Népújság, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-27 / 228. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. szeptember 27., kedd Egy hét... Nagyvizit Nem különösebben érdekli a tévénézőt, milyen is volt az előélete annak a produkciónak, amit éppen a képernyőn lát. A kritikus dolga — talán —, hogy tájékozódjon e tekintetben is. hogy bennfentes legyen, ha egyáltalán lehet az, a kulisszák, akarom mondani, a kamerák mögötti „titkokban”. Ha ugyan vannak egyáltalán ilyen titkok. A Nagyvizit című tévéjáték, amely Gyur kovics Tibor színművéből „alakult át” telvíziós műfajjá, állítólag meglehetősen hányatott sorsot vallhat magáénak, kacaj, könyy, meg nem értés, sőt kimondott aggályoskodás is kísérte színpadi útját. Ám mire most a Nagyvizit a képernyőre került, a sok évi csönd után, mit sem venni abból észre, hogy a műnek nemcsak önmaga megvalósulásával, de a szerzőjének még némely hivatalosnak hirdetett állásponttal is meg kellett küzdenie. A Nagyvizit tévéjáték formájában minden bizonnyal elnyerte a nézők tetszését, mindennapiságával, mélységes humánumával, stílusának közvetlenségével és azzal a már-már csak a klasszikusokhoz mérhető biztonságával, ahogyan a könyv és a mosoly, a komédia és a tragédia választó mezsgyéjén oly biztosan egyensúlyozni volt képes. Az élet persze, nem sűríthető be egy betegszoba falai közé. A betegek, legyen bár könnyű, vagy súlyos az állapotuk, nem „képviselhetik” az embereket általában. Az ágyhoz, gyógyszerhez, kínhoz és a megkönnyebüléshez kötött sorsok semmiképpen sem példázhatják a falakon és a fájdalmakon túli világot, mint valami modell, vagy egyetlen csepp víz a mindenség tengeréből. Arra azonban igencsak alkalmas, hogy a halál és az élet küszöbén, innen, vagy már amonnan fogva, eresztve ama bizonyos válaszajtó kilincsét valami igazat, szépet mondhassanak el az életről, s a világ apró, de apróságában is az egyén számára nagynak tűnő dolgairól. Fazekas — Szilágyi Tibor megélt, és átélt alakításában — egyszerre lázad ím fel a betegség és a betegtársak ellen, s vállalja félgyógyultan is az egészségesek világát. Badari — Mensáros László az emberről és az életről mindent tudó alakításában — a saját halála árán menti meg az öngyilkosságra készülő, az önmagát legyőzni eladdig képtelen, a mindig önpusztításra készülő Czieg- lert. Alakját szánalomból és ellenszenvből gyúrta hitelessé Benkő Gyula. Oszter Sándor „faképnél” hagyott férje egy villanásnyi sors a cser* benhagyottak és megkínzot- tak társadalmából. Sinkovits Imre agyonhajszolt, a betegekbe és az életbe egyébként belefáradt, szórakozott főorvosa, a professzoros feledé- kenységgel ismét egy oly hiteles arckép, amely többünknek is tükörképe lehet De a többi, néha csak villanásnyi szereppel jelentkező közreműködő színész is egységes, visszafogott játékstílusban, mégis szituációt és atmoszférát teremtő erővel — Mál- nay Levente kitűnő rendezését is dicséri mindez — tette igazán emlékezetessé ezt a tévéjátékot. Játék az emberséggel az emberről ? Vagy inkább nemes játék az emberrel, hogy még emberibbé formálja? Lehet választani, a végső állomás ugyanaz Gyurkó Géza A mi kis fórumunk Neves közéleti személyiségekkel, államférfiakkal sűrűn találkozunk a képernyőn. Riportereink hivatalos nyilatkozatokat kérnek tőSlnkovlla Imre, Bajza Viktória és Maszlay István > ' A sikerek forrása: a jó légkör Egy kitüntetett igazgató számvetése--------------------N A KÉ PERNYŐ ELŐTT lük, interjúkat készítenek velük. Nemcsak megszoktuk, hanem igényeljük is az ilyesfajta műsorokat. Akkor is, ha közülük jónéhány sablonossá formálódik. Érzik ezt az alkotók is, és a tisztes szándéktól vezérelve megpróbálnak szabadulni a rutin szorításából. Kezdeményezéseik sorában sajátos színfolt A mi kis fórumunk című produkció, amelyet péntek este láthattunk. Az ötlet nem eredeti, de honi talajban még nem gyö- kereztette