Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-15 / 244. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. október 15., „ómba. MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Baász Imre rézmetszetei A Kalevala — képekben A Kalevala különböző kiadásaihoz illusztrációk készültek, amelyekben a művészek igyekeztek megragadni a különös világot. Képösszeállításunkban egy finn és egy magyar alkotó műveit tettük egymás mellé: Akseli Gallen-Kallela (1865- 1931) a századfordulón készítette el itt látható festményeit. A rézmetszeteket kortársunk, Baász Imre alkotta. (Szántó György reprodukciói) A Vikár-fordítás hosszú műhelymunka eredményeként készült el. Megszületésénél még Budenz József és Gyulai Pál bábáskodott. Az első részletek 1889-ben láttak napvilágot, a teljes szöveg pedig pontosan két évtized múlva, 1909-ben jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában. A fordítói teljesítményt értékelő elemzések egyöntetűen megállapították, hogy Vikár Béla az eredetivel vetekedő, ugyanakkor ízig-vérig magyar művet alkotott. Az átültetés sokrétű ihlető-termé- kenyítő hatást gyakorolt XX. századi költőinkre, például József Attila, Gulyás Pál és Juhász Ferenc életművére. A rendkívüli sikert az átgondolt fordítói koncepcióval és a népi kultúra iránt a századelőh megnőtt érdeklődéssel magyarázhatjuk. Vikár abból a felismerésből indult ki, hogy a térben és időben távoli művet úgy te-, heti otthonossá nyelvünkben és költészetünkben, ha a magyar folklórt használja föl közvetítőnek. Munkája közben a Kalevala ősforrásait kereste: Finnországban is és Magyarországon is népköltészeti gyűjtést végzett. Eleinte gyorsírással dolgozott, 1895-től pedig — a világon először — fonográffal rögzítette a szöveget és a dallamot. Kutatóútjaira így emlékezett vissza a Kalevala 1940-es kiadásának előszavában: „Ott jártam és hallgattam a régi énekeseket, napról napra, hónapokon át. Beleéltem magam nyelvük és dalaik szellemébe, s itthon sorra látogattam daltermő magyar tájainkat, hogy a magyar Kalevala mindenben hű visszhangja legyen az eredetinek. A székelység, az Alföld, a palóc falvak és Dunántúl magyarjai gazdagították dalaik és beszédjük tősgyökeres zamatéval huszonkét évig tartó munkámat, a magyar Kalevalát.” Kosztolányi Dezső szerint „a Kalevala mintegy gyűjtőmedencéje, olvasztótégelye lett egész szókincsünknek'’: Vikár Béla jelképes halmot emelt ötvenkét régi vármegyénk földjéből. Elsősorban a székely folklór művészi tanulságaira támaszkodott: a hagyományőrzésben Székelyföld volt számára a magyar Karjala. Egyszer „székely regös”-öknek részletet olvasott föl készülő fordításából: hallgatói saját dalukra ismertek a Kalevala rúnáiban. Gulyás Pál okkal tartotta Vikár Bélát Bartók és Kodály szellemi rokonának: folklórgyűjtő tevékenysége az ő fellépésüket készítette elő, a fonográf használatát is tőle tanulta a „példamutató nagy ikerpár”. Kalevalája pedig pentaton dallamaikhoz illesztette az ősi szöveget. Műhelyében a finn hősköltemény a magyar folklór nyelvi arzenáljává, első ösz- szegezésévé varázsolódott: előzményévé, nyitányává az I. világháború után újjászülető magyar irodalmi népiességnek. A Kalevala a finnugor ősi hit, a sámánizmus költői kivirágzása. Uralkodó vonása az antropomorfizmus: misztikus lapjain az egész min- denség az emberhez válik hasonlatossá. A természet panteisztikus átlelkesítése a szürrealizmusra emlékeztető képek sorát