Népújság, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-15 / 244. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. október IS., siómból A menyasszony búcsúéneke (Részlet a Kalevalából, Vikár Béla fordítása) Kora még másnak elmenése, Még korább az én menésem, Fáj pediglen el-kimennem, Terfies gond lesz válnom innen, E híres-neves határtól, E szépséges szép tanyáról, Ahol nőttem ilyen épre, Ismeredtem ilyen szépre. Mint fizessem meg menőben , Azt a jó tejét anyámnak, Azt a jó szívét atyámnak, Én bátyámnak édes voltát, Kis húgomnak kedves voltát? Köszönöm, anyám, teneked, Ifjontomban hogy neveltél, Kiskoromban dédelgettél, Saját emlődből éltettél. Köszönöm, atyám, tenéked, Vélem való vesződséged, Ételemet, italomat, Legislegjobb falatomat. Most köszönet még tinéktek, Kis bátyámnak, lányöcsémnek, Köszöntőm egész családom, Valamennyi lánybarátom. Elmegyeik, el biz immár innen, Másik elmenővel egyben, öszá éjszaka ölibe, Tavaszi jégtábla fölibe, Nyomom sem marad a jégen, A csúszamón lábam lépte, Köntösöm jegye a kérgen, Szélinek szele a hóban. Visszajővén egyszer aztán, Űjra otthonomba jutván, Szülém szóm se hallja meg majd, Atyám sírásomra sem hajt. Egyszer aztán visszatérve E nagy udvarház terére, Meg sem ismer engem itten, Más egyéb, mint ezek ketten: A gyepűn az alsó vessző, A szántón cölöp, a felső, Kit ültettem kiskoromba, Metszettem, mint hajadonka. Köszöntelek immár, kunyhó, Kunyhó, deszkafödeleddel, Köszöntelek immár, pitvar, Pitvar, deszkahídjaiddal! Köszöntelek immár, udvar, Udvar, berkenyéddel együtt! Legyenek köszöntve mind ők, Epreikkel réteg, erdőik, Ütszélek virághímükkel, Mezők hangafüveikkel, Tavak száz szigetjeikkel, E mély öblök szemlingj ükkel, Jó halmok jegenyéikkel, Ballangzugok nyíresükkel! Akseli Gallen-Kallela munkái Vikár Béla idézése A közelmúltban Nagy Kálmán és Rácz István jóvoltából két új Kalevala- fordítással gazdagodott irodalmunk. Ezek az átültetések közelebb hozták az eposzt a mai közönség nyelvi és esztétikai igényeihez. A velük foglalkozó írások növekvő számú kritikai megjegyzéssel illetik Vikár Béla átköltését, amely több mint félszázadig pótolhatatlannak látszott. Fenyeget az a veszély, hogy a magyar irodalmi tudatban elhalványul Vikár Béla emléke, öt idéző sorainkkal nem az új fordítások létjogosultságát és értékeit kívánjuk vitatni, hiszen a nemes versengés révén egyre sokszínűbben ragyognak föl az eredeti mű szépségei, az eltérő ízlésű olvasók pedig lehetőséget kapnak a választásra. Csupán arra szeretnénk figyelmeztetni, hogy hibát követnénk el, az utánunk jövőket szegényítenénk, ha a friss keletű átültetések hatására az érvényüket vesztett irodalomtörténeti jelenségek közé süllyesztenénk a Vikár- művet. A végletek között mozgó, kirekesztő gondolkodás megőrzésre méltó hagyományokat temethet el. Korainak tűnő aggodalmunkat elég közeli példával illusztrálhatjuk : Aprily Lajos Anyegin-átköltése teljesen kiszorította a könyvpiacról Bérczy Károlyét, amelyet Kosztolányi Dezső 1935-ben Arany János Hamletiével és Vikár Kalevalájával együtt emlegetett, mint „a fordítás három utolérhetetlen és egyértékű remeké”-t. ■■yLaniL bhti—minnwwwHiiriM,^MMI™^^"1 A TOVAILLANÓ VALÓSÁG HÁZA Bemutatjuk a Magyar Színházi Intézetet Nem rögzítheti szin, se forma; csak műfaj-idegen technika konzerválhatja varázscsorbítással ; leírni pedig szinte lehetetlen — természetétől fogva illanó valóság a színház. Mégis több évszázados vágy: megőrizni a múló pillanat nyomait tárgyakban, dokumentumokban, írásművekben. Nem pusztán kegyelet, vagy gyönyörködés céljából, hanem a mindenkori élő színház ki- teljesítéséhez kell a múlt és kellenek a külországban felgyűlt tapasztalatok. Ezt, az újjászületés reményében mindig tovaillanó valóságot őrzi a Magyar Színházi Intézet. A „színházcsinálók” és az e területen dolgozó esztéták valóságos Mekkája a budapesti Déli pályaudvar közelében álló intézmény, a Krisztina körúti fehér homlokzatú timpanonos épület első emelete. Éppen harminc éve alakult meg ott a Színháztörténeti Múzeum, mely fél évtized után társintézménye lett a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetségnek, majd 1969-ben önállósult, s vette fel jelenlegi szervezeti formáját. Folyamatosan gyarapodott a könyvtár, amely jelenleg körülbelül negyvenezer drámát, kéziratot, rendezőpéldányt és művészelméleti kötetet őriz és bocsát az érdeklődők rendelkezésére. A hangtárban több mint kétszázötvenezer méternyi magnószalagot használhatnak, a tárgyi emlékek és dokumentumok száma meghaladja a