Népújság, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-10 / 214. szám
Makiár ■ 4Síd r A zengzetesen szép nevű, a pa‘ lóc vidék peremén meghúzódó Észak-Heves megyei község, Péter- vására tőszomszédságában van egy furcsa nevű kis falu: Váraszó. Kanyargós, egy vagy két utcája behúzódik a hegyek alá, az erdők közé, szemre is pompázatos fekvésű ez a kis község, amelynek egyetlen híre, éke a középkori, immár restaurált temploma. Olyan tájék volt ez, ahonnan azelőtt, aki tehette megszökött, dehát nem na- gyón tudtak innét még szökni sem az emberek. Járták az erdőt, volt aki kapott munkát a nem távoli Borsodnádasdon, vagy özdon, esetleg valamelyik bányában, de itt századokon át mindig a szegénység volt az úr. Szépséges szegénység. Helyesebben: a szépséges tájban, szomorú szegénység. Nem kell megoldani, mint ama bibliai mondásban, meirt Sarud nagy „s”-sel íratik, lévén ez egy Dél-Heves megyei község, a Tisza mentén, dajkálva és verve is egykoron a szőke folyótól. Nevét még egy középkori templom sem»hir- deti, aligha jeleskedik ma sem az útikalauzokban, hát még jóan- nakelőtte. A Tisza és a Hortobágy között, a szik és az ártér világában éltek, summáskodtak, birkóztak sorsukkal, a földdel a sairudii parasztok. Akik ugyan nem hirdették fennen — miért is tették volna? —, hogy az isten háta mögé szorultak volt, pedig hát ama isten szeme előtt aligha lehettek. A felszabadulás hozott ugyan változást, hogyisne hozott volna, ha mást nem, hát lehetőséget kitömi a falu lehúzó béklyóiból, eljutni városba, üzembe, megszabadulni annak, aki akart, e sovány föld kegyetlenül erős karjaitól. A lakók élete ugyan változott, a falué azonban nem: sorvadt tovább. Deszkázták be sarjában az ajtókat, ablakokat, árván álldogáltak a kopott meszelés ű falak a tengert árasztó őszi esőkben. Sarud, a falu, a település úgy látszott, halálra ítéltetett. Öregjei odább költöztek a faluszéli temetőbe, fiataljai még odább, a nagyobb községekbe, a városokba. Nem lehet ott élni emberül a mai világban, ahol a világ jócskán elmaradt ettől a mától. Sarud elkezdett haldoklani. Helyesebben: folytatta csendes haldoklását. Az imént említett Pétervására nagyközség párttitkára Berta István nyilatkozott eképpen e sorok írójának: — Az emberek nem elmenni akarnak. Az emberek élni, még- pediglen itt akarnak élni. Csak tegyük lehetővé az emberi életet számukra. Váraszó, amely évszázadokon át csendben húzódott meg ott a hegyek alján, s úgy viselte szegénységét, mint öreg lány a szüzességét, már nem is szégyellve, dicsekedve inkább véle, nos Váraszó imost szemet dörzsöltetőan csuda szép kis település. És Sarud, dehogyis haldoklik, éled az immár, sőt ficánkol is egyre jobban. Lehet és érdeméé élni ismét e tájón. A két Heves megyei község — gondolom ilyen kettő akad még szerencsére százkettő is az országban — bár sok tízkilométerre fekszik egymástól, kultúrája, története, gazdálkodási körülményei, lakóinak szokásai is merőben különböznek egymástól, egyben azonban mégis tökéletesen megegyeznek: ismét otthont tudnak nyújtaná az itt élni akaróknak. Mert, hogy újból idézzem a közr ségi párttitkár szavait: az emberek nem elmenni, élni akarnak. S, hogy mennyire akarnak és menynyire tudnak is, azt a virágos utcák jelzik, azok amelyeket az utóbbi években „nyitott meg” a tanács, ahol a bérelt, vagy vett telkeken úgy sorjáznak a színes itettők, miint zöld füvű parkban a színes tulipánok. Más az építési stílus Váraszón, még a