Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-22 / 250. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. október 22.., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9 SZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT Brahms és Becs A klasszikus formát őrző zeneköltő Az európai zenetörténet­nek azt a részét, amely meg­közelítően a XIX. század második felére esik, a ro­mantika korának szokták nevezni. És ha a zenetörté­neti határok nem is húzha­tók meg élesen, a 150 évvel ezelőtt született Johannes Brahmsot a romantika nagy összefoglaló mesterének, mű­vészetét néhányan é korszak zárókövének tekintik. Brahms úgy volt kora egyik legnagyobb zeneköltő­je. hogy közben óvta, őrizte az egyre felbomlóban lévő klasszikus zenei formákat. Talán ezért volt a maga ko­rában sokak számára érthe­tetlen, talán ezért is szakadt kél partra megítéléseben. il­letve az új zenei törekvések — egyebek között a Liszt-fé­le szimfonikus költemény — elfogadásában a zenei köz­vélemény. A Hamburgban született Brahms természete­sen nem vett részt a mondva csinált ellentétekre épülő harcokban, azoknak sokkal inkább szenvedő alanya volt. Mert Brahms a saját hazájában csak igen kevés megbecsülést élvezett, leg­alább is ahhoz képest, amit Ausztriában, Bécsben meg­kapott. Az idén százötven éve született Brahmsról a világ sok táján, így hazánkban is, megemlékeztek. És termé­szetesen Bécsben is, ahol éle­te nagyobb részét töltötte. Egyebek között a „Brahms Bécsben" című kiállítással a Gesellschaft der Musik­freunde épületében, amely­nek Brahms egy ideig mű­vészeti vezetője volt. Bécs szinte megérkezése napjától nagy elismeréssel és megbecsüléssel fogadta az akkor huszonkilenc esz­tendős német zeneszerzőt es zongoraművészt. A század közepén gyorsan fejlődő, nö­vekvő osztrák főváros va­lóságos gyűjtőhelye volt a környező népek zeneművé­szeinek, s talán ezért értette meg jobban a brahmszi mm zsika hagyományőrző de egyszersmind előremutató hangját. Ennek a fogadtatás­nak köszönhető, hogy Brahms végül is új, válasz­tott hazájának tekintette Bécset. Itt telepedett le. itt volt a legtöbb barátja, itt hunyta le a szemét és mű­veinek nagyobb részét is a bécsi évek idején alkotta. Legendás és értékes gyűj­teményét: könyveket, leve­leket, kéziratokat a Musik- vereinnek adományozta, s eb­ből a gyűjteményből állította össze az örökséget gondosan őrző, ápoló intézmény a ki­állítást. 'A válogatás nyomon követte Bécs zenei életének alakulását, Brahms hangver­senyeinek.fogadtatását, a ze­neköltő magánéletét és köz­életi szereplését. Megismer­hettük polgári és művész ba­rátait, többek között az ak­kor már neves magyar he­gedűművészt, Joachim Jó­zsefet és honfitársait. A ze­neszerző Goldmark Károlyt, valamint Richter Jánost, Brahms több művének diri­gensét. Jónéhány kéziratos és első kiadású, illetve Brahms által másolt kotta is van a gyűjteményben, egye­bek közt Mozart nagy G- moll szimfóniájának és Brahms Német Requiemjé- nek eredeti partitúrája. És természetesen fotók a zene­A fiatal Brahms Brahms és Joachim József szerzőről, barátairól, a Ká­roly utcai lakásáról, szülei­ről, Clara Schumannról, aki­hez idővel nemes barátság­gá alakuló szenvedélyes sze­relemmel vonzódott... Az ünneplést sohasem kedvelő Brahmsról talán minden más megemlékezés­nél hívebben szólt a bécsi kiállítás] Ez a hangos hírve­rést nélkülöző tisztelgés, el­sősorban a nagy műveltségű, bölcs ember előtt, aki halá­láig hű maradt választott hazájához. És akinek Bécs is hűségesen