Népújság, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-03 / 208. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. szeptember 3., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9* :rvező: Ambrus Imre lös világa ;et az a kiállítás, amelyet a ériában, s »melyet Országh Jászai-díjas tervezőművész, űvész, valamint Ambrus lm. Az idei nyár egyik legsike- Bábszinház legigényesebb, lógatták. (Fotó: Cziráki Péter) Ervin: Berzsián és Dideki. Tervező: Koós Iván Tamási Áron: Furfangosok. Tervező Országh Lili Bartók—Szilágyi: Cantate profana. Tervező: Koós Iván Az ember jól-rosszul átvergődik az életén, dolgozik három helyett, aztán egyszer csak itt találja magát ezen a pádon, kétnaponta borotválja a borbély, mert ezek itt nem adnak kést a kezünkbe, az ajtóikról leszerelik a kilincset, kimérik a séta idejét, ránk oltják a villanyt, és ha az ember véletlenül benyúl egy nővér szoknyája alá, feljelentik a főorvosnál. — Nem szabad így nézni a dolgokat, nagyapa — mosolygott az öregúrra a fiatalember kedves, személytelen mosollyal. — Itt mindenki jót akar magának. — Ez az! — vihogott a kövér. — Odakint meg csak útban volna. — Ez azért nem egészen így van — próbálkozott egy félszeg ellenvetéssel a fiatalember. — Nem? — krákogott gúnyosan a kövér. — Az ember egyszer csak arra ébred, hogy rossz ágyban fekszik, nem stimmel se az utcanév, se a nyakbőség, se a cipőméret. Én kérem, bevettem félkiló altatót, de kimosták a gyomromat, és azóta itt vagyok. A maga nagyapja meg addig járt a körzeti orvos nyakára a nem létező panaszaival, csakhogy végre valaki szóba álljon vele, míg ide nem paterolták. Gyümölcslét nem hozott neki? Kiszáradt a torkom. A fiatalember előhalászott a sportszatyrá- Dól egy narancsleves flakont és egy papírpoharat. A kövér töltött magának, ivott, aztán felállt a pádról, és kinyújtóztatta a tagjait. — Megyek, járok egyet. A Rácz doktor szerint a séta jót tesz nekem. — Néhány lépés után visszafordult. —- Az élet reménytelen, tehát nem szabad reménykedni, akkor baj nélkül elmegy a bolt. És ha megvágná magát, okvetlenül használjon timsót. A timsó remek dolog! — Kacarászva szökellt ki a kavicsát hurkából, és elkacsázott a kettes bel- osztály felé. A nap feljebb kúszott az égen, az öregúr makacsul hallgatott. A fiatalember letelepedett mellé, felszedegette a sütemény morzsáit a pádról, összehajtogatta a selyempapírt. Nem tudott mit mondani. Nem kellett volna idejönnie. Már amikor a térképtábla mellől megpillantotta a nagyapját, érezte, hiába igyekszik, nem tudja többé elfelejteni azt a hajlott hátú, frottírköpenyes alakot, a homorú, várakozásteli arcát, amely mint egy napraforgó fordult feléje, ahogy közeledett. — Én semmiről nem tehetek, nagyapa — mondta védekezőn, és galacsinná gyűrte a selyempapírt. — Persze — bólintott a nagyapja, és a térdére tette erekkel telerajzolt, súlytalan kezét. — Ne haragudj. A fiatalember, mint akit rajtakaptak, ismét elpirult: — Én? Ugyan már, nagyapa, miért? — Nem is tudod, mennyire örülök, hogy legalább te eljöttél. Hogy éppen te. Nagyon örülök. Komolyan. És mondd meg a nagyanyádnak, hogy égettessen el. Az urna helye biztosan olcsóbb, mint egy sírparcella. És mondd meg neki, hogy csókoltatom. Szegény, nek mindig baj volt az ízületeivel, igaz? Az öregember pislogva, behúzott nyakkal várta a választ. — Lassan mennem kell, nagyapa. A kapuból visszanézve a fiatalembernek úgy tűnt, mintha a kavicsút hurka jobban és jobban összehúzódnék az öregúr körül. — Mi van, él még? — kérdezte a kórházkapu előtt a nagyanyja. — Felhívtam a Rácz doktort, azt mondja, sokáig már nem tudja