Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-22 / 250. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG. 1983. október 22., s.ombo. Gondolkodó magyarok Kínai papírkivágások A papírkivágás évezredek óta ősi népművészeti ág Kínában. Vidékenként más és más a stílusa és karaktere. Készítése késsel vagy ollóval történik. Feketefehérben vagy színesben, és hozzá alumínium fóliát is alkalmazva készítik. Igen sokféleképpen kapcsolódik az emberek mindennapi életéhez, ünnepekkor, ablakok, lámpák, ajándékcsomagok, mintaként ruhák díszítéséhez alkalmazzák. Jellemzői a ragyogó szín- kontrasztok, az ornamentá- lis erő, finomság és élet- szerűség. Nemcsak díszítőelemként, hanem önálló műtárgyként is él és fejlődik napjainkban is. Képeink a budapesti Dorottya utcai kiállítóterem ben levő kiállításon készültek. (Hauer Lajos reprodukciói — KS) HBBSBBBi Pekarek János: Ha élnénk Egy könyvsorozatról teljes képet adni ■ lehetetlen pár oldalas recenzióban. A feladat lehetetlensége még inkább nyilvánvaló, ha a magyar filozófiatörténet, irodalom- és művelődéstörténet hatalmas kincsesházából válogatott remekművek sorozatáról szeretnék dióhéjban szólni. A Magvető Kiadó érdeme és az előszókat és jegyzeteket író Szigethy Gábort dicséri a Gondolkodó magyarok sorozatban megjelent tizenkét füzet alakú kiadvány, amely méltán vált népszerűvé az olvasók körében. Sok tekintetben hiánypótlást végez a kiadó ezeknek a fontos műveknek a közreadásával. A- válogatás jó arányérzékkel készül, a szerkesztés gondos, az előszók színesek, izgalmasak, a szó nemes értelmében figyelemfelkeltők. A teljességről lemondva csupán utalásszerűén szólunk István király intelmeiről. akiről a történelem dialektikáját, a magyar léthelyzet olyan jól felismerő Zrínyi Miklós joggal írta: ,,A mi régi szent István királyunknak koronája semmi pallos nélkül”. A költő és hadvezér Zrínyi nevezetes írása A török áfium ellen való orvosság századokon át tanulság arra, hogy a nemzeti megmaradás küzdőszellemet, áldozatos, dolgos életet kíván a haza lakóitól, polgáraitól. A Ne bántsd a magyart! jelszóban könyörgés, kérés, remény is egyesül. Ez csendül fel imperatívuszban a reformkor költőjénél sorsdiktálta formában: „Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell.” Nem véletlenül ragadta meg Kodályt ennek a parancsának latin nyelvű előzménye Zrínyi fogalmazásában: hic vobis vei vin- cendum vei moriendum est („itt győznötök vagy meghal- todok kell”). Kölcsey Parai- nesise a mindent átható, országnak, nemzetnek, társadalomnak talpkövét, a tiszta erkölcsöt emeli magasba. Történelmünk a szükség- szerűség és a nemzeti szabadságvágyak közt alakult. Ezt bizonyítja tanulságosan Deák Ferenc és Kossuth Lajos vitájának dokumentumcsokra, a Párbeszéd a kiegyezésről. A történelmi fejlődés szabta nemzeti sors Kossuthot Turinban, Deákot Pesten, majd Kehidán tette magányos, magára utalt gondolkodó magyarrá. Deáknak személyes előnye nem lett a kiegyezésből, akkor vállalta a cselekvést, amikor az életben maradni parancs diktált, amikor a forradalmat leverő hatalom csak a szorgos munkát tette lehetővé, de nem a jövőért való harcot. A nagy átértékelések válságos időszaka volt ez a kor, amelynek következményei a mai napig kihatnak nemzeti létünkre. Ki vonná kétségbe — oktatásügyünk, közművelődésünk jelenkori gondjait ismerve — Széchenyi írásának, A Magyar Akadémia körül értekezésének mai