őrzi emlékét és tárgyi, szellemi öröksé­gét. Szomory György Varsa Zoltán: AKI SZERET — ÜGY SZERESSEN A RUHÁJA LÁNGOT VESSEN LEGYEN VIRRADÓ SZIVÁRVÁNY GYERTYA-HITEM ÁRVA LÁNGJÁN Ha madaram: fölrepülhet, éjszakámban csöndesülhet. Ha virágom: hajladozhat, a világra nyilhadozhat. Ha hús vizem, ha kenyerem: őt szomjazom, öt éhezem. CSAK SZERESSEN — JAJ — SZERESSEN c 4Ui szeret... A RUHÁJA LÁNGOT VESSEN SORSOM — VIRRASZTÓ SZIVÁRVÁNY LEGYEN HITEM ÁRVA LÁNGJÁN Mikor hajával palástol, rejtőzhessen a haláltól, gyönyörökbe rejtőztessen, tűzből, faigyból is kimentsen, tenyerében csodafákat leljek, fészekrejtő ágat. ÉRTEM LOBOT-LÁNGOT VESSEN A HALÁLTÓL ELSZERESSEN HITEM HÖKÖLT, CSORBA LÁNGJÁN LEGYEN VÉRREL-SZÖTT SZIVÁRVÁNY Arcok, világok szakadnak, látomások, riogatnak, szegődjön hozzám vigasznak, szerelemnek, kárhozatnak. AKI SZERET — MEGMENT ENGEM Ments meg engem, ments meg engem! K ezer évet Az asszojiy kelletlenül be­csoszogott a szobába, még onnan is kifelé beszélt, hoz­zájuk, püfölt néhányat a dunyhára, aztán visszajött, mellékesen odavetve: enni akar. Szorongva, rémülten, könnyekkel küszködve meg­állhassanak az ágy két ol­dalán. Besüppedt a matracba szinte egészen. Talán észre sem vette őket. Csak megérezhette, hogy ott vannak, hogy ők azok, mert csukott szemmel egyszercsak beszélni kezdett hozzájuk: • örülök, jaj, de örü­lök, hogy még látlak titeket, tovább is csukott szemmel beszélt, halkan, hangsúlyta­lanul és sebesen, rövid mondatokat egy lélegzetre, mintha nem merne hosszab- ,bakba kezdeni, hátha nem fejezheti be. Teljesen el­gyöngült a fájdalomtól, er­ről beszélt, hogy mennyire fáj. egész testét kitöltötte a kín, lefoglalta mindeji gon­dolatát, elzsarolta egész lé­nyét. hallgattak önkívület­ben. a lepusztult szoba fa­lain járatva tekintetüket. aztán a széthajtható, tükrös öltözőállványt nézték, ott volt az ő fényképük is, a keret mellé dugva, kézen­fogva álltak az ablak alatt békés mosollyal, nem értet-' ték, sosem értették, miért akarja tőlük ez az ember, hogy ne legyenek már ilyen negédesek, azt sem értették, mit jelent ez a szó, aki nyu­godt volt, az halálra inge­relte az öreget, sosem volt egyetlen békés pillanata sem, mindig vadul, kész­akarva felfokozott tempó­ban élt, élvezettel csapott bele minden kiszámított, féltve őrzött nyugalomba, szándékosan kereste az al­kalmat, hogy hátborzongaftó kockázatokba vesse magát, a háború utolsó előtti évé­ben kihívóan a bérház fo­lyosójára nyíló ajtó kilin­csére tűzette a Népszavát, senki sem bántotta, ismer­ték, szökevényeket bújta­tott, amikor behívták, maga is meglógott, bombázások alatt katonaruhában járt kaját lopni, éjszaka egy ro­mos házból mindenféle lim-. lomot hajigáit a járőrre. így kaszabolta áí magát az életén, hátra se nézve, de még oldalra sem, senkivel nem törődve, csak a követ­kező huszárvágás volt a fontos számára. Meg néha ő. Néha. Talán tízszer, ha találkoztak összesen az ő huszonéves életében, egy- egy karácsonykor, nagynéha nyaranta, de nem is hiány­zott az öreg, valahogy az volt természetes, hogy min­dig titokzatos távoliét vegye körül őt, és szinte szentség- törőnek, saját szentsége meggyalázójának tűnt, ami­kor harsányan és váratlanul berobbant egy napjukba, és önfeledt gyerekkacagástól kísérve teljesen szétzilálta azt. Ez lehetett neki az igazi kín: kiszolgáltatottan, küz­delemre képtelenül feküdni az ágyban, és várni, várni ahelyett, hogy elébemenne az elkerülhetetlennek, a po­fájába köpne, és legalább még néhány kemény, svun- gos ütést