Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-25 / 252. szám
4. bob* .fiWfüy^f^ryi B k M ■*! y BL M Ji *-f| M w A *i5t4‘ JÉ ll)Ígiợ#£^MgWyLi||fi£^ NÉPÚJSÁG, 1983. október 25., kedd Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT Ä BARÁTSÁG SZOLGÁLATÁBAN Tízéves a Szovjet Tudomány e$ Kultúra Háza A Semmelweis utcai palota Méltó hajlék a tudomány és a kultúra számára — ez az első gondolata annak, aki befordul a zajos budapesti belvárosi Semmelweis utcáról, a mindig nyitva álló kapun. Bent márvány lépcsőház, tágas termek, ünnepélyes csend és — ha ellentétnek hangzik is — a termekben szinte állandóan történik valami: hangverseny, klubösszejövetel, filmvetítés, kiállítás — sorolni is sok volna. A Szovjet Tudomány és Kultúra Házában vagyunk, ahol éppen évfordulóra készülődnek. Művészi újjászületés Mi tagadás: Teleki László Kegyence nem a magyar irodalom legbravúrosabb remeklése. A művet tizenéves koromban olvastam, mégis tetszett, mert megbabonázott a szerző emberi nemessége, s munkájának konfliktusgazdagsága. Akkor talán több értékkel is felruháztam ezt az alkotást, mint amennyi megillette. Nagyot nem tévedtem, mert Illyés Gyula is felfigyelt rá, méghozzá olyannyira, hogy érdemesnek tartotta teljesen átdolgozni, újraírni. Valószínűleg a csiszolatlan gyémántban rejlő lehetőségek ragadták meg, s a szakavatottak biztonságával fogott hozzá a káprázatos briliáns felvillantásához. Az elegyes rangú darabból kivételes kincset formált. Felvillanyozhatták a végletekig kiélezett helyzetek, s ráérezhetett arra, hogy ezek művészibb megfogalmazása napjaink számára tanulságok regimentjét kínálja. Elsősorban arra keresett választ, hogy hol a közös ügyért hozott áldozatok határa. Főhőse Maximus patrícius, a bukás előtt álló római birodalom egyik tehetséges vezető személyisége, aki nemcsak az államot, hanem vele együtt a kultúra, a civilizáció hagyatékát is menteni kívánja, s ezért harcol a széthúzás ellen, emiatt küzd az egységért. Eltűri a szeszélyes, a perverzen zsarnoki Valentinia- nus császár önkényeskedését, még attól sem riad vissza, hogy a tisztes cél érdekében feleségét is feláldozza, s az élvhajhász uralkodónak engedje át. Más szóval: a számára legdrágábbról is lemondott, nem sejtve, hogy ezzel saját összeomlását idézi elő. A példabeszédet nekünk Mpostázták. Ezért kellett té- vésíteni, a tizenöt esztendővel ezelőtt színpadra állított tragédiát. Mindkét változatot Vámos László -rendezte, aki boszorkányos ügyességgel igazodik el a képernyő világában. Épp ezért alapozott a közelképekben levő adottságokra. Tehette, mivel olyan művészeket 'választott partneréül, mint Sinkovits Imre (Maximus), Trokán Péter (Valentinianus); Almási Éva (Júlia); Papadimitriu Athina (Edoxia császárnő); Mádi Szabó Gábor (Fulgentius, el- lenzési szenátor); Inke László (Heraclius, a heréit). Közülük a vívódó patrícius lelki rezdüléseinek megjelenítése sikeredett legtökéletesebbre. Ezzel a csorbítatlan összmunkával magyarázható, hogy újjászületett egy lassan elfeledett dráma, gazdagítva nemcsak minket, hanem az utánunk következő nemzedékeket is ... (pécsi) Vox humana Vagyis: emberi hang. Az, amelyik annyi szépet és jót tud. Sokszor még feleslegesen is. De miért is mondom ezt? Láttam egy rendkívül gyenge angol filmet, amelynek Anne volt a címe, s az Isten veled, drágám sorozat részeként mutatták be szerdán. Aki látta, tudja: a történet ósdi volt és gyengécske, nemkülönben a megvalósítás. Egy feleség vívódásairól szólt mindez, s a tévéfilmek ócskapiacáról származhat ez a széria. Persze lehet emberi jelenségeket, családi konfliktusokat szellemesen is ábrázolni, de ez messzi állt attól. Csak hát... A szinkron némileg feledtette a szereplők és a sztori gyengeségeit. Nézem, nézem, s közben hallgatom, valami miatt leköt ez az egész. Legszívesebben hangjátékként élvezném. Nem tévedés e szó, hiszen a vox humana, az emberi (asszonyi!) hang, amit hallok, Ruttkai Éváé, aki elbűvölően