Népújság, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-07 / 211. szám
4. ■ NÉPÚJSÁG, 1983. szeptember 7., szerda Hivatása: a hangulatteremtés Egy kitüntetett prímás hétköznapjai (Fotó: Szántó György) Ezernyi ismerőse akad Boros Bélának a szarvaskői Tardos vendéglő prímásának. Nem csoda, hiszen annyi embernek húzta már a búfeledtető nótákat. Jókedélyű, kiegyensúlyozott alkat. Nemcsak a „dobogón”, hanem „civilben” is. Otthonában gratulálok a Szocialista Kultúráért kitüntetéshez, amelyet augusztus 20*a alkalmából vett át. Szinte törvényszerű, hogy ilyenkor a múltat idézzük, egy sikerekben bővelkedő pálya állomásait. Aztán kiderül, hogy nemcsak örömben, hanem megpróbáltatásban is volt része, méghozzá bőven. — A Borsod megyei Csermelyben születtem, majd később — már ifjúként — Miskolcra kerültem. A zenei érzéket, ezt a velem született adottságot ösztönösen is kihasználtam, s már 15 esztendős koromban zenekart vezettem. Akkor tájt a vendéglősökkel kellett jóba lenni, hogy egy- egy alkalomra felfogadjanak. Később a gettó következett, az elhur coltatás. Nehezen viseltem, többször megszöktem, de mindig visz- szatoloncoltak. Még a fel- szabadulás előtt a cseh—magyar határon tevékenykedő partizánok táborába kerültem. Eszmei h angol tságom itt végleg kikristályosodott, azaz tudtam, hogy hol a helyem. 1945-ben beléptem a pártba, s ezután a közéleti szereplésből is kivettem részemet. 1946-ban én szerveztem, alakítottam meg a zenészek megyei szakszervezetét. A Bélapátfalvi Cementgyárban az ottani pártbizottságon dolgoztam egészen 1961-ig... Hallgatom s közben azon morfondírozom, hogy miként lesz ebből egy muzsikus portréja. Észreveszi tűnődésemet, s mindjárt átvált. — No, azért a zenéről sem feledkeztem meg közben, hiszen az itteni művelődési házban cigányegyüttest alakítottam, sok helyütt megfordultunk, szerepeltünk. Nem hiányoztunk a különböző kulturális rendezvényekről, az egyes ünnepi műsorokról sem. Érthető, hiszen az ember nem tagadhatja meg azt az örökséget, amit elődeitől kapott, amit tovább kell vinnie, a tisztesség csak ráadás, az elkötelezettség plédig az életnek színt, tartalmat adó érzés. 1961-től kizárólag a hegedűhöz kötötte sorsát, hivatásának tekintve a szórakoztatást, a hangulatteremtést. — Játszottam Vácott, Szilvásváradon, Egerben, s végül itt kötöttem ki ebben a vendégfogadóban. A nyugdíjig már csak egy esztendő van hátra, de a gondolattal egyáltalán nem barátkoztam meg, hiszen bírom erővel, kedvvel, akarással, s az is igaz, hogy továbbra is számítanak rám. Megnyugtató, hogy fiam átveszi tőlem a stafétabotot, máris együtt dolgozunk, azaz nem lesz baj a családi hagyomány továbbörökítésével. Sztorikat Ízlelgetünk, máig is frissen élő emlékek közt tallózunk, s a jó néhány érdekes közül ragadjuk ki a legkifejezőbbeket. — Akkor vagyok igazán elégedett, ha a legmorózu- sabb vendéget is elbűvölöm, méghozzá a valóban rangos számok varázsával. Sok hírességgel találkoztam. Többek között az angol királynő férjével, Fülöp herceggel, amikor Magyarországon tartózkodott a fogathajtó világ- bajnokság alkalmából, s ellátogatott Csipkéskútra is. Rögvest- felfigyelt a vérbő ritmusra, s arra kért, hogy legalább egy számot tanítsak meg vele. Természetesen magyarül. Tanulékony „diák” volt, ugyanis gyorsan megjegyezte — s hogy el ne felejtse fel is írta néhány mondatát — Az a szép, az a szép kezdetű dalt. MWAMWAMMAMW A diskurzus már az étteremben folytatódik, méghozzá a fia társaságában. A szakmáról beszélünk, arról, hogy nincs utánpótlás. — Az idősebbek kidőlnek a sorból, a fiatalok viszont idegenkednek ettől a pályától, mert fárasztó számukba az éjszakázás, s a feleségek sem olyan türelmesek, miint hajdan voltak. A borongásnak, a jogos