sokat szidott „uniformis” is más itt, mint a délen fekvő Sarudon, ám mindkét helyen szembeszökően felpezsdült, lüktető lett az élet. No persze nem úgy értendő ez a lüktető élet, mint Pesten a Nagykörúton, vagy Egerben, Debrecenben a város, központjaiban. De aki járt itt sok évvel ezelőtt, annak bizony most élő, eleven lüktetés mindaz, amit lát Váraszón és Sarudon is. Ne gonduljunk csodára: sem e két községben, sem azokban a településekben nem kapott lakást egy varázsló, ahol hasonlóan felfrissült az élet az utóbbi években. Egyszerűen az történt, hogy a települések gazdái — politikai, állami gazdái legfőképpen — lentebb is, meg fentebb is megértették: az emberek ott helyben is szívesen élnének, ha... Ha megteremtik az ottelés elemi feltételeit Ha van villany, hogy lehessen televíziózni és mosógépet használni. Ha van út és járda, hogy az ember fia és az ember lánya tiszta lábbal léphessen be a pártházba- vagy a templomba. Ha nem kell egy gombolyag cérnáért is kilométereket utazni. Ha... ha... ha: sok „ha” kelletik az élet újrateremtéséhez, — kétségtelen. Utak és buszjáratok. Helybéli tanácsi intézése a lehetőleg helyben elintézhető ügyeknek. Építőanyag beszerzése, akinek az kelletik, hiszen itt akar építkezni. Meg a fuvar, meg a .. Megint lehetne ismételni. Mind közönségesen ez pedig nem is más, mint ama bizonyos sokat elmondott, leírt helyi politika. Amely lám, ha kilép a politikai szótárak világából, ha megszűnik szajkók szava lenni, ha gyakorlattá válik — lám, már megint ez a sok „ha” — akkor életet teremt és gyarapít. Mint Sarudon vagy Váraszón K. Józseffel beszélgetek egy öreg, árnyat adó, dúslombú fa alatt, ahol megbújtunk az azóta rég elmúlt kánikulában, ö mondja, magyarázza : — .. .munkát ód bőven az erdőgazdaság. Sokan járnak be Pé- itervásárára, néhány kilométer csak ide. Ózdra, meg Borsodnádasdra munkásbusz viszi azt, aki ott akar dolgozni... Az sem több félóránál. .. Hát minek mennénk el akkor, amikor itt ez a szép vidék, mikor itt olcsóbb a telek, olcsóbb az élet, amikor most már itt Is megvan mindenünk? — kínál meg egy csobolyóból jéghideg forrásvízzel, a benne hűtött érett szilvapálinka mellé. Hát itt csakugyan megvan minden. Sarudon házakat vesznek az egykor elhagyottakból víkendháznak. üdülésnek. Ügy bizony. Idáig jutott ez a község is. Nem tudom, ennek bizony nem néztem utána. de hiszem, sőt mégis tudom, aligha deszkázták be házat, vagy ép- penhogy házaikat az utóbbi években ebben a községben sem. Kapott erőt, hogy legyen megtartó ereje. Kicsit lélegzethez juthat így a város is, a városok is, mert a Sarudok és a Váraszók életének javulása csökkentette a városokba való áramlást. Ahol se telek már, ahol a közmű továbbépítése is mármár a lehetetlenséggel határos. Csökkentette persze csak, megszüntetni nem tehette, nem is teheti, de nem is kell. Az ember, ha elvágyik valahonnan valahová, és vágyainak nemcsak szárnya, de realitása is van, — éljen vele, éljen neki. De aki maradni, ott élni akar, ahol született az maradhasson, élhessen. Erről van szó, illetőleg arról, hogy az emberek nem elmenni akarnak. Élni sokkal inkább, egy állandóan változó, forrongó világ közepette ott, ahol szülei, nagyszülei sírjai domborulnak. Talán éppen e nagy forrongás, változás okán. A MÉM RSZ ét a nyíregyházi MHSZ-klub segítségével megyénk pilótáinak és jövendő pilótáinak a nyár végétől újra lehetőségük van a vitorlázó sportrepülésre Makiáron. (Huppan Béla képriportja)