tolmácsolta a középkorú nő esetlen mondatait. Ellentmondás, de lám csak, ilyen „csodák” is vannak. Bár nem tudom, hogy ez a filmecske megérdemelte-e ezt a segítséget? (-bor) Tíz éve, 1973. november 9-én nyitotta meg kapuit. Ötmillió látogató Nem volna unalmas a felsorolás, mégsem lehet vállalkozni arra, hogy elmondjuk: mi mindennek adott otthont egy évtized alatt az a ház, hányféle rendezvényen szórakoztak és művelődtek itt az ország minden részéből érkező vendégek. Számokból talán elég annyi: az elegáns, belvárosi épületben fél magyarországnyi, mintegy ötmillió látogató fordult meg. Az itt és országszerte tartott rendezvények száma meghaladta a tízezret, a filmbemutatóké pedig a nyolcezer fölött jár. Talán ennyiből is kitűnik: itt mindenki otthon érzi magát. Elsősorban azért, mert a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában figyelmes vendégszeretettel fogadják a látogatót. De nem utolsósorban azért is, mert annyiféle program között lehet válogatni, hogy aki egyszer akár csak betévedt ide — attól kezdve törzsvendég lesz. Kezdve a legifjabba- kon, akik közül egyre többnek kedvenc vasárnapi időtöltése a rajz- és bábfilmek nézése a Napocska gyermekklubban. Még a legnehezebbnek tartott korosztály, a tizenéveseké is megtalálja itt azt, ami érdekli, ók a Kortárs ifjúsági barátsági klubot látogatják, miközben az apák a szovjet—magyar sportbarátok klubjában vitatkoznak az újabb és emlékeznek a régebbi sporteredményekről. S hogy az egyenjogúságon se essék csorba — ugyancsak itt működik a Vörös Szegfű klub, amely a magyar és a szovjet asszonyok barátságát szolgálja. Folytathatnánk a sort a szocialista' brigádok, a volt szovjet ösztöndíjasok, az orosz és szovjet zene kedvelőinek klubjaival, illetve köreivel. Természetesen olyanok is vannak — nem is kis számmal —, .akik felváltva látogatják a klubokat vagy egyikből a másikba látogatnak át, hiszen számosán kedvelték meg az orosz zenét ösztöndíjas éveikben, s most hol a régi tanulótársak közt töltik a kellemes órákat, hol a zene élvezetében mélyednek el. Ismét másokat a könyvek érdekelnek — s itt kielégíthetik ezt a kulturált szenvedélyüket is. Az egyik könyvtárteremben szépirodalmi és társadalomtudományi műveket találnak, a másikban a műszaki-tudományos ismereteiket bővíthetik. A két könyvtárban összesen több mint negyvenezer kötet áll az olvasók rendelkezésére. A rendszeres olvasók kívánságának tesz eleget a ház vezetősége a közeljövőben: megalakítja az orosz és szovjet irodalom barátainak klubját. Művészeti központ Az olvasni- és hallgatniva- lókon kivül — s mintegy kiegészítésükként és illusztrációjaként — gyönyörköd- nivaló is akad mindig a Semmelweis utcai palotában. Tíz év alatt a Szovjetuniónak több köztársasága mutatta be képzőművészeinek alkotásait és iparművészetének termékeit. Volt itt kiállítás litván grafikákból, lett fémművesmunkákból, szemelvények az üzbég képzőművészetből, s természetesen több kiállítás mutatta be a legnagyobb szovjet köztársaság népének, az oroszoknak sokféle művészeti alkotásait. S a legújabb: október közepén rendkívül érdekes és művészeti értékekben gazdag kiállítás nyílt meg itt: magyar festők, grafikusok és szobrászok munkáit mutatják be. Ezekben egy a közös: a Szovjetunióban tanult vagy ott járt művészek a földrésznyi országban szerzett élményeiket örökitették meg és mutatják be a tizedik évforduló tiszteletére. Híven és következetesen szolgálja a ház a szovjet és a magyar nép barátságának ügyét. Egyre szélesíti a kapcsolatokat, amiből következik, hogy ez a legkevésbé sem szorítkozhat Budapestre. Ezért hívott meg már több megyét önálló kiállításra. Elhozták ide értékeiket a Vas megyeiek, legutóbb a dunaújvárosiak — s a sorozat még hosszan folytatódik. Ugyanennek a másik oldala, hogy a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában bemutatott játék-, dokumentum- és rajzfilmeket eljuttatják a városokba és falvakba is. Találkozások szovjet alkotókkal