meg senki. Az úttörő jellegű vállalkozás Hel- tai András műsorvezető érdeme, aki a szó nemesebb értelmében vett hatáskeltés új útjait, módjait kereső, megtaláló zsurnaliszták közé tartozik. Most arra törekedett — tegyük hozzá: elképzeléseit szinte maradéktalanul meg is valósította —, hogy ár. Márkája Imrét, igazságügy miniszterünket, valamint baráti körének tagjait mutassa be, méghozzá munkaidő után. Ebből az alapállásból fakadt számos olyan lehetőség, amelyet nagyszerűen ki is aknázott. Ezzel magyarázható, hogy emberközelbe hozta vendégeit, akikről sok olyan apróságot tudtunk meg, amelyek egyéniségük szerves tartozékai. Mindez nem öncélú, nem látványos eszköztár, hiszen magvas kérdésekről, érdekes, komoly információkról is szó esett. Olyannyira, hogy még a téma nemzetközi szintű megközelítése sem hiányzott. Sikerült meglelni a különböző motívumok egészséges ötvözési arányát, méghozzá úgy, hogy fő szerepet kapott a tömörítés, hiszen a sokrétű gondolatsor értő tálalása mindössze negyven percet igényelt. Milyen jó lenne, ha a szerkesztők máskor is ilyen okosan gazdálkodnának a rendelkezésre álló kevés idővel, mert csak ekkép szám- űzheténk a szellemi üresjáratokat, a felesleges, a nem egyszer fontoskodó töltőszöveget. Találhattak volna persze, kifejezőbb címet is, de minek a kákán is csómot keresni. Legközelebb ezt az adósságot is törleszthetik, hiszen már első jelentkezéskor is megbirkóztak a sokkal nagyobb nehézségekkel is. Az ígéretes kezdeményezés ugyanis legalább ilyen szintű folytatást kíván..: (P. i ) Vadász Ernő, a gyöngyösi mezőgazdasági szakközép- iskola igazgatója sikeres pedagógiai munkálkodásának méltatásaképpen augusztus 20-a alkalmából megkapta a megyei tanács egyik közoktatási díját. 1960-ban szerzett diplomát a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen. A nagy- iváni születésű fiatalember dédelgetett vágya teljesült, mégsem volt maradéktalanul elégedett. — Félreértés ne essék, mindig vonzott ez a hivatás, de legalább ennyire érdekelt a nevelés-oktatás sajátos világa is. Elhatároztam, hogy ebben is jártasságot szerzek. Először persze a helytállás esztendei következtek, a tapasztalat- szerzés évei. A Baranya megyei zengői állami gazdaságban lettem agronómus, aztán Egerbe, a kórházi cél- gazdaságba kerültem, majd a MÉSZÖV mezőgazdasági osztályán dolgoztam 1964-ig. Közben elvégeztem az egyéves tanárképzőt, s most már 'semmi akadálya nem volt annak, hogy pedagógussá váljak. Mindjárt a „mély vízbe” dobták, azaz fontos feladatokkal bízták meg. Ízelítőt kapott az osztályfőnöki feladatkör megannyi próbatételéből, később a levelező tagozat vezetésével járó teendőket is ellátta. Bizonyára igen jól, mivél átlagon felüli adottságaira, ritka szorgalmára felfigyeltek. 19 Tőtől ő lett az intézmény igazgatója. — Nem volt nehéz dolgom, mert segítőkész, lelkes kollektíva élére állítottak, összekötött bennünket a hivatásszeretet, az új, az eddiginél hatékonyabb módszerek kutatásának nemes indulata. Direktorként erre alapoztam, kiaknázva a demokratizmus elmélyítésében rejlő lehetőségeket. MindHónapokon át olvashatták a heti ajánlatokat a brigádok a Népújság hasábjain, s kapták kézhez az SZMT és a Megyei Művelődési Központ kulturális kínálatát. Levelezőlapokon értesítették a verseny szervezőit, hogy milyen módon művelődött a kisközösség. Elérkeztünk a középdöntők idejéig: hatvan brigád „maradt állva”, következő máig az a meggyőződésem, hogy a sikerek forrása a jó légkör, a harmonikus együttműködés. Jó érzés arról szólni, hogy ide mindenki ellenérzés, drukk nélkül érkezik, s valamennyiünk számára az a fontos, hogy a tanulók minél köny- nyebben eligazodjanak az ismeretek útvesztőjében. o Mindez nem jól lésült szólamgyűjtemény, hiszen beszédes tényekkel igazolható. — Az új tantervekkel hamar megbarátkoztunk, annál is inkább, mert részt vettünk azok