aggályoknak mégis hamar vége, mert szállingóznak az első vendégek, és kézbe veszi a vonót, hogy felcsendüljenek azok a búfeledtető, azok a hangulatteremtő dallamok. Akárcsak annyi évtizeden át... Pécsi István Brigádtalálkozó festőművészekkel A hatvani Autójavító Vállalat két szocialista brigádjának tagjai, a tanács köz- művelődési felügyelőjének társaságában, kellemes és hasznos élményként, egyik kora este meglátogatták a művésztanyán dolgozó két Nógrád megyei festőt, So- moskőy Ödönt és Radics Istvánt, valamint a szintén itt vendégeskedő Fejér Csabát. Mennyiben volt kellemes, illetve hasznos az együtt töltött p>ár óra a tangazdaság borházánál? Maga a táj, a lőrinci tó ide csillogó tükre, a domboldal sok zöldje, a friss telepítésű szőlőtőkék végeláthatatlan sora megkapó látvány. Azután, ahogy a művészek rendre előszedték itt készült munkáikat, vázlataikat, az iménti látvány zsugorítva bár, vagy éppen részleteire bontva „visszaköszönt” Somoskőy acryl-munkáirói, vagy Radics élénk színvilágú akvarelljei- ről, hogy énjükön átszűrve mutassa: mennyire másként látja ugyanazt a témát. Akadt persze bőven kérdés! Kit ez, kit az érdekelt a festészet műhelytitkaiból. Még azt is megkérdezte valaki: miért éppen a kapára hajló, annak élét kalapáló Kontra Jani bácsit festette meg Radics István, amikor ez a munka már nem jellemző a mai magyar mezőgazdaságra. Vagy Somoskőy Ödönnek a galéria IV. portrébienná- léjára itt festett munkáján — „Körbekerítve” — mit jelképeznek az idős férfi alakját eltakaró palánkok? Azután, ahogy kifogyott a szó, gyufa sercent, láng lobbant . a borház mögött, < nyársak is hamar sikeredtek, hogy a barátság pecsétjeként együtt szalonnázza- nak, koccintsanak vendégek és vendéglátók a művészek további sikereire, a brigádok jobb, hasznosabb munkájára. (m. gy.) II/l. Beosztásommal együttjár az úgynevezett kádermunka. Ez körülbelül és elsősorban annyit jelent, hogy végighallgatom a kolléganőm panaszát (mi és miért akadályozza őt a munkában, mutatóban ide írok néhány okot: megnyomták az autóbuszon, hányingere, migrénje, lelke van, összeveszett a ..., beteg a ...) a másikat igyekszem lerángatni a földre (nem kell ma megváltani a világot, ráér holnap is), boldog vagyok a harmadikkal, mert olyan jól sikerült a házassága (a gyereket is fölvették a matematika tagozatra), sírok és nevetek, számon tartom a név-, születés- és egyéb napokat, prémiumot osztok, megértő vagyok (ez a legnehezebb), aláírom a szabadságos Papírokat, tárgyalok az új felvételessel, megkérdezem a kolléganőket, hogy ha alkalmazom, nem fogják-e az első perctől utálni, felveszem a gépírónőt, és szavamra ritkán gondolok az alkotmányra. Elég gond az akkor, ha vezércikket kell írni. A gépírónő-jelöltünk elvált asszony, két és fél éves gyerekét egyedül neveli. Huszonhat éves és eleddig mindig csak szerződéssel dolgozott, gyesen levő kismamák helyett. Amikor megtudja, hogy nálunk igazi státusz van, madarat lehetne vele fogatni (lehet, hogy az jobban is sikerülne, mint a próbagépelés). Félfenékkel ül a széken, és olyan összeget kér, amit nem merek ideírni. Olyan kevés. Nekem öröm. Mint tudjuk, a bér- színvonal feltalálása óta az olcsó munkaerő nagy öröm. Palástolni igyekszem, ezért fontoskodó, töprengő képiét vágok, amit az asszony félreért, és azt mondja: Hál’ istennek, a gyerek nem beteges. Ettől a közléstől elpirulok, mint akit rajtakaptak valamin. Valóban az járt az eszemben, hogy mi lesz, ha a gyerek beteges. Viszont az is igaz, hogyha nincs gyereke a munkavállaló-jelöltnek, akkor meg azon szoktam gondolkodni, hogy: ajjaj, ez majd csak ezután fog szülni. Így aztán csöndben pirulok, és hiába hessegetem, eszembe jut egy másik beszélgetés. Két éve történt, hogy a nőnemű