S akik a filmeken megjelennek, akiket alkotásaik alapján vagy akár hanglemezről ismer a közönség — ellátogatnak személyesen is. Járt már e falak között Gri- gorij Csuhraj filmrendező, Jevgenyij Nyeszterenko operaénekes, Robert Rozs- gyesztvenszkij és Csingiz Ajtmatov író — hogy csak néhány nagy nevet említsünk a sok közül. De voltak és a közeljövőben ismét lesznek űrhajós vendégek is, itt találkoznak a kozmosz titkai iránt érdeklődő magyar barátaikkal. Mindez a legszebb, legkulturáltabb környezetben. Az első, már a belépéskor megragadó látnivaló a márványoszlopos előcsarnok. Onnan halkan suhanó liftek viszik a vendégeket a felsőbb emeletekre, ahol kényelemben, hangszigetelt termekben élvezhetik a filmeket, a zenét, társaloghatnak egymással a klubtagok — kinek mihez van kedve és hajlama. Számos magyar társadalmi szerv, egyesület működik együtt a Szovjet Tudomány és Kultúra Házával, segíti munkáját. így a Hazafias Népfront, a KISZ, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság. Tíz esztendő eredményei azt mutatják, hogy a közös munka máris sok szép gyümölcsöt hozott. További hasonlókat kívánunk az újabb évtizedekre. (V. E.) Nem örömében dörzsöl- gette tenyereit egymáshoz Téglásy. Csak ücsörgött bágyadtan öreg íróasztala mögött, s zavartan pislogott körbe. A' teremben levők, ügyet sem vetve rá, görnyedtek aktáik fölött. A szokásos kedélyes csevegés helyett idegesítő csend honolt. Téglásy már csak azért sem értette a helyzetet, mert tíz éve — mióta az osztályon dolgozik — ilyen még nem fordult elő! Már- hogy az évnek ezen a napján — születése évfordulóján — ne köszöntsék őt munkatársai. Hagyomány lett ugyanis, hogy amikor október 17-én átlépi az iroda küszöbét, kollégái tréfás szöveg kíséretében rendszerint valamilyen ízléses adománnyal várják. Egyszer például előre csomózott ajándéknyakkendővel adták tudtára, ideje lenne már kicserélni azt az egy régi kopottat. Egy másik évben vadonatúj átmeneti felöltővel lepték meg: nem bírták tovább nézni, hogyan didereg a csípős őszi szélben — lévén ruhatárának mindösz- sze egyetlenegy kabátja, az is téli. De kapott már az egy évtized alatt szép varrókészletet, gombokat, köröm- és hajápoló szereket, illatosító kenőcsöket és sprayket. Mert bizony Téglásy igazi agglegény volt világéletében.' Kevés érzékkel megáldva a finomságokhoz, ráadásul hajlamos arra is, hogy könnyen elhagyja magát. A kollégák gyengéd figyelmeztetései kétségkívül hatottak a különben jóvágású férfira. Jóindulatú jelzéseiket pironkodva fogadta ugyan először, utóbb azonban sohasem feledkezett meg róluk. Sértődés sem lett soha a dologból, ehelyett ilyen alkalmakkor az ünnepelt mindenkit meghívott hétvégi házába születésnapi zsúrra. Szóval, Téglásy most ott feszengett egész nap az asztalánál. Várta, hogy végre történjen valami — mindhiába. Kezdetben arra gondolt, társai elfelejtkeztek a születésnapjáról, s most —, hogy nemrég megérkezett — eszméltek fel és próbálják valamiképp meg nem történtté tenni mulasztásukat. Am, ahogy múltak a percek, úgy vált mind izgatottabbá. Csak nem bántottam meg valamelyiküket — morfondírozott magában. Ezt a gondolatot is hamar elvetette, hiszen városszerte köztudott volt: ez kivételes munkahely, ahol nem kapnak lábra alantas intrikák, Téglásytól származtatYiatók meg különösen nem! Megfordult a fejében az is, hogy talán a munkájában követhetett el olyan bakit, aminek esetleges Súlyos következményeiről már csak ő nem értesült. De nem! A főnök titkárnője a telefonban nyerítő kacaj közepette oszlatta el ezt az aggodalmát is. Csüggedése hirtelen me- hetnékbe csapott át. Meg sem várta, hogy az óramutató a munkaidő végét jelző számra ugorjon. Gyors mozdulatokkal vette le a fogasról fénylő kalapját, legújabb divatú ballonját, s az ajtó felé sietett. Ott azonban útját állta legjobb barátja, Mérei, aki látszólag nagy komolyan érdeklődött: — Mi van veled? Már meg sem hívsz bennünket a születésnapodra, úgy mint