Népújság, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-03 / 208. szám
Igen: Trabant ingyen. Tudom jól, hogy gépkocsibehozatalunk nehézségei miatt a Merkur továbbra sem tud — s talán nem is akar? — más lenni, mint elosztó a kereskedő helyett, és mégis: Trabant ingyen. Azoknak, akik vidékről járnak be a munkahelyükre. Sőt, kétévenként ingyen. De ezt már a címbe le se mertem írni, mert nem csalogatná, de elriasztaná az olvasót: egy, Ta két évenkénti ingyen Trabantról szóló cikk, nem alkalmas arra, hogy épeszű ember elolvassa. Pedig az említett „ajándékot" — no, persze, ha lenne — a megyei állami építőipari vállalat szíves-örömest megvenné és odaadná vidékről bejáró dolgozóinak — ingyen. Azoknak csak a benzint kellene fedezniük, meg hát az egyazon községből bejövöknek kalákába összefogniuk: még se egy személlyel furikázzon a tulajdonos. Bár jöhetnének éppen négyen is a négy ingyen Trabanttal, egymás után . sorban^ mint valami felvonulás. Micsodás látvány is lenne az? Elől az ácsbrigád vezetője, mögötte a másik Trabantban a kőműves segédmunkás, hogy azt a darugép kezelője, majd pediglen a vízvezetékszerelő kövesse. Járnának is csodájukra, de a vállalatra is, amelynek lám, olyan jól megy, hogy ingyen osztogatja a Trabantot, kétévenként is akár, ha kapható lenne, meg ha adható is egyben. De hát ha nem, akkor nem. Marad az autóbusz. A munkásbusz, amely viszont annyiba kerül az építőipari vállalatnak, hogy még pénze is maradna valamicske, ha helyébe meg- vehetné azt a bizonyos Trabantot. • A példa és az ötlet persze megmosolyogtató. S nemcsak azért, mert a kommunizmusban sem fogják csak úgy ajándékba osztogatni a Trabantot, ha egyáltalán lesz még akkor ez a kocsitípus, de azért is, mert a vállalat annyira jól azért nem áll, hogy ingyen osztogasson PVC-Jaguárokat. Igaz, annyira se, hogy súlyos milliókat fizessen ki évről évre a munkás- szállításra. És egyáltalán van-e olyan gyár, vagy üzem, szövetkezet, avagy intézmény, amelynek nem okoz komoly gondot bármely pénzkiadás, akár még az új értéket előállító munkások szállítására is? Ha van ilyen, jobb, ha csendben marad. Űgysem hiszik el. Fordítsunk most egy kicsit a gondolatok kormánykerekén. Térjünk le a Trabant útjáról, s tűnődjünk inkább azon, vajon leírhatja-e valaki, kimondhatja-e bárki is, hogy valamiképpen mégiscsak jól jöttek a világ s benne hazánk gazdasági gjopdjai? Oktondiságnak tűnne ilyesmit kijelenteni, pedig valamiképpen mégis így és úgy igaz: jól is jöttek. A hangsúly természetesen az „js”-en van. Jól, mert rákényszerítették a vezetőket — a beosztottakat is —, hogy gondolkodjanak merészebben, próbálkozzanak bátrabban mindazoknak a lehetőségeknek a felkutatásában, amelyeket mindközönségesen csak így nevezünk: tartalékok. S e keresés, kutatás, a kényszerhelyzet nyomán e rejtett tartalékok kincsesházának olyan értékeire, lehetőségeire, e kincsesház szinte kimeríthetetlenül hatalmas és lenyűgöző méreteire leltünk, hogy valósággal belepirultunk. A szégyenbe is, hogy mi mindent el nem pazaroltunk már, mi mindent hagytunk el úton-útfélen, mennyi erőt, energiát, ötletet, emberi leleményt hagytunk ki — és felhasználatlanul. Űjgazdáék módjára! Pedig csak a társadalmi rend volt az új, de semmiképpen sem volt gazdag még benne a nép. És elpirultunk a rátalálás öröm teliségétől is, amikora kényszer csiholni kezdte agyunkban a fényt, amely aztán bevilágított ama és imént említett kincsestárba. Ha köteteket töltene meg mindama oktalanság, amelyet gazdálkodásunk egy korszakában elkövettünk — gondoljunk csak a csodás tehénistállókra például, milyen halk zenére, nehézre-e avagy könnyűre adja le szívesebben a tehén a tejet —, nos, szóval, ha kötetek telnének meg ebből, akkor ugyancsak kiskönyvtárnyi lenne az ötletek felsorolása. És százmilliók, milliárdok zsákjai sorjázhatnának szemünk előtt egy elképzelt üvegfalú trezorban. Ha meg még ehhez hozzávesszük, hogy mennyi és mi minden még a lehetőség, nincs is olyan bibliotéka tán’, amely helyet tudna adni az azokat tartalmazó fóliánsoknak. És ami meghökkentő, ezek az ötletek, lelemények, kihasználatlan lehetőségek nem korszakos találmányok. Olyan egyszerűek, mint ama bizonyos .pofon, oly nyilvánvalóak, hogy az ember megrökönyödve áll saját tükörképe előtt, önmagát is faggatván, kérdezvén: hát ez meg hogy az isten csudájába nem juthatott elébb az eszembe. Eszünkbe. Fordítsuk vissza a Trabanthoz témánk kerekét, pontosabban a szállítási gondokhoz, amelyeken enyhíteni — ha már ugye Trabant mégsem kapható és osztható — mindenképpen szükséges, hiszen a pénz másra is kelletik. És most jön ama pofonegyszerű! Heves megye székhelyén két építőipari vállalat van. Az építkezésekhez, amelyekben mind a két vállalat érdekelt, a munkásokat mind a két vállalat saját munkásszállító autóbusza hozta-vitte: kőműveseket, ácsokat, segédmunkásokat, akikre szükségük volt. Persze, hogy kézenfekvő: az egyazon községből a sokszor egymás melletti, de lagalábbis egymás közelébe lévő építkezéshez közösen szállítsák a munkásokat. Az autóbusznak és vezetőjének ugyanis teljesen mindegy, hogy utasaik munkakönyvébe mely építőipari vállalat neve szerepel, mint munkaadó, ha útirányuk megegyezik — jelképesen is, a holnap építése, és egyértelműen a ma építése felé. Mindehhez még annyi kelletett, hogy a két vállalat vezetői összeegyeztették az órájukat a munkakezdést illetően, s már jöhetett is, mehetett is a közös busz, mely esetben a közös busznak nem lett túrós a háta, de néhány milliócs- kával gazdagabb mindenesetre a két vállalat — az igen. Ha ló nincs, a szamár is jó, ha Trabant nincs, hát eme közös autóbusz is megteszi. Ennyi az egész, ennyi egy ötlet, sőt ötletecske története, amelyet krónikásként nem is azért akartam elmondani, hogy emlékoszlopot állítsak, vagy kódexmásoló barátként az utókorra örökítsem ezt a sokat hozó aprócska kis leleményt. Mindössze annyiért vetettem papírra, hogy végső következtetésképp leírhassam azt a százszor, vagy milliószor is elkoptatott közhelyet: sok kicsi sokra megy. Hogy mennyire? ötlete és vállalata válogatja! DC&mp^üUl ehősök Szántó György képriportja