kiosztana neki, mint szokta a pálya sar­kánál a söntéstől jövet, akár egyszerre öttel szemben is. Kábultan támolyogtak ki a konyhába, míg az öreg nekiállt átkötözni a lábát. Ebéd után megborotválta. Sosem csinálta még máson, remegő kézzel kevert habot, a könyökében, vállábán ap­fEBBtt lókat nyilallt az ideg. ahogy a penge egyik ősz borostáról a másikra ugrott. Éppen ar­ra gondolt, míg íói-alá sik­latta a nyakán az ócska bo­rotvát, milyen szörnyű len­ne, ha pont az ő kezében csúszna meg olyan szeren­csétlenül a kés, mikor az öreg torz vigyorral kiszólt a szappanhab alól: hülye voltam, hogy megvártam, intett, nem is annyira a lá­bára, mint inkább meg­határozatlanul körbe, ne­kem kellett volna elintézni magam már régen. Megállt a kezében a borotva, tor­kán akadt a szó, nem tudta, mit is mondhatna erre. Ké­sőbb újra elöntötte a fájda­lom az öreget, megkérte, masszírozza a lábfejét, ő meg, szinte vezeklésképpen, letekerte a gézt, és közvet­lenül a hiányzó nagyujj he­lyén üszkösödő óriási seb mentén kezdte dörzsölni a felpikkelyesedett, száraz bőrt. Ha jobb az öreg szí­ve, az egész lábát amputál­ták volna, az érszűkület tel­jesen elintézte, de így csak a legrosszabb résznél avat­koztak be, pár héttel meg­hosszabbították az életét, hazaküldték, ne vegye el a helyet reményteljesebb be­tegek elől. Jót tett neki a masszázs, hanyattdőlt, el­nyomta az álom. Így hagy­ták ott a kriptaszagú szo­bában. Régi rege — új szemszögből O. Csiladze: Ment egy ember az úton Iászon megjelenik a kolk- hiszi király, Aiétész előtt, s visszaköveteli az aranygyap­jút. Médeia, a király leg­kisebb lánya szerelemre gyullad a szép ifjú iránt, ellopja neki az aranygyap­jút, s zsákmányukkal meg­szöknek Kolkhiszból. E sok­szor és sokféleképpen fel­dolgozott mitológiai történet elevenedik meg a kiváló grúz költő, Otar Csiladze első re­gényének lapjain. Műve fi­lozófiai, erkölcsi problémá­kat vet fel, a történelmet a mítosszal, az idillt a pamf­lettel, a közvetlen kinyilat­koztatást a szinte felfogha­tatlanul sokszínű allegóriá­val ötvözi. A Ment egy ember az úton című regény azonban nem elsősorban Iászon és az ar­gonauták sorsának törénete, hánem a kolkhisziaiké, s eb­ből a nézőpontból az arany- gyapjú visszaszerzése nem­hogy nem hőstett, de egy aljas politikai színjáték — egy körmönfont ravaszság­gal kitervelt gyarmatosítás — kezdete. Minósz, krétai király csalétekként küldi Va- ni városába az aranygyap­jas koson utazó Phrixoszt, hogy fészket rakjon és ma­gához hasonlatos fiakat ne­veljen a távoli, virágzó or­szágban, melynek megszer­zését Kréta számára nagy­hatalmi érdekek diktálják. Vani (Kolkhisz) lakói egyre- másra követik el a hibákat, de sohasem jut eszükbe, hogy az álnok, messze te­kintő ellenség csak eszközül használta fel őket, s örök­re elyette tőlük hazájukat. Vani pusztulásának króniká­ja ez a megrendítő erejű költői vízió. Csiladze regényét seho­gyan sem lehet beszorítani a szokásos műfaji kategóri­ák közé. Talán a görög mí­toszok motívumvariációjának lehetne nevezni? Hiszen sze­repel benne Iászon, Médeia, Minósz „minden uralkodók leghatalmasabbika”, Aitész, sőt még Ikaroszt is megem­líti. De ezek a figurák itt nemcsak leszálltak a földre, hanem reális talajra is ta­láltak. Médeia varázslata olyan, mint a idősebb nem­zedékek kuruzslása, Phrixosz pedig nem is királyfi, ha­nem egy szegény családból származó fiúcska, aki a ra- vasz krétai politika eszköze lett; Iaszón alakjában a ka­landvágy testesül meg. A mitológiai alakok azonban csak