inspirativ hatását. Már akkor hangsúlyozta a nagy vállalkozó elme, hogy az Akadémia hasznossága elenyésző a magas színvonalú oktatás, a hiányzó felsőfokú és középfokú intézmények nélkül. A szalmaláng helyett józan realitásérzékkel lehetett csak folyókat szabályozni, hidat építeni, a hajózást fejleszteni, reformokat megvalósítani, hogy a magyarság anyagi és szellemi léte a korigénynek megfelelő fajsúlyú legyen. Szabó Dezső Ady ja azt bizonyítja, hogy a szellem embere mindent képes tisztelni, alakítóan-cselekvően befogadni, érdemi gondolat — függetlenül az egyetértés és vitathatóság fokától. Szabó Dezső érdemét az Ady kultusz kialakításában minden vitathatóság ellenére az sem csökkenti, hogy ebben a nagy széljárású történelemben az ő megítélésében is szélsőségesen jelentkezett a kétirányú túlzás. Babits Mihály A magyar jellemről szólva mítoszok helyett történelmi és szellemi értékekre figyelmeztetett, arra, hogy nem a származás egymagában, hanem a kornak, nyelvnek, történelmi sorsnak a vállalása tehet bennünket tudatos magyarító. összecseng ez alapvetően a nemzeti és általános emberi értékeket kiművelni és megőrizni akaró Apáczai, Kármán, Kassák és mások felfogásával, hitvallásával, nemzetnevelő és írói gyakorlatával. Németh László Son Remo-i naplójában a szellemi fejlődést lényegében rokonítja a növényi természettel, fejlődéssel: növekedésében, értékek létrehozásában és érvényesítésében, a létharcban sem elpusztítja, hanem felülmúlja riválisait. Kivételes olvasói élményt, hasznos ismereteket nyújt Krúdy A kápolnai földosztás. Kardos Tibor 1940‘ben keletkezett esszéje Mátyás királyról, Bartók írása A népzenéről a sorozat többi darabjával egyetemben. Megvalósulni látszik Németh Lászlónak a fél évszázada leírt programterve a Nagy Magyar Gondolkozók könyvsorozatról: „Nagy magyar gondolkozónak én azokat tartom, akik a körülöttük lévő helyzet természetét felismerték, fogyatkozásai ellen értelmükkel küzdtek, s a magyarság elé hivatását megfejtő eszméket tűztek ki. Zrínyi, Vajda és Ady éppúgy »gondolkozók«, mint Széchenyi, Eötvös, Kemény. Ezeknek a magyar gondolkozóknak az »alapproblémáját« úgy mutatni be, hogy tanulmányunkból a szorongó szellem és a szorongató helyzet szikrája csapjon ki: Íróhoz méltó feladat.” intha még látta volna a völgyoldalban a té- nyérlenyomatokat — pedig hány év is ~ telt el azóta? Most már' nemigen henceghet az öreg azzal, hogy lemegy itt kézenállva. Akkor is erővel kellett visszatartani, nehogy megpróbálja. Még összetörte volna magát: jó húszméternyi meredély ez a part, az alja köves. Mégis erősködött: ő bizony megcsinálja, meg tudja csinálni. Letenyerelt a szikkadt nyári fűbe, föl is lendült, ha nem karolják át a derekát, nekivág, ki tudja, mi történik. Talán hagyni kellett volna, és másképp történik minden: lehet, lehiggad végre. Igaz, idős volt már akkor, 'hány éves is lehetett? ötven? ötvenkettő? És ki fogta meg végül is? Sehogy sem tudta az arcokat visszaidézni, csak hományos alakok mozogtak a fejében az öreg szikrázóan éles képe körül. A keresztútra emlékezett. Álldogáltak az elágázásnál tanácstalanul, s míg látszatra azon törte a fejét, hogy merre forduljanak, hirtelen elcsodálkozott magukon. Soha nem jártak ők így együtt sehol, az ideális korkülönbség ellenére majdhogynem csak hallgatólagosan voltak testvérek, nem voltak közös ügyeik, igaz, összetűzéseik sem. Míg más fiúk büszkén kísérték