bent tartani, kell a hely. Pedig ha hazajön, én felkötöm magam. Nem fogok egész nap körülötte ugrálni, főzni rá, tisztába rakni, és hallgatni a marhaságait. Hogy ilyen szépen éltünk, meg olyan jó volt. Te nem tudod, fiam, mit álltam én ki vele ötven év alatt. Mindennek ő az oka. Jössz ebédelni? A fiatalember rámosolygott a nagyanyjára, akinek kék foltokkal teli, rózsaszín bőrét vizes vattacsomókkal bélelte ki az idő, és arra gondolt, kis szerencsével talán születhetett volna olyan családban is, amelyet nem a gyűlölet tart össze elnyűhetetlen kötelékeivel, hanem a jótékony közöny, amelyet ő olyan féltve dédelget a szíve mélyén, mint valami felbecsülhetetlen zálogházi értéktárgyat. Mi köze az öregek fél évszázados acsar- kodásához, a szülei örökös veszekedéseihez, egy hazának becézett telephely még mindig nedvező, régi sebeihez? Miért van az hogy bármerre jár, arcok fordulnak utána, szá- monkérő tekintetek kísérik könyed mozdulatait? Mi várnak tőle? Miért akarják mindenáron megfosztani attól a kellemes, hűvös érzéstől, amely erőssé és sebezhetetlenné teszi? “-*■ Menj csak egyedül, nagyikám — mondta a dagadt lábain ringó öregasszonynak. — Én kiugróm a strandra, és úszom egyet. Azt hiszem, ma nagyon jó lehet a víz. Zalán Tibor: Szulamit a fény kristályrácsai között szorítom számba a bódulat felfeslett arany-liliomait nyugodj kőpárnádon Szulamit Századok cizellált billogai égetik mellemre tisztaságod tajtékzó csikó nyerít fülemben — szememig ágaskodsz nyugodj kőpárnádon Szulamit telt tőkék tőgyei között érik édesre a szégyen ágyékom vadonában elcsitulnak az éjszaka lobbanásai nyugodj kőpárnádon Szulamit öröklét-repkény futja be a fájdalom kék útjait kiragyogsz lányok arca mögül kik ferdén megállnak az Időben nyugodj kőpárnádon — Szulamit Lőrinczy István: Cseh Károly: Csontváry Csak egy holdszínű tengerparton őrültarcú zarándokok a vén cédrust körülállják háromlábú szent lovakon felvágtatsz a sárga égbe vihart esznek kék pusztáid s szemedben a Napok vére Minden búcsúzás elválás kis megfeszíttetés kis halál — A mellre bicsakló fej mégsem az alázat igene a csöndben Csak dacosan szegem le fejem mint katapultálni készülő pilóta a zuhanó gépben az utolsó pillanatokban Paneltömbök közé zárva Mati Unt: Őszi kavargás Mati Unt a mai észt irodalom középgenerációjához tartozó író, több írása is olvasható magyarul (Isten veled, sárga macska; Az adósság; Az élet lehetősége az űrben). Valamennyit bátor útkeresés és korszerűség jellemzi. Kiváltképp áll ez a hetvenes években írott műveire, amelyeknek az őszi kavargás kétségtelenül a csúcspontja. A kisregénynek nincs se főhőse, se összefüggő meséje. A modern városról, annak belső lényegéről, életritmusáról szól. Mustamáe — Tallinn új lakótelepe — az otthona (jobban mondVa csupán a hajléka!) a regény fő figuráinak, akik mind pszichológiai szempontból különböznek egymástól. Eero — költő („Verseket írt, de nem tudta, kinek”); Kask — borbély („Csattogott August Kask ollója, ő az életet konkrét megjelenési formáiban érzékelte”); Maure — építész („Ha egyszer megszülettünk, legyünk erősek, gondolta. Az élet és az erő szinonimák”); Laura — telefotikezelőnő („Tulajdonképpen ő ténylegesen sohasem gondolt erre a világra. Nem tartotta magát döntő tényezőnek”); Peeter — Laura fia; Theo vendéglői portás... Mindegyikük saját elképzeléseinek világában él — és a tulajdon belső törvényei szerint. Eero költő hivatásáról elmélkedik. A szerző egész idézetkoszorút hord össze erre vonatkozólag a legkülönbözőbb írók műveiből, ám az nem világos, hogyan viszonyul költői mesterségéhez Eero maga. Kask hajvágás