a regény első részében jelennek meg, a továbbiak­ban már az ősi Vani város lakói szerepelnek. Talán akkor történelmi re­génynek tekintsük Csiladze művét? A válasz erre is: nem! Hisz Vani városának bukását két egymástól füg­getlen tényező okozta: a po­litikai — a kegyetlen és os­toba diktatórikus önkény, és a természeti— a tenger visz- szahúzódott, a város a mo­csárban rekedt. A regény nem történelmi szempontból ábrázolja a város szomorú bukását. Az írót nem is na­gyon érdekli a Fekete-ten­ger menti poliszok élete, bár a könyv legszebb oldalai kö­zé tartozik, amikor végigsé­tálhatunk az ősi város ut­cáin, bepillanthatunk a por­tákra, az udvarokra, a kéz­művesek műhelyébe. Vagy talán inkább a csa­ládi konfliktusok regénye a mű? Hisz az első rész Aiétész király udvarában játszódik, aki leánya, Médeia csalárd­ságának áldozata lesz, a má­sodik és a harmadik rész színhelyei pedig többnyire szerényebb porták, így Or- nütpsz, a hajdani hatalmas harcos háza. A cselekmény főhőse mégsem ő, a tegnap még kitűnő kardforgató, ma gyámoltalán, hímezgető nyo­morék, hanem fia, Pharna- osz, az álmodozó kőfaragó. Az ő jelleméhez igazodik a regényben a morál, az er­kölcsi jó és rossz. Ám Phar- naosz útja kivezet szülővá­rosa határain túlra is.-Bármily nagy figyelmet fordít is az író a szenvedé­lyek ábrázolására, mégsem uralkodik el a regényen a szerelem témája, hiszen Iá­szon és Médeia kapcsolata Vani egész városára is ha­tással volt, viszályhoz veze­tett. És mindenekelőtt itt van a jó, becsületes, mun­kaszerető, de határozatlan és gyenge akaratú Pharnaosz szomorú szerelme és házas­sága, ahol is a családi és a társadalmi szálak a legszo­rosabban fonódnak össze. Világosan kirajzolódnak Pharnaosz azon tulajdonsá­gai, amelyek nem tették le­hetővé,' hogy egyesüljön a szeretett ínóval, és boldoggá tegye az elbűvölő Tinát, s amelyek társadalmi helyze­tében is csak kárára voltak. Fia is az ő akaratgyengesé­gének áldozata lett. Udvar­beli ellenségei jól tudták, hogy Pharnaosz milyen ve­szélyes lehetne a monarchi­kus rendszerre, ki is végez­tették: fölfeszítették a temp­lom falára, kicsiny fia vér- tócsája fölé, aki felmászott a toronyba, hogy onnan pró­báljon meg repülni. Ám épp ez a szomorú vég vezet el az apoteózishoz: Vani és népe újjászületésének reményéhez. Pharnaosz sorsát nem le­het önmagában, kiragadot- tan szemlélni. Minden tette és gondolata szoros kapcso­latban van polgártársai tet­teivel és gondolataival, sőt az egész, városéval is, amely a regénynek sajátos, sok emberi sorsból összeszőtt szereplője. Mivel is gazdagodhatunk Otar Csiladze könyvének el­olvasásakor? Már tudjuk, hogy e regényben nem az antik poliszok életmódját és erkölcseit érdemes tanulmá­nyozni. A szereplőknek csak­nem minden indítéka és tette a társadalmi jó és az emberi értékek szigorú mér­legén méretik meg, s az íté­letet nem az elbeszélő, ha­nem az események és a sor­sok logikája mondja ki. Et­től válik a regény meggyő­zővé, reálissá és objektívvá. (Magvető, Világkönyvtár.) Zahemszky László Cseh Károly versei: ^páh/mídmir Betört a sínek hidegfrontja kifújja a szóból a meleget gombolkozz be egy hosszú ölelésbe Menetrendszerűen érkezik most is a tél ^tíaplárfazUt Nyáladzó fényt húz maga után a nap a koraszürkületben mint betonfalon mászó csiga A lúdbőrzö kertben lelassul leáll a lila ventillátor az őrülten pörgő dália Álmok sem kóstolgatják itt a messzit szárnyukkal Csak leszállnak a jövő számoszlopaira

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents