Népújság, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-03 / 208. szám

6. NÉPÚJSÁG, 1983. szeptember 3., szombat EGY HEVESI KÍSÉRLET ÜRÜGYÉN Hogyan éljenek együtt a nemzedékek? Mottó: „Majd megöregszel és bán­ni fogod, / hogy bántasz — azt, amire büszke vagy ma." József Attila Idősödik körülöttünk a világ. Egyre több öreg él hazánkban is: 1880-ban még mindössze 21 ezer 80 éves és ennél korosabb embert vet­tek számiba a mai Magyar- ország területén, száz évvel később, 1980-ban már 211 ezren voltak. Az előrejelzé­sek szerint az ezredfordulóig tovább gyarapszik a számuk, s mi, a mai középkorúak és fiatalok majd szép lassan közéjük tartozunk. Nehéz el­képzelni azt az időszakot. Mindenkinek fontosabb a jelen, emlékezzünk csak az Ókor nagy talányára, a szfinx találós kérdésére. So­káig senki sem tudta meg­fejteni a szörny fejtörőjét, ami a következőképpen hangzott: Melyik az az élő­lény, amelynek reggel négy, délben két, este pedig három lába van? A feladványt a legendás Oidipusz válaszolta meg, ő találta ki, hogy az emberről van szó. Ugyanis kisgyer­mekként négykézláb jár, fel­nőttként félegyenesedik, öregként botra támaszkodik. Sokan pusztultak bele ebbe a kérdésbe, mert a szfinx könyörtelenül széttépte azo­kat, akik nem tudtak meg­felelni. De miért nem? Az élet természetes válto­zásait nem könnyű tudomá­sul venni. Különösen míg fiatalok vagyunk, s határ­talannak tűnik minden. A betegségek, az idős kor által hozott gondok később jelent­keznek. Elkerülhetetlenül. WWVWMMWVWWWVI Társadalmunk nagy pró­batétele, hogy miként tudja támogatni, segíteni azokat a korosztályokat, amelyek már vagy még nem vesznek részt a termelésben. Fokmérője általános és mindennapi ér­zékenységünknek, hogy mi­ként illesztjük be létüket életünkbe, megtaláljuk-e a nemzedékek közötti egészsé­ges viszonyt. Az életkor meghosszabbodásával együtt járt egy másik folyamat: a nagy családok szétesése, a kisebbek kialakulása. Gon­doljuk csak el: előfordulhat, hogy négy-öt generáció él egymás mellett, s köztük a kapcsolat egyre inkább meg. lazul, nem laknak együtt, nem támogatják egymást. A mai lakótelepek évtize­dek múltán öregekkel lesz­nek benépesítve, az egy-két szobás lakások olyan idős embereket zárnak magukba, akiknek nincsenek olyan baráti, rokoni szálai, ame­lyek megtartanák őket. Ha nem építjük ki intézményes segítésüket (segítésünket), akkor könnyen előfordulhat, hogy a meglevő támogatás mennyiségileg és minőségi­leg nem lesz elegendő. Va­lami más kell, valami olyan, amely megadja a lehetősé­get számukra (számunkra), hogy a lehető legtovább megőrizzük egészségünket, magabírásunkat és a ben­nünket körülvevő közeget. Nem az én ötletem, de to­vábbadom. Dr. Gyetvai Gyu­lával,' a megyei kórház fő­igazgató főorvosával beszél­gettem, amikor szóba került a garzonház. Fiatalok élnek benne, párok, akiknek álta­lában egy-két gyerekük van. Beszélgető társam föl­vetette: miért ne lakhatná­nak ott — vagy a közelben — idős házaspárok, akik se­gítenének, vigyáznának a gyerekekre alkalmanként. Manapság az óvodák több­sége valósággal ontja a be­teg gyerekeket, hiszen ha csöpög a kicsi orra, a mama nem biztos, hogy vállalja a betegszabadságot. Viszi a többiek közé, s hamar kész a fertőzés. Mennyi munka­időt nyerne az ország, ha nem betegednének le sorra a csöppségek, s sokkal több idő jutna akár még az ön- fejlesztésre, a művelődésre is. Nem is szólva arról, hogy az öregek is hasznosnak éreznék magukat. Valóban, ez egy olyan gondolat, amelynek kivitele­zéséhez nem anyagi áldozat, de másfajta szemlélet kell. Valami tágabb, a jövőre jobban figyelő. lUWWMMWWMWIWM Megyénkben több időskorú él, mint hazánk más tájain. Mégis, a szociális otthoni ellátásban elmaradtunk. Míg országosan 10 ezer la­kosra 173 férőhely jut, ad­dig itt csak 154,1. A megyei főorvos, dr. Bükkerdő Pál szerint, a kívánatos 200 len­ne. Inkább a lehetőséget kell megteremteni ' számukra a teljesebb xéletre. Nem sza­bad, hogy ne találják meg az értelmes mindennapokat. Pontosabban: ne találjuk (!) meg. «WWIWWWIWWWI Barátom meséli, hogy mi­ként halt meg nagyanyja. Nem kórházba került, hanem a családi házban töltötte utolsó óráit. Unokái, déd­unokái között. Vidáman (!) ment el, hiszen a sok gye­rek mókázott, verset mon­dott, játszott, énekelt. Talán furcsán hangzik ez, de még­is természetes volt fáluhe- lyen. Nem a vakító falú, el­szigetelt, sterilizált szobák vak magányában nézett szembe a mindenképpen be­következő elmúlással, hanem a családi közösség melege segítette át ezen a „végső akadályon”. Barátom mutatott egy régi felvételt is, amelyen a legkisebbektől a legidőseb­bekig minden rokona szere­pel. Igaz, a szegénység szo­rította őket össze, de mégis támaszt jelentettek egymás számára, nemcsak a megél­hetésben, hanem a szorító magány ellen is. Egyáltalán: ismeretlen volt számukra ez utóbbi fogalom. A hevesi Gerontológiai Gondozóban 1974-ben kezdő­dött meg hivatalosan is a munka. Ekkor engedélyezte a megyei főorvos kísérleti jelleggel az intézmény te­vékenységét. Itt arra törek­szenek, hogy a gyógyító, megelőző eljárást és a szo­ciális gondoskodást össze­hangolják. Szociálpolitikus, orvos, pszichológus és jo­gász dolgozik együtt: a nyugdíj előtt álló 59 éves férfiakat és 54 éves nőket szűrővizsgálatra hívják be a hevesi járásból WMMAAftlMWMfWli Dr. Szegő Imre igazgató- főorvos és felesége, dr. Sze- gőné Szűcs Erzsébet kezde­ményezése országos vissz­hangot keltett Egyre többen érdeklődnek elképzeléseik felől, kíváncsiak eredmé­nyeikre. Tapasztalataik sze­rint évtizedes gyűlölködése­ket, sértődéseket tudnak feloldani, családokat egyesí­teni segítő szándékú beavat­kozásukkal. Csodatévők vol­nának? Valószínűleg nem. De sokan változtatnának számukra is kellemetlen el­szigeteltségükön, ha valaki okos szóval közbeszólna, és megoldatlan jogi problémák se tennék pokollá az idősek napjait, ha hozzáértő segí­tene rajtuk. Az ötlet egysze­rűségében kitűnő: közeledve az öregkorhoz, életformát változtat az ember. Szembe kell néznie betegségeivel, a munkahely elhagyásával, családi kapcsolataival. Ha magára marad, a mérleg gyakran nem jó felé billen. Pedig az lenne a szeren­csés, ha mindnyájan része­sei maradhatnánk, tagjai a közösségnek. Gábor László A nő A halál markában (Fotó: Szabó Sándor) Fába mintázott álmok Nagy László fafaragó kiállítása Petőfibányán Hivatal asan amatőrnek számít, mégis amit csinál, az többnyire profi szifitű. Nagy László senkitől sem tanulta a fafaragás forté­lyait, mégis feltalálja magát ebben a világban, mégis ki­tűnően bánik az anyaggal, a nehezen idomuló dió-, éger- és körtefával. A mű­helytitkokra maga jött rá, adottságait egyénileg fej­lesztette tovább. Rég túlju­tott az ösztönös utánzás szintjén’ amit produkál, az egyén ízű, sajátos karak­terre, művészi személyiség­re valló. Erről tanúskodik a petőfii- bányai művelődési házban megrendezett kiállítása, amely 29, zömében remek­be formálódott művet vo­nultait fél. Sok szállal kötődik a bá­nyászsorshoz. Ez érthető, hi­szen a Mátraalji Szénbányák dolgozója. Vállalatának patronálását, megértését is honorálja azzal, hogy meg­örökíti a munkásélet meg­ragadó pillanatait (Bányász­mentés, Bányászörökség). A téma foglalkoztatja, meg­ragadja, s ebben a körben is felvillantja erényeit. Igazán otthonosan azon­ban szuverén szellemi tarto­mányában mozog. Az egyes ötleteket