munkavállaló munkaképes- ségét, szorgalmát, alkalmasságát, megbízhatóságát két kisded korú gyermekének egészségével kívánta bizonyítani. Nyilván volt némi gyakorlata, sok főnök veséjébe nézett már bele, mert aduttként elővett egy orvosi igazolást arról, hogy „fent nevezett gyermekeinek” manduláját már kivették. Megadtam magam. Most is meg-' adom: jöjjön aminek jönni kell és az új gépírónő. Sajnos az utóbbi másnap már nem jött, mert megbetegedett a kislánya. Jött vissza a kolléganőm (akit meg szoktak nyomni az autóbuszon). Hiába élcelő- döm ezzel a kétértelművé változtatható ténnyel, ő most komolyan akar beszélni. Beszelünk. Nekem nincs semmi mondanivalóm, ami volt, azt elmondtam a legutóbbi értekezleten. Elégedett vagyok a munkájával (persze lehetne egy kicsivel többet és jobban), ö azonban, mint már annyiszor, most is kifejti mondanivalójának lényegét, hogy: úgy érzi. Ügy érzi, hogy nem kap megfelelő munkát, aztán nem kap tisztességes prémiumot, nem kap segítséget, megértést, biztatást, elismerést, építő kritikát, p>edig az ő teljesítménye is van olyan, mint (és itt a vele egy szobában dolgozó kolléganő neve hangzik el). Kijelentem, hogy nincs igaza. Ettől — pillanatnyi pszichés állapotának megfelelően — dühbe jön, vagy depresszióba zuhan, és visszatarthatatlanul bevallja, hogy bár tudja: a munkahely nem szociális intézmény, de neki igazán annyi gondja, baja van, hogy azt kettő is megelégelné. Én mindenesetre már megelégeltem. • Néha közbeszólok, demonstrálom, hogy figyelek, de persze nem érthetek vele egyet. Szerintem irreálisan ítéli meg a munkáját. Kelletlenül bár, de elkezdem sorolni a hibáit. Végtére is védekeznem kell, ha nem akarok neki igazat adni. Miskolczi Miklós (Folytatjuk) Panel és kultúra Szidjuk és dicsérjük, állítjuk és ha tehetjük, elhagyjuk a szürke panelok lakósejtjeit. Tudományos tanácskozások és társasági csevegések középpontjában áll a lakótelep. Hajlamosak vagyunk arra, hogy mint annyi mást, ezt is speciálisan magyar találmánynak fogjuk fel. Pedig ezt sem mi fedeztük fel. A lakótelepek az ötvenes évek végén jelentek meg a világ nagyvárosainak perifériáin. Ez a településforma az emberi szükségleteknek csak egy szűk körét igyekszik kielégíteni. Nem akar város lenni, annak csak néhány feladatát vállalja. A lakásokon kívül csak a legszükségesebb alapellátás feltételeit hozza létre. A lakótelep elválaszthatatlanul kötődik a városhoz. Ebből következik, hogy a lakótelep problémáit sem megérteni, sem megoldani nem lehet önmagában. Magyarországon a hiánygazdálkodás jegyében indultak a nagy lakásépítési programok. Ennek követkéz, tében a tervezők reménytelenül kísérelték meg újra és újra komplex városokat építeni. A beruházási eszközök hiányában minden ami fölösleges — az uszoda, a sporttelep, a bevásárlóközpont és a, művelődési ház — áldozatául esett a takarékosságnak. Helyükre lakások épültek, amelyeket csak a statisztikában és a tervezési normákban létező átlagállampolgárok átlagigényeire méretezték. Szinte egyetlen olyan konkrét család sem létezik, amelynek valóságos igényeit fedné a mozdíthatatlan betonfalakkal örökre elrendezett házgyári lakás. Itt kell berendezkednie a munkája után fúró-faragó, barkácsoló hivatalnoknak, az otthon dolgozó értelmiséginek, és az egész napos zaj és nehéz munka után csendben pihenni vágyó munkásnak, pedagógusnak. Ennek képtelenségét jól példázzák a lépcsőházakban rendszeresen dúló zajviták. A lakótelepi lakás más életformát alakít ki, mint a hagyományos lakóövezet. Kicsi a fürdőszoba, nincs lehetőség a nagymosásra, szárításra, nincs hely nagyobb élelmiszerkészletek raktározására, de hiányoznak a feltételei a társasági életnek is. Ilyen körülmények között sokkal nagyobb szolgáltatási