kidolgozásában. Egyik kollégámmal együtt három tankönyvet írtunk. Közreműködtünk az áruforgalmi szaktechnikusi minősítés feltételeinek kidolgozásában. Az ilyen jellegű teendőket, az egyéves, 100 órás képzést az országban egyedül mi oldjuk meg. Így van ez a dohánytermelők esetében is. Azt hiszem, a kezdeményezőkészség csak ott bontakozhat ki, ahol a vezetés arra törekszik, hogy a testület tagjaiban rejlő értékeket felfedezze, kibontakoztassa. o Van mivel büszkélkedniük, hiszen az iskola iránti érdeklődés töretlen, s a fiatalok az itt töltött négy év során olyan útravalót kapnak, amelyet később sokrétűen kamatoztathatnak. — Az ifjak érdeklődéstől vezérelve jönnek ide, ez olyan alap, amelyre bízvást építhetünk. Az áruforgalmi, illetve az állattenyésztési szakokon végzők az életben megállják a helyüket. A fiúk, lányok egynegyede — a legigyekvőbbek — tovább tanul, s a főiskolákon, illetve egyetemeken is igazolja rátermettségét. Annak min-' héten ők rágják ceruzáikat, hajolnak papír fölé, izgulnak a versenyzők asztalánál. A legjobb teljesítményt a? egri Finomszerei vény gyár és az Egri Dohánygyár brigádjai nyújtották, az előbbi helyről harminchat nevező közül tizenkilenc, az utóbbiról tíz közül kilenc jutott be a középdöntőbe. A verseny színhelyei: az Egri Dohánygyár közművelődési terme, a HAÉV munkásszállójának ebédlője, a Volán 4. sz. Vállalatának kultúrterme és az egri Finomszerelvény gyár pinceklubja. Ötfős csapatokkal indulhatnak a brigádok, a kérdések az ajánlásokból és a beérkezett válaszokból készültek. Az első fordulóban kisközösségük bemutatására kapnak lehetőséget a versenyzők kötetlen formában, majd (Fotó: Szabó Sándor) denképpen örülünk, hogy a legtöbben a mezőgazdaságban helyezkednek el, azaz sikerül beléjük plántálni a hivatásnak érzett szakma szeretetét. Jó kapcsolat formálódott az állami és a közös gazdaságokkal, az üzemekkel. Kell is ez, mert a gyerekek itt tesznek szert a gyakorlati ismeretekre, s nem mindegy az, hogy mit látnak, miként fogadják őket, milyen tudnivalókkal vértezik fel valamennyi ükét. o Azt mondja: révbe jutott, valóra váltak ifjúkori elképzelései. — Nincs ebben semmi túlzás, hiszen csak nevelő lettem, azaz nap mint nap azt csinálom, ami legközelebb áll hozzám. A földektől sem szakadtam el, mert folyvást teszek-veszek hobbikertemben. Ennél is fontosabb az, hogy az egykor tanultakat diákjaink révén örökítem tovább. A családban persze más a helyzet: harmadikos gimnazista fiam humán érdeklődésű, azaz aligha lép apja nyomdokába. Talán tanárként, akkor, ha mégis úgy határoz, hogy valaha a katedrára áll. Hitvallását megkapó egyszerűséggel fogalmazza meg: — Nincs szebb annál, mint továbbadni azt, amit valaha egykori mestereinktől kaptunk, hogy a stafétaváltók tudatában cselekvésre serkentő erőként éljen, hasson tovább. Mennyire igaz ... Pécsi István válaszolnak a feladványokra. A következőket beszéljék meg: a televízió Krónika című sorozatát, vagy NemeskUrty: Rekviem egy hadseregért c. könyvét, Victor Vasarely kiállítását, a Népújság Utak, keresztutak sorozatát, az Egri Szimfonikus Zenekar nyár végi estjeit, az Ez az a munkásság című tévéműsort, vagy Marosán György Bizalmi círqű könyvét, a szocialista brigádvezetők VI. országos tanácskozásának anyagát (Népszava), a Marx ifjú évei című tévésorozatot, A munkahelyi demokrácia című vitaanyagot (Népszava), az ajánlott szépirodalmat és a televízió ajánlott politikai műsorait. Sok szerencsét! Találkozunk a vetélkedő csapatokkal október 7- én, 15 órától. Vilii Breinholst: Ki érti meg a női lélek rejtelmeit? D ocsássanak meg, de én ® semmiképp sem értem meg a nőket — és Marianne sem kivétel. Idézhetek egy példát? Nem kell messze mennem érte. Tegnap történt. Naphosszat buzgón dolgoztam, s ebéd után lehuppantam a legöblösebb karosszékbe, hogy egy kicsit pihenjek, és újságot olvassak. — Hát ez nagyon kedves dolog — hallatszott ekkor Marienne rosszalló hangja a fülem mögött. Uramisten, már-már éppen elszundítottam! — Nos, hát már pihenni sem lehet egy icipicit? — dörmögtem az orrom alá. — Ez a te icipicid egyre hosszabb lesz ... Pompás élvezet egy olyan férfi feleségének lenni, aki minden este az igazak álmát alussza, s közben úgy tesz, mintha az újságot vagy a tévét bámulná. — Szerdán sakkozni mentem, szombaton pedig egy jubileumi ebéden voltam. — Igen, te ebéden voltál, és te sakkozni mentél. Mit gondolsz, én hol voltam? — Itthon voltál — találtam ki. — így igaz ... Éreztem, hogy e szavak után vészjósló csend támadt a szobában. A levegő villámgyorsan vihar előtti elektromossággal telt meg. — Szerintem, jó volna inni egy csésze kávét — düny- nyögtem. — Nem maradt abból a szilvás pitéből, amelyet a kedves édesanyád sütött? Marianne mindig felragyogott, amikor az anyukájának a pitéjét dicsértem, most azonban ez sem hatott. — Utoljára • pontosan egy évvel és két riappal ezelőtt hívtál szórakozni. Eszedbe sem jut, hogy én örökké e négy fal között forgolódom, mint valami motolla, és semmi reménysugarat sem látok! Te sohasem jössz oda hozzám és nem mondod: — Menjünk el ebédelni valahová. — Hpgy legalább ne kelljen edényt mosogatnom! — Hiszen segítek neked... néha... amikor... — Vagy színházba! Már nem is emlékszem, mikor hívtál utoljára színházba, olyan réget volt. — De hiszen időnként járunk színházba... amikor olyasmi megy, amit érdemes megnézni. Hiszen ezek a modern abszurd darabok... — Már eszembe jutott! Akkor voltunk utoljára, amikor azt a piros ruhát varrattam magamnak. Azt a taftruhát, emlékszel? Amelyik annyira tetszett nekem, és annyi éven keresztül hordtam. Most azzal törlöd az autót.... így csak Marianne tud beszélni. Mi mást tehettem volna, minthogy bűntudatosan az újság mögé bújjak? — ... arról már nem is beszélek, hogy valamikor táncolni is hívhatnál. De te bizonyára szégyellsz egy negyvenéves asszonnyal táncolni, olyannal, mint én. — Ugyan, dehogy ... majd valamikor elmegyünk... — Valamikor! Igen... száz év múlva! Hát én megyek aludni! Anya pitéjét megtalálod a pohárszéken, ha gusztusod támad rá. Jó éjszakát! Szomorú este, nagyon nagyon szomorú... A konyhában ültem, az anyósom pitéjét eszegettem, hideg kávét ittam rá, s közben a feleségemről gondolkodtam. Miközben figyelmesen megvizsgáltam az ő kilátástalan otthoni létének kérdését, arra a következtetésre jutottam, hogy neki valóban szüksége van emberek közé járnia — nos, miért ne tegyük ezt? Szombaton délután öt óra tájban kimentem a konyhába, és egy óriási csokor rózsát nyújtottam át Mari- annenak. — Drágám — mondtam —, ezt neked hoztam! Feleségem megtörölte a kezét a kötényben. Éppen póréhagymát és sárgarépát vágott a leveshez. — Nekem? Mit akarsz ezzel mondani? — Semmit, csak azt, hogy hoztam neked egy csokor rózsát! Marianne fürkészőn nézett rám. — Részeg vagy? Kissé sértve éreztem magam. " — Semmit sem ittam! — Te sohasem szoktál virágot ajándékozni nekem. Hol voltál egész nap? Nem mondta meg nyíltan, de láttam rajta, hogy mit gondol. Azt gondolta, hogy én hölgytársaságban voltam, és ő cseppet sem csodálkozna, ha egy szőke női hajszálat találna a zakómon. — Hol voltam? — mondtam. — Sorban álltam jegyért. Színházba megyünk. — Remélem, nem ma? — De éppen ma! Dehát én ma egész nap mostam! Nagymosást csináltam ... Ilyen frizurával nem mehetek el hazulról! — Előbb elmegyünk ebédelni. Rendeltem egy kétszemélyes asztalt. — No és a borsóleves? Hiszen csodálatos borsólevest főztem, füstölt szeggyel... ó... hát ez szörnyű! No és a hajam — olyan kócos, hogy sohasem tudom rendbe hozni! Meg aztán, mit vegyek fel? Azt a régi ruhát, amely már három évvel ezelőtt is kiment a divatból? Meg'aztán tésztát tettem fel kelni, pitének ... És zokogni kezdett. Ó istenem, ki érti meg a női lélek rejtelmeit? (Fordította: Gellért György)