hatvanezret. Külön kategóriát alkotnak a szcenikai tanulmányok, díszletrajzok és makettek, kosztümtervek és kellékek. A kincsek közé tartoznak a magyar színjátszás nagyjairól készült festményportrék s a színházépítészeti tanulmányok. Az intézetben külön színháztudós foglalkozik az angol, a német, a francia és az orosz nyelvterület színházi jelenének kutatásával, dokumentumainak gyűjtésével. Ezek mellett szekciót alakítottak a szerb, a román, a cseh, a spanyol és más területeknek. Alig néhány hete nevezték ki a gyűjtő- és kutató intézmény új igazgatóját, az irodalom- és szinháztörté- nész dr. Kerény Ferencet. Tudományos intézetnél mindig lassan érezhetők a változások, s ezúttal is csak hosszú beszélgetés után körvonalazódott az új szándék. — Kicsit erőteljesebben szeretnénk nyitni a közönség felé — mondta dr. Ke- rényi Ferenc. — Szeretnénk minél több látogatót fogadni a Krisztina körúti épületben, hogy itt helyben bemutassuk kincseinket. Ezzel párhuzamosan egyre több kiállítást rendezünk színházak előcsarnokában és köz- művelődési intézményekben, sőt ezeket az anyagokat ván- doroltatni is akarjuk. Azt szeretnénk, ha határozottabban hozzájárulhatnánk a tudatos közönség neveléséhez folytatta Szabó István igazgatóhelyettes. Másik alapvető funkciónk az élő színház, az alkotók munkájának a segítése. Például, ha egy színész, dramaturg vagy rendező felkeres bennünket, mi készséggel tudjuk adni szinte bármelyik dráma bemutatásával kapcsolatos feldolgozott anyagunkat: akár régi szereposztás, rendezőpéldány, színlap, díszlet, esetleg színikritika érdekli az alkotót. Ez a kutató intézet olyan, akár a színház: élő és változó, változásokat tükröző. Mindössze néhány hónapja látott napvilágot a Világszínház című saját folyóiratuk, amely több korábbi kiadvány célját egyesíti. Egyelőre, csak zárt körben terjesztik, de meg akarják teremteni a feltételeket ahhoz, hogy a példányszám sokszorosára növelésével kiléphessenek az „utcára”. Másik, Ungarische Theater — Ungarische Drama (Magyar színház — magyar dráma) című folyóiratukat már a nagyvilág is ismeri. Reprezentatív kivitelével, tudományosan megalapozott elemzéseivel méltóan képviseli hazánk színházi életét. Az intézet munkatársainak nehéz körülmények között kell eleget tenniük feladataiknak. Pénz kellene. Mennyi? Körülbelül annyi, mint egy NB I-es sportegyesület évi támogatása. Akkor könnyebben valósulhatnának meg a tervek, amelyek közvetlenül segíthetnék a színházi kultúrát. Ma még álom a videotéka, hogy a legizgalmasabb előadásokat képmagnóra rögzíthessék, s tárolhassák tanulságul, dokumentumként. A képmagnófelvételek kölcsönözhetők lennének, használhatnák közművelődési intézmények, besorolhatnák a klub-mozi hálózatba és szalagon juthatna el a színművészet azokra a településekre, ahova legfeljebb egy-egy színész jut el csupán alkalmi előadóestre. Kriszt György ste volt. „Játékidő”. — Na! — szólalt meg Zsó- kica — játsszunk! Most akkor te vagy a tanár bácsi, és kihívsz felelni, jó? — Jó. — Akkor hívjál! — Na, Zsókica, gyere ki felelni! — Nem megyek! — Hogyhogy nem jössz?! — Csak. Mert most én nem akarok felelni! — Hát nem te kérted, hogy felelőst játsszunk? Gyere ki! — Nem megyek. — Jó, hát ha nem jössz, nem jössz. Akkor nem játszunk ! — De játszunk! Ne légy már ilyen! Azt játsszuk, hogy én nem megyek ki! Te nem érted?! Te vagy a tanár bácsi, de én nem megyek ki! És akkor most mit csinálsz? — De Zsókica, ilyen nincs! Egy iskolában a gyereknek, ha felszólítják felelni, akkor ki kell mennie! Érted? — Igen. — Helyes. Akkor gyere ki! — Nem. — Akkor beírom az ellenőrződbe, hogy rossz voltál, s ráadásul még kapsz egy egyest is! — Nekem van ellenőrzőm is? — csillant fel a szeme. — Van ám! — Az mi? — Egy kis füzet, abba írnak a tanár bácsik meg a tanár nénik, ha valamiről értesíteni akarják a szülőt! — Aha! Jó! Akkor most játsszuk, hogy te vagy az apukám, és jövök haza! \ Csókolom! Beírtak az írófüNémeth Pál: . ■ • Aranyo Dzsudi zetembe!... hogy rossz voltam! — Az ellenőrződbe? — Abba, abba! — Ejnye, ejnye, Zsókica! Bajok lesznek! — És kész?! Nem is kapok ki? Nézhetem a tévét is? ’ — Most az egyszer még nem büntetlek meg, de még egyszer ne forduljon elő! — Egyszer minden előfordulhat? — Egyszer igen. — Jó. Na ... most már mondjuk megszidtál, meg minden, és akkor most meséljél, jó? Közelebb húzódott, s az apjára függesztette a szemét. — Rossz voltál, és még mesét vársz? — Rossz voltam, de azért már megszidtál. Különben is, most már jó vagyok. — Rendben. Fogok mesélni, megígérem, de előbb te