szoktál? Majd látva Téglásy elképedését, s hogy épp kitörni készül belőle a méltatlankodás, mosolyogva folytatta: — Csak nem gondolod, hogy megfeledkeztünk rólad? Az idén ez az ajándékunk, — hogy nincs mit adnunk. Nincs mire felhívnunk a figyelmedet, mert most már szerintünk tökéletesen pedáns ember vagy... Szalay Zoltán Rövid ősxi antológia „...kép képhez hogy Az Egri Irodalom- és Zenebarátok Társasága — hosszú szünet után — ismét jelentkezett és a Helyőrségi Művelődési Otthon színháztermében zenés irodalmi műsort adott a vers és a kamarazene híveinek. A műsor címét Georg Trakl Tündöklő ősz ... című verséből kölcsönözték. És ez a verseim találó is az elhangzott műsorra. Mint ahogyan az is jellemző, hogy a felhangzó Petőfi-, Berzsenyi-, Ady-, Babits-, Kosztolányi- és Tóth Árpád-versek mellett a témakörön belül rangos költőktől idézett a baráti társaság. Hiszen az aranyló, a sokszínű őszi kavargásban, ahol nemcsak a fülledt, lobogó sárgák, barnák, rozsdamarta erdők és parkok és szőlődombok és gyümölcsök csábítanak az élet élvezetére, a hangulatok ki- és átélésére, de el is lehet gondolkodni. Olykor szomor- kodni is a múlás valósága és látomása felett. A századelő túlérett érzelmei, szimbolikája jól megfértek Shelley légies soraival, Francis Jammes mindig is ünneplő áhítatával, Tyutcsev elmerengéseivel, Rimbaud összetéveszthetetlen képével, ahogy éppen sebzett cipőié zsinórját pengeti kóborlásaiban. Idevág a bort és a szerelmet himnikus szavakkal ünneplő Anakreon verse is, aki ezer éveken túlról üzen nekünk a bor gonosz hatalmáról, de jókedvűen, jói ismerve az emberi természet titkait. Ennek a tarkaságában is kitűnően összeválogatott verscsokomak a hegyében azért mégis Kosztolányi Dezsőt éreztük. Talán a témakör is az oka, de inkább az az olvadó zeneiség, az a ritmusvilág, a nyitott szemmel végiggondolás a magyarázata, hogy a nagy vers, a Szeptemberi áhitat most is telibe talált. Van ebben a versben pátosz és lemondás, az európai ember megbántott idegrendszeréből valami betegesen érzékeny. És mégis megindító, megtisztító élmény hallani ezeket a hintázó-lendületbe jövő szép sorokat; „az ifjúság zászlóit” úgy látni, ahogyan az ünnepi magasban röpülnek. S talán csak a képzeletben. És ennek a versnek a hatása akkor is megvan, akkor is önálló, ha előtte már elhangzott, értő, igényes tolmácsolásban Shelley Ódája a nyugati szélhez. A versmondók, Jónás Zoltán, Juhász Csaba, Kakuk Jenő,. Kalmár Péter, dr. Nyíri Beáta, Pászthy Mária és Vi- rágh Tibor még mindig a régi Egri Irodalmi Színpad jó hagyományait ápolják. Az egyéniségükhöz közel álló szerzőktől veszik át a mondanivalót és azzal az átéléssel formálják meg azokat, hogy a szépen csengő szavak hatása ne hervadjon le idő előtt. A műsor zenei részét Visimul...” valdi Évszgkokjából az ősz részleteivel tették vonzóvá, derűssé. Kodály Esik a városra című kompozíciója utalt a súlyos járású novemberi időre, de Csajkovszkij Édes álmodozása, Chopin Forradalmi etűdje, Lisznyay ősze különböző érzelmi oldalakról támadta a közönséget. Mintha a számok is vallották volna, hogy a könnyű járású nyár után a lassúbb lépésű ősz is hozhat, hoz is meglepő hangulatokat, melankóliát, pezsgést, szerelmet. Kalmár Gyula, Kiss József, Pálvöl- gyi Agnes, Radnóti Tibor és Szepesi György szólistákként működtek közre, míg az Egri Szimfonikus Zenekar tagjaiból alakult alkalmi kisegyüttes főként Vivaldi muzsikájával ötvözte jól a műsort. A zenei anyagot Farkas István gondozta. Egy ilyen zenés irodalmi matiné légkörét, ennek a napfényes délelőtti órának a hangulatát inkább baráti megbeszéléseken lehet visz- szaadni, végigcsemegézni. Azt azonban a nyilvánosság előtt is el kell mondanunk, hogy ez a lelkes irodalmi-zenei társaság hézagpótló szerepet tölt be Egerben. És biztatnánk őket arra, hogy gyakrabban lépjenek fel, a sűrített műsorokkal is szervezzék, gyarapítsák ezt a lelkes hallgatóságot, amely érti, támogatja törekvéseiket. Farkas András
