Népújság, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-03 / 208. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. sieptember 3., szombat Egy nagy muzsikus emléke Nyolcvan éve született Kadosa Pál Volt idő — a harmincas évek végén —, amikor Kadosa Pál, zenei életünk nagy egyénisége, komponista, zongoraművész és tanár, aki szeptember 6-án lenne nyolcvan esztendős, azzal a tervvel foglalkozott, hogy elhagyja Magyarországot. Ugyanis nem látott semmiféle lehetőséget a megélhetésre. Bartók Bélához fordult tanácsért. Ajánlólevelet kért tőle külföldi impresszárió cégekhez, kiadókhoz. Bartók angol nyelvű írást adott át neki. Ebben hangsúlyozta, hogy „Kadosa legkiemelkedőbb fiatal komponistáink egyike, felké- 'szültsége igen figyelemreméltó; kiváló zongoraművész és pedagógus ... letelepedése tehát bármely országban feltétlenül csak nyeresége annak az államnak”. Szerencsére az önkéntes száműzetésre nem került sor, s így a „nyereség” megmaradt a magyar zenei élet számára, a felszabadulás után, több évtizeden át. Viszatekintve a múltba, már zenetörténeti tény, hogy Kadosa Pál mindenfajta művészi és művészetpolitikai tevékenysége megérdemli az alapos méltatást. Elég, Íja csak arra utalunk, hogy zeneakadémiai professzorként olyan zongoraművész nemzedéket nevelt fel, amelyre büszkék lehetünk. Ha utolsó idejében már nem is tudott megjelenni az intézettjen, ahol a kottát nézve hallgatta a növendékek játékát és inspirálta őket, de otthonában fogadta tanítványait. Volt növendékei közül csak néhányat említünk: Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András... Kadosa Pál Léván született. Sok-sok interjúban mesélte el hányatott ifjúságát. Apját már korán elvesztette, és Nagyszombatra került nagyszüleihez. Nyolcéves korában kapta az első zongoraleckéket egy idős nénitől. Még elemista volt, amikor komponálni kezdett. Sorsdöntő lett számára, hogy 1918-ban felkerült Budapestre, mint Keleti Lili zongoraművésznő tanítványa. Utóbb felvették a Zeneakadémiára. A zongorában Székely Arnold, zeneszerzésben Kodály Zoltán volt a mestere. Ahogy többször emlegette Kodályról: „Ez a körülmény döntően befolyásolt további utamon. Ma is-nagyjá- ból abból élek, amit tőle út- ravalóul kaptam.” Zongoraművészként 1923- ban mutatkozott be a fővárosi közönség előtt. Szerzeményeit. eleinte a Mainzban működő világhírű zeneműkiadó, a Schott-cég jelentette meg, de 1933 után ez a kapcsolat végleg megszakadt. A húszas-harmincas években Kadosa szoros kapcsolatba került a kor haladó értelmiségével. így a 100% csoportosulás egyik vezetője lett. Kassák pártfogoltja. Sűrűn volt együtt a Dokumentum és a Munka íróival, költőivel. Barátkozott József Attilával, Zelk Zoltánnal, Radnóti Miklóssal, akiknek számos versét megzenésítette. Serényen működött a magyar zenei fiatal alkotók és az Internationale Gesellschaft für neue Musik (Üj Zenei Nemzetközi Társaság) közötti kapcsolat kiépítésén. Pompás művészettel tűzte műsorára a kor számos avantgarde muzsikusának opuszait, és természetesen a magyarokét is. De zenei pályafutása igazán és erőteljesen csak a felszabadulás után ívelt felfelé. 1945-től lett a Zeneművészeti Főiskola tanára, majd a zongoratanszak vezetője. A Kodály elnöklete alatt működő Művészeti Tanács alelnökévé nevezték ki. Elnöke lett a Szerzői Jogvédő Hivatalnak, kétszer viselte a Magyar Zeneművészek Szövetségének elnöki tisztét. Volt tanácsadó a Rádióban, s átvette a Művészeti Dolgozók Szakszervezete pedagógiai szakosztályának elnökségét is. Zenei hagyatéka imponálóan tekintélyes. Több szimfóniát, hegedűversenyt, zongoraszonátát, kórusművet, vonóstriót, etűdöket és tömegdalt komponált. Operát is írt Szabolcsi Bence szövegére egy Jókai-elbeszélés nyomán. A huszti kaland címmel. Első Kossuth-díjá- val Májusköszöntő című tömegdaláért tüntették ki, 