teremti. Vikár Béla tökéletes átéléssel, azonosulással adja vissza az eposz mágikus szuggesztivi- tását: Dalt nékem a fagy Is mondott, Éneket az eső ontott, Más dalaim szél tereié, Tenger habja hozta elé, A madár is szókat szerzett, Fák teteje varázsverset. Göngyölítem egy gumóba, Csavarítám egy csomóba... József Attila egy baráti összejövetelen könyv nélkül idézte ezeket a sorokat. A benne kifejeződő népiesség túlmutat a XIX. századi felfogáson, a népköltészet realista igényű megközelítésének költői gyakorlatán: ősibb, keményebb, misztikusabb hagyományt tár föl. Ez a népiesség találkozhatott a korszerű költői törekvésekkel is. XX. századi líránknak az a vonulata, amely az ősi és az új, a népi és a modern között teremtett szintézist, forrásként használhatta Vikár Béla fordítását is. Bizonyítja ezt mindenekelőtt József Attila költészete, akinek számos versében a Kalevala közvetlen hatása is kimutatható. Szol a szája szólitatlan című költeményében például Vipunen igéivel, kalevalai „bokros” alliterációkkal és gondolatpárhuzamokkal próbálta elriasztani testi-lelki gyötrelmeit: Szól a szája szólitatlan gondja kél a gondolatban erőlködik ám az erkölcs zsigereim zsugorgatja ne bolondozz a belemben ne kopogj a kebelemben babos vesémet ne vesd ki ne lankaszd a lábaimat ne szakaszd a száraimat ne kanyarogj a karomban... József Attila neve önmagában is meggyőzően szemlélteti, hogy Vikár Béla úttörő, irodalomtörténeti jelentőségű munkát végzett a magyar Kalevala megalkotásával. Reméljük, hogy könyvkiadóink sem fognak megfeledkezni róla. Lisztóczky László beszámolsz arról, hogy mi Újság az oviban? Például, hogy mit kajáltatok? — Várjál csali.... azt kajáltuk .... hogy ... milyen nap van ma? — Csütörtök. — Akkor babot. — Csak babot? — Meg krumplit. — És még? — Még vizet. — Jó lehetett. — Ezt most játékból mondod? — Abból. Mi másból? — Tudod, mit?! — pattant föl hirtelen — játsz- szunik dzsudisat, azt már úgyis régen játszottuk? Mi is négyen leszünk, és ... — De mi csak hárman vagyunk! — mondta az apja. — Dehogy hárman! Vagytok ti ketten, az anyuval, meg mi ketten! — nézett az apjára. — Na, ne bolondíts! Anyu egy, te kettő, és három. Az három. — De hát játékból, nem érted? Különben is itt a Kati. Jó, hogy ő csak rongy, de Paula azért lehet! Na? — Rendben. — Szóval, ez a szegény Dzsudi — aki én vagyok — bajba kerül. Nagyon nagy bajba. Sétál egy napon az erdőben, amikor egy szercsali összeakad a hétfejű sárkánnyal. Szegény, szegény Dzsudika, ahogy ránéz Az antik kultúra bajnoka Trencsényi- Waldapfel Imre emlékezete a sárkány azzal a hét csúnya szemével, nagyon megijed. Nagyon össze is tojja magát! — Merthogy ezek egyszemű sárkányok, igaz? — Nem! Hanem mert elfelejtette magával hozni a varázsszőnyegét! Persze, hipp-hopp, meglátja — mondjuk — ezt a pénzét... — Pénzt! Ez milyen pénz egyébként? Most ne tanár bácsisat játsszunk! Ne kérdezgess folyton! Különben is — méltatlankodott *" — ismerem a színeket! Zöld! — Jó, de hány forintos? — Ez a varázsszőnyeg, mindegy neki! — Jé! — hajolt hirtelen a pénz fölé —, ez itt Petőfi Sándor! Ugye? — Bizony. — Aki beesett a vonat alá? — Nem. Az József Attila volt. Petőfit a szabadság- harcban ölték meg. Egy oktalan kozák. — És József Attila? ö nem volt ott? — ö sokkal később élt. — Jó. Na most Dzsudika gondol egyet, felpattan a szőnyegére, s ott terem Petőfi Sándorral, s felkapja maga mellé, nehogy megöljék szegényt! Hát