kapacitásra van szükség, mint más területeken. Sokkal több közösségi létesítmény kellene, hisz a társadalmi kommunikációnak nincs más tere. A liftben vagy a szemétledobó, nál elhangzó köszöntéseket és félszavakat nem tekinthetjük tényleges kommunikációnak. Azt már a fentiekben említettük, hogy a takarékosság első áldozatai azok a létesítmények, amelyek teret adhatnának az emberi kapcsolatoknak. Ezek pedig nem csak lelki szükségletek, hisz az élő emberi kapcsolatok hiánya negatívan befolyásolja a munkaerő kondicio- náltságát, együttműködési készségét, így végső soron teljesítményét is. Nem sok esély van arra, hogy a közeljövőben pótoljuk a hiányzó közösségi létesítményeket. Valamilyen megoldást azonban találni kell. A közművelődés mai gyakorlatában erre két lehetőség van: vagy olyan szervezeteket hozunk létre, amelyek saját épület nélkül, az iskolák, óvodák, népfront- és párthelyiségek igénybevételével V» szerveznek közösségi művelődési alkalmakat vagy lehetőséget adunk arra, hogy egy-egy lakóközösség maga alakítsa ki művelődésének, szórakozásának lehetőségeit és szervezeti kereteit. Mindkettőre sok példát látunk már. Budapesten, Kaposváron, Salgótarjánban kulturális információs és szervezési egységek alakultak. Katalizáló, összekötő szerepet tölthetnek be az egyes intézmények között. Ezzel olyan energiákat szabadítanak fel, olyan lehetőségeket teremt-» hetnek meg, amelyekhez nem kellenek nagy beruházások. De gomba módra szaporodnak az alagsori szárítóhelyiségekben, kerékpártárolókban és még ki tudja, hol kialakított lakóhelyi, lépcsőházi klubok is. Létrehozásuk, működtetésük azonban nem egyszerű feladat. Számtalan bürokratikus előírás, ügyrendi szabály akadályozza a cselekvést. A közigazgatás és a szakigazgatás még nincs felkészülve ilyen méretű társadalmi öntevékenység támogatására. Sok segítséget jelent az, hogy az Országos Közművelődési Tanács és a Hazafias Népfront idejében felismerte e mozgalom jelentőségét, és pályázatokkal, szakmai tanácsokkal, jogi segítséggel, és nem utolsósorban jelentős pénzeszközökkel támogatja azokat, akik nem akarják ölhetett kézzel megvárni, míg valamilyen társadalmi intézmény jóságosán a segítségükre nem siet. Ez a magatartás igen fontos eleme annak, amit úgy szoktunk nevezni, hogy a kultúra demokratizmusa. önmagában sem a lakóklubok, sem a szabad idős szervezetek nem oldhatják meg a lakótelepek kulturális, közművelődési gondjait. Ki kellene alakítani egy olyan szervezetet, amelyben mindkét forma a maga eszközeivel, de önálló partnerként venne részt a lakóterület ellátásának megszervezésében. Ehhez adhatnának aztán nagy segítséget a már meglevő vagy később felépítendő intézmények. (p. sz. f.) Televízió a családban A televízió beépült a családok életébe, immár családi szokás. Ezt állapította meg a Tömegkommunikációs Kutató Központ a Magyar Nők Országos Tanácsának kérésére végzett vizsgálat során. A MNOT elnökségének kedden tartott ülésén a tömegkommunikációs eszközök, főleg a televízió használatának szokásairól, és ezek közérdekű vonatkozásairól tárgyaltak. Mint az ülésen elhangzott, a felnőttek átlag 140 percet töltenek a képernyő előtt. Az átlagosnál több ideig tévéznek a nyolc általános iskolai végzettségű nők és férfiak, kevesebbet a középiskolai végzettségű férfiak és az egyetemet végzett nők. A fiatal, aktívan dolgozó nőknek jut a legkevesebb idejük a tévénézésre. A vizsgálat — hangsúlyozták az ülésen — cáfolja azt a véleményt, amely szerint a televízió elvonja az embereket a művelődés sok más lehetőségétől, passzivitásra készteti a nézőket. Kétségtelen — mondották —, hogy egyes társadalmi rétegek: a távoli településeken élők, az idős, nehezen közlekedő emberek számára a tévé az egyetlen szórakozás.