1950-ben. A másodikat 1975- ben kapta. Kiváló és érdemes művész címmel jutalmazták, s két Erkel-díjjal. Számos külföldi intézménytől, így a londoni királyi zeneakadémiától — ahogy a magyar Zeneakadémiától is — vehette át a díszdoktori oklevelet. Hatalmas zenei életmű az övé. Nyolcvan éves lenne ... Kristóf Károly A megvalósult álom Egy szőke hajú, vékony, tizenhárom éves fiúcska elragadtatva figyelte a salzburgi Dóm tér fatribünjén a szabadtéri játékok Akárki- előadását. Megfogta édesanyja karját, és azt mondta: „Szeretném én is eljátszani egyszer!” A naplójába is bejegyezte. A dátum: 1956. augusztus 15. Csaknem huszonhat évvel később Maria Brandauernek az osztrák Alttauseeben lévő házában csöng a telefon. Az édesanya veszi fel, a vonal másik végén fia, Klaus Maria jelentkezik Amerikából. A Mephisto címszerepéért megkapta az Oscar-díjat, meghódította a hollywoodi filmmekkát. Brandauer csak egy mondatot mond édesanyjának: „Anya, eljátszom!” A fia lesz tehát a világhírű darab, az Akárki tizenegyedik főszereplője a salzburgi ünnepi játékokon. Az ünnepi játékok azóta lezajlottak. A gazdag ember életéről és haláláról szóló színmű főszerepét Kari Maria Brandauer nagy szakmai és közönségsikerrel játszotta el. Korunk legfigyelemreméltóbb színészei közé tartozik. „Még csak egy pár lépcsőt tettem meg felfelé, de még magasabbra akarok jutni” —, mondja olyan egyszerű bizonyossággal, hogy meggyőzi az embert, el is éri. „Olyan vagyok, mint egy, akkumulátor, melynek soha nincs szüksége töltésre” — és azonnal hozzáfűzi, honnan meríti az erejét: „Azok a dolgok, melyek másnak stresszt és kifáradást okoznak, nekem energiaforrást jelentenek.” Művészi becsvágya egyetlen olyan lehetőséget sem hagy ki, mely örömet szerezhet neki: szerepel a televízióban, filmet forgat, színházakban és fesztiválokon lép fel. Telhetetlen ? „Nagyon korán megszoktam, hogy szabadságot élvezek a pályámon. Lehetséges, hogy ez egyeseknek nem tetszik. Boldog vagyok, hogy a manipulációk korszakában a magam ura lehetek. A pénz alárendelt szerepet játszik nálam. Ha kedvem van, pinceszínházban éppúgy játszom, mint egy Bond-film- ben a kamerák előtt.” Az Akárkit másodpercnyi gondolkodás nélkül vállalta el. Gyermekkori álma vált valóra, szívből ragaszkodik a darabhoz. Hoffmannstahl olyan kérdésekkel foglalkozik benne, amelyek engem személy szerint is érdekelnek: a gazdagsággal, a hatalommal, az élettel,'a halállal. A színész saját kétségeit, félelmeit és depresszióját is eljátszhatja. Ilyen darab után sziiite más emberré válhat”. Az egyébként oly nyitott művész egyáltalán nem szívesen tárulkozik ki. Éppúgy, mint az Akárki női főszereplője, Marthe Keller. A svájci világsztár, akinek Verbier-ben, Párizsban és New Yorkban egyaránt van lakása, Brandauer szerelmesét játszotta. Mint Klaus Maria Brandauer, ő is előnyben részesíti az élőszínházat. Egy érdekes színházi szerepért minden filmajánlatot elutasít. Az Akárkiben felajánlott szerepet örömmel vállalta, bár őt nem fűzi olyan kapcsolat a darabhoz, mint partnerét. „Még soha nem láttam az Akárkit.” Marthe Keller elfogulatlan, szimpatikus, ellentétben a róla kialakult sztár képével. „Nem zavar, hogy egyesek régimódinak tartják az Akárkit. Rám olyan erős hatással volt a darab néhány mondata, hogy libabőrös lettem. Először meg kellett szoknom azt a módszert, ahogyan Salzburgban dolgoznak. Közönség előtt, különösebb előzetes megbeszélés nélkül kellett próbálnunk, és az először megijesztett. A Dóm téri családias légkör azonban sokat segített, hogy legyőzzem a félénkségemet”. Brandauer így nyilatkozott a színésznőről: „Nagyon örültem, hogy Marthe volt a partnerem. Ragyogó színész, kiváló kolléga és elbűvölő asszony”. Az első próba a salzburgi Dóm téren Marthe Keller és Klaus Maria Brandauer még utcai ruhában. De Falla: Pedró bácsi b A bábuk \ Sajátos, kedves világba var közelmúltban nyitottak meg i Lili festőművész, Bródy Vera Koós Iván kétszeres Jászai-díj re festőművész bábterveiből á resebb bemutatójának anyagá valóban képzőművészeti igényi Horváth Péter:Látogatás A füzekkel szegélyezett kavicsát hurkot vetett a pádon gubbasztó öregúr köré. Sovány, borostás arca homorú tükörként fordult a kapu irányába, amerről tereferélő, ingujjas emberek szállingóztak befelé. A napfény felszikráztatta a színeket, és fellazította a formák kontúrjait Az öregúr hunyorgott. Az idegosztály szürke, rácsos ablakú épületéből ötven év körüli, kövérkés férfi lépett a kavicsútra. Körülnézett, beleszagolt a levegőbe, csettintett, aztán odament az öregúrhoz. — Zavarok, mi? — huhogott elégedetten, és lehuppant mellé a padra. — Ad egy kis tüzet? Az öregúr nem változtatott tekintete irányán, nem is felelt. Takarékos mozdulattal emelte szájához a cigarettáját, nikotinsárga ujjai megremegtek, ahogy leszívta a füstöt. — Nem baj, nem baj! — kuncogott a másik ravasz mosollyal. — Van gyufám •nekem is! Üjabb csapatnyi látogató érkezett, összegyűltek a kavicsút elején felállított eligazító táblánál, átböngészték a kórház térképét, majd lendületesen indultak tovább a meglelt irányba. — A Rácz doktor azt mondta, hamarosan hazamehetek! Magam fogok borotválkozni! Az ember megnedvesíti az arcát, pamacsol... Jó hosszan kell pamacsolni. Tudja, én mindig tégelyes borotvakrémet használok, és késsel borotválkozom, nem pedig pengével. És timsót használok utána. A kövér jóízűen pöfékelt, simára borotvált képe majd kicsattant az elégedettségtől. — A tirnsó aranyat ér — jelentette ki, és rábólintoít. — Na, persze, magának beszélhet az ember ... Az öregúr elnyomta a cigarettáját, leütötte róla a maradék parazsat, és zsebre tette a csikket. — Jellemző! — húzta el a száját a kövér. — A zseb nem hamweder, és a lélek nem köpőcsésze. A fiatalember strandpapucsban, rövidnadrágban és színes trikóban érkezett. A vállán könnyű sportszatyor himbálódzott, a haja szőke volt és rövid. Amint belépett a kapun, az öregúr mindjárt észirevette. — A Rácz doktor azt mondta, jót tesz, ha beszélgetek — mondta a kövér —, de magával nem lebet szót érteni. Pedig mi a maga baja? Egy nagy semmi. Hipochondria! Az is betegség? Ha a felesége nem pénzeli le a Rácz doktor urat, magát az első héten haza- paterolták volna. De én úgy érkeztem ide, mint egy emberi roncs! Kérdezzen meg akár. kit az osztályon, mind azt mondják. Mint egy emberi roncs! — Csókolom, nagyapa! — A fiatalember leguggolt az öregúr elé. — Hogy van? — Hiába kérdi— legyintett a kövér —, úgyse válaszol. Egy hónapja nem ejtett ki egyetlen hangot se! Mit hozott neki? A fiatalember kicsomagolta a süteményeket. — A nagymama küldi. Ischler és francia- krémes. Amit szeret. Az öregúr a fiú arcát bámulta. — Kanala van? — kérdezte a kövér, és elvette a padra tett süteményeket. — Egy hete nem eszik. Ez is csak megromlana itt — magyarázta csámcsogva. — Hiába friss. — A nagymama nem tud jönni, fájnak az ízületei — mondta a fiatalember, és egy cseppet elpirult. — De csókoltatja, és várja haza. — Ugyan! — huhogott a kövér, és megtörölte a szája szélét. — Az Isohlert is megeszem, mielőtt elolvad. A fiatalember igyekezett kerülni a nagyapja tekintetét. — Félórám van — mondta. — Még szeretnék kimenni a strandra, amíg így süt a nap. / — Helyes! — cuppantott közbe a kövér. — Nem is tudtam, hogy magának ilyen starmm unokája van! Maga sokáig fog élni, fiatalember! De ennek — biccentett az öregúr felé —, már nem sok van hátra. Egész nap csak itt ül, bámulja a kaput, pedig a Rácz doktor neki is megmondta, hogy nem szabad visszagondolni. Mert akkor úgy látná az ember, hogy kalap szart nem ér az egész. A bábfigura születése Néző I. Tervező: Bródy Vera Gogol—Balogh: A orr. Tervező: Országit Lili