ilyen aranyos ez a Dzsudika, bizony. .. A görög és a latin gondolkodás éltető szelleme szinte kezdeteitől átjártá a magyar kultúrát. Hosszú évszázadokig az antik költői hagyomány volt a meghatározó, a későbbi korokban tudósaink is egyre intenzívebben idézték föl a klasszikus gondolkodást, mert felismerték benne azt a példát, mely megtermékenyítheti minden kor emberies szemléletmódját. Hogy ez a hol rejtett, hol tudatos kapcsolatkeresés miként változott évszázadról évszázadra, arra vonatkozóan az első adatokat a háromnegyed százada született, és sajnálatosan korán elhunyt Trencsényi-Waldap- fel Imrének köszönhetjük, aki a Horatius noster kötet bevezető tanulmányában, 1935-ben példamutató alapossággal tárta föl az antik és a magyar költői szellem rokonságait. Az akkor fiatal tudós költőként kezdte pályáját. Szemléletére és módszerére elsősorban Kerényi Károly gyakorolt elhatározó befolyást. Trencsényi-Waldapfel Imre azonban hamarosan fölismerte, hogy az antikvitáshoz való viszonyunk — ahogy ő írta — „mindig korszerűen determinált”, azaz minden kornak van tanulnivalója az ókor nagy szellemeitől. Az ő számára a második világháború felé sodródó korszakban az volt annak legfontosabb tanítása, hogy az ember természetes hajlamai miatt is mindig a béke igézetében élt. Képzeletében felsejlett egy hatalmas vállalkozás képe: egy nagy költői békeantológia terve, melyben a reményét mindinkább elvesztő olvasó együtt találta volna a világ- irodalom nagy békeverseit, mintegy erőforrásul és kora ellenhatásául. Ennek első láncszeme volt a Pásztori magyar Vergilius című kötet, benne Radnóti Miklós híres ecloga-fordításával, amely saját, a világirodalomban is kivételes helyet elfoglaló ecloga-műfajának volt első kedvcsináló próbálkozása. S ahogy egyre félelmetesebb árnyak borultak hazánk fölé, a negyvenes évek legelején, úgy szaporodtak Trencsényi-Waldapfel Imre könyvei, tanulmányai és fordításai, melyekben azt a görög gondolatot igyekezett igazolni: „Milyen szép dolog embernek maradni és lenni, ha az ember igazán ember!” Az új korszakban Trencsényi-Waldapfel Imre a klasszikus antikvitással foglalkozó tudományág legtekintélyesebb, nagy kisugárzású alakja lett. Mint egyetemi tainán, nemzedékek sorát nevelte, s nem szűnt meg azért küzdeni, hogy a görög és latin nyelv oktatása visz- sza ne szoruljon, mert különben egyik éltető forrásától zárná el magát a magyar kultúra. Aligha véletlen, hogy legjelentősebb tanulmányait összefoglaló kötetének ezt a címet adta: Humanizmus és nemzeti irodalom. Mintha azt akarta volna bizonyítani ezzel is, hogy az antik humanizmus és a magyar irodalom egymástól elválaszthatatlanok. Vallástörténeti tanulmányaival a nemzetközi tudományosságnak is egyik vezéralakja lett, szümpozio- nok megbecsült előadója, kinek írásait mindenütt számon tartották. Egyre kevesebb ideje és energiája maradt a műfordításra, holott egyike volt azoknak a fordítóknak, akik az élőbeszéd természetes hajlékonysága felé közelítették a régi szövegeket, s példát teremtettek arra, hogy a görög és latin klasszikusok igenis tol- mácsolhatók korszerű magyar nyelven. (Műfordításait ezzel a sokatmondó címmel rendezte kötetbe tanítványa, Szabó Kálmán: Ember vagy!) A feszített, hatalmas méretű munka korán őrölte föl szervezetét. De elsősorban az a tanítása, hogy az ókori kultúra ma is termékeny erőforrásunk, életben tartja munkásságának legjobb darabjait. Rónay László