közben a szakma világviszony lat báni újdonságait veszi számba, otthon pedig elragadtatottan mustrálgatja látcsövén keresztül a nőket. Aztán kieszel egy játékot, melynek során gondolatban megsemmisíti — a véleménye szerint — a társadalomra káros embertípusokat... Maurer osztja Le Corbusier nézetét, miszerint a ház — lakógép, és hogy a városnak négy funkciója van, nevezetesen az, hogy lakni, dolgozni, pihenni és közlekedni lehessen benne. De hogy milyen városépítészeti eszméi vannak magának Mauremek, azt nehéz kihámoznunk. Laurát általában otthon látjuk a televízió előtt, kezében egy v-pohárka sherry, fejében banális tévé-gyújtotta szenvedélyek. Theo a munkahelyén és otthonában is megjelenik előttünk. A vendéglőben kiváló kidobóember. odahaza pedig a napközben kiszemelt nőket „fogadja”, és élete főművét, A férfi és a nőt írja. A kis Peeter, miközben any. ját várja a munkából, kibámul az ablakon, nézegeti a földgömböt a szobában, fel- nőttesdit játszik, elgondolkodik viselkedésükön. Egyedül ő van a saját dolgával elfoglalva, az ő játékának van értelme. Ezek a figurák, akiknek álomvilága, rögeszméje, hobbija végső soron a realitásoktól való menekülés eszköze, észre sem veszik, milyen döbbenetesen, szinte misztikusan szól bele életükbe a lakótelep: valamennyiket deformálta a bezártság, az elszigeteltség, életük atomizálódott, elvesztették tartalmas emberi kapcsolataikat. A mű — melynek szerkezete Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című híres darabjára „rímel” — az általános és az egyedi mély ellentmondását hordozza: az embernek, mint a kollektív lét részecskéjének és mint az önmagában vett egyednek a konfliktusát. Ezeket „a városi életből vett jeleneteket” az az írói szándék egyesíti, hogy megértse a várost — azt az egységes ésszel gondolkodó osztatlan egységet, amelynek megvannak „a maga gondolatai, melyek ismeretlenek maradnak az egyes lakók előtt”; hogy feltárja a személyiség és az egész között lévő dialektikus kapcsolatok lényegét a nagypaneles építkezések korában, amikor az ember és a város közti egyensúly visszavonhatatlanul megbomlott. „Nézd ezt a város... nézd meg jól, hiszen ez az életünk. .A regény figurái egymáshoz közel, ám egymástól teljesen elszakadva élnek a típusterv alapján épített negyedben, melynek „tájképe” a funkcionális célszerűségnek alárendelt és a tökélynek tartott abszurdumig terjedő építészet. A modern várost a televízió teszi „globális faluvá”, ez nyújt lehetőséget a közösség érzésének megismerésére. (Néha a képernyő a regényben még reálisabbá is válik, mint maga az élet. Laura - például a Cunningham- sorozat szereplőit élő embereknek véli, akiket megszeretett és akikért izgul, miközben a ködben véletlenül felbukkanó férfi, aki házasságot ígért neki, fantomnak tűnik a számára.) Az épületek között azonban fű nő, a házak fölött ott feszül az égbolt, az ablakon keresztül látszik a tenger egy apró darabja, és „csak egy kicsit érzékenyebbnek kell lenned, egy csöppet önmagád is ki kell tárnod a felé a vilég felé, amely körülvesz". Legyőzve a külső széttagoltságot, a vasbeton épületek zártságát, ezek az emberek arra törekszenek, hogy „elkapják” a világ alig hallható zenéjét és harmóniáját. Nem össze-vissza csa- pongani a kavargásban, hanem kitömi a paneltömbök fogságából és tudatosan élni — ez az, amit Mati Unt kissé különc hősei akarnak. Sorsuk számunkra is intő példa: ne hagyjuk magunkat a lakótelepeken „egyformává csiszolni, uniformizálni, azonos életmódra kárhoztatni, ráadásul egymástól elszigetelve” — legyünk nyitottak egymás iránt. (Modern Könyvtár) Zahemszky László