húgukat a játszótérre, hogy aztán évek múlva győzzék elmarni őt a galerijüktől, megint később apáskodjanak fölötte a presz- szókban, tánc közben, addig ők valami furcsa viszonyban éltek egymás mellett, szinte tökéletes elkülönültségben. Jószerivel most, már felnőtt fejjel lett ez az első közös útjuk, mindjárt ez is milyen gyászos. Találomra intett előre, a töltés mentén nem tévedhetnek el. Emlékezett, hogy a vonatokat bámulta unalmában az ablakból. Nem, dehogy; az udvarról. Könnyen megtalálták a magas léekaput; semmit nem változott, csak sok árnyalattal fakóbb zöldek lettek a lécek. Döbbenten babrált a fapecekkel, gyerekkorában milyen hatalmasnak, masz- szívnak tűnt ez a csenevész tákolmány, a zár milyen bi Julinak, sosem boldogult vele. Egy pöccintéssel kinyitotta. Tizenöt éve is megvan, hogy utoljára itt járt, a családdal, mindig ilyen alkalmakkor csapódott egy helyre az egész rokonság. Azóta összezsugorodott a kert, a nagy tönk a fejszével kisbaltás tuskó lett csupán, a ház, a ház szívszorító, földes kis vityilló. Alacsony, dohos, kihalt kis vityilló. Kopogott a betámasztott. szúnyoghálós ajtón, mintha idegen helyen járna. Félrehúzódott rögtön akaratlanul; kisgatyában csapta ki az aj- ,tót, s rohant a kertbe rémülten egy nagy, kövér darázs elől, ami a lekváros kenyerére pályázott. Itt, az elferdült asztal mellett dőltek a nevetéstől a felnőttek, nem törődtek az ijedelmével, sosem érezte magát addig olyan egyedül, annyira elárultnak. Benyomta az ajtót, görnyedten kellett állniuk az alacsony konyhában, a rezsón halkan Totyogott egy kislábos, az ajtó mellé készítve az üres vizesvödör. Savanyú, nyirkos «levegő tapadt a bőrükre. Belesett a szobába: fejjel feléje aludt az öreg a kopott dunyhába csavarodva, nehéz, kínlódó légzéssel, bepólyált lábfeje föltámasztva az ágydeszkára. Ijedten kapta vissza a fejét. Sok rémisztőt olvasott máit hasonló sebekről. Kint toporogtak az udvarban, a beérett cseresznye- fa alatt, míg megjött az öregasszony. Abban a húsz évben, amit az öreggel töltött, egyre kövérebb lett, míg a másik csak soványo- dott, bár furamód az arca annak nem változott semmit, semmivel sem lett szikárabb, ráncosabb,. aszottabb, az ő számára évtizedeken át változatlan maradt a nagyapja arca, a mosolyogva is dühödt vonásaival, mindig fölajzottan csillogó szemével. Az öregasszony szeme viszont egyre tompább lett, hirtelen az volt az érzése, mintha nem is léteznének a megállíthatatlan locsogás közben rámeredő szemgolyók, csak a szemüveg tartozna az arc üres gödreihez. Rájuk sem figyelve terelte be őket a konyhába, ott sem halkult el, csak beszélt, beszélt, mintha célpontnak ültette volna oda őket a sánta hokedlikre, célpontnak, amiket szavakkal fog összetörni, szétzúzni, megsemmisíteni. Nem is emlékezett, mit mondott nekik, míg végre felébredt az öreg. Csak egy nyögésre telt az erejéből. Cs. Varga István Suhai Pál: ./Kint álruhát hereeq Mint álruhás herceg. mint macska kölykeit. úgy járok én a földön, itt. Oly révetegen, tétován. Talán ha fölriadnék mint aki álmodik. hirtelen, Mint holdkóros a háztetőn, a mély magához rántana, de így, fehér ruhában és csipásan, álmosan. gyanútlanul megyek tova. de aki áll a mély fölött, k le nem zuhan. Csak bólintok, hogy így van ez, Nem is tudom, mi tart, öröktől fogva létezem, mi óv. s hogy vállamra pillézik mi véd meg engem itt. hajam. szájában hordja életem. már észre sem veszem.
