsiban élnek még mindig. Elfújom a lámpát és mintha a múltat fújnám el vele. Valami fontosat, ami többé már nem jön vissza. Vagy csak egy kormos kis láng volt? Ni, hogy befeketítette a lámpaüveget. Talán a petró nem olyan már, mint valaha volt.

—i Vagy mi hagytuk túl magasra lobogni? ,

Mester Attila