gondosan mérle­geli, s ezek hosszú érdeklő­dés után öltik fel a legki­fejezőbb formai köntöst. Kompozíciós érzéke egyik legerősebb oldala, e téren mutatkozik meg leginkább sokrétű tehetsége, humánus hangóltsága. A halál marká­ban megrázó vízió, az el­kerülhetetlen elmúlás fáj­dalmas tudomásul vétele, ai csakazéritis küzdés felhang­jaival. Kedveli — s ez is dicséretes — a múlt, a his­tória eseményékben bővel­kedő gondolatkörét. Kötődik a görögséghez (Ihpigenia megmenekül), a római kor­hoz (Brutus), méghozzá nem a sablonok, hanem az imfelekt'uáMs elmélyülés szintjéhez. Érzékenyen reagál a je­lenre, annak ezernyi moz­zanatára is. Felfedezi a mindennapok líráját, élet­örömét, s képes arra, hogy a megnyilatkozás sajátos eszközeivel szinte maradék­talanul fel is villantsa azt. (Cigányok, Táncolók). Az alakokat, az arcokat, elegáns nagyvonalúsággal, minden lényeges részletet kiemelve mintázza. Különös­képp sikerülték a karaktert is tükröző vonzások. (Nagy­mama és unokái). ötletekben, soha nem szű­kölködik, nemcsak keresi, hanem meg is találja az el-, sősorban rá jellemző meg­oldásokat, nem fukarkodva majd mindig telitalálatnak tűnő ötleteivel. (A nő). A helybeliek kedvelik, szeretik munkáit, de a nagyközönség még keveset tud róluk. Jó lenne, ha az illetékesek a jövőben fóru­mot biztosítanának számá­ra, nem fukarkodva a már így is megkésett hivatalos el­ismeréssel. Megérdemli, hiszen ez a szerény egyéniség nem bombasztikus hatású sza­vakkal, kinyilatkoztatá­sokkal, hanem — s ez a legmeggyőzőbb érv — érté­kes alkotásaival bizonyítja átlagon felüli adottságait. Pécsi István Czóbel Béla szentendrei műtermében 1966-ban centenárium Száz esztendővel ezelőtt, 1883. szeptember 4-én született, 1976 elején halt meg, a magyar pik. túra nagy egyénisége, a világhírű Czóbel Béla. A centenárium alkalmá­ból „lm memóriám” — közöljük képeinket. MMallgatok! Nem beszé- ■* lek! Ez az elvem. Az életelvem! Nem azért, mert nincs mondanivalóm! Pedig otthon vagyok minden té­mában. A hangos beszéd­re is képes vagyok! De én hallgatok! Bölcsen! Ez illik hozzám! Egyesek rekedtre kiabál­ják magukat, hogy: ők be­dobták a három kopejkát a gépbe. A jegyet pedig nem kapták meg az automatától. A maguk igazát tanúkkal is bizonyítják. Szemtanúkat ál­lítanak, bizonyítanak fűnek- fának. De én csak hallga­tok. Nekem ez nem érde­kem. Minek olyan nagy port kavarni azért a nyavalyás három kopejkáért? Nyúlj a pénztárcádhoz és adjál há­rom ikopejkát a magadéból. Ne csináld jelenetet a tömeg- közlekedési járművön. Ne izgasd az utasokat. Vagy ha úgy tetszik, ne adj egy fi- tyinget se. Tegyél úgy, mint mint én. Állj és hallgass! És olcsóbban is úszód meg az egészet...- Vagy itt van az üdülője­Alekszandr Klimov: Eletelv gyek elosztása. Mindenki mondja a magáét! Mindenki csakis vízpartra akar utazni. Családos jeggyel. De hát, kinek az igényét lehet fő­szezonban kielégíteni? Én nem mondom a magamét! Nem csatlakozom a nagy- szájúakhoz. Én hallgatok. Nekem erre nincs szüksé­gem. Különben is benne vagyok az üdülőjegyelosztó bizottságban. Magamról azért nem szoktam elfelejt­kezni! A szomszédommal meg hogy vagyok? O a muzsika szerelmese. A fal túlsó olda­lán rázendít a nagybőgőre. Szabad idejében állandóan fűrészel vele. Mindig ugyan­azt a számot játssza. Látás­tól mikulásig. Egyforma hangerővel. A szomszédok kedvesek. Hallom, hogy sok­szor lábujjhegyen járnak. Er­re egy szót se szólok. Amikor viszont sokszor elfelejtkeznek rólam, és hozzáfognak han­goskodni, akkor én is düh­be gurulok. Fogom, bekap­csolom a kompresszort, meg veszek egy kalapácsot. És elkezdem verni a falat. De szólni nem szólok egy szót sem. Hallgatok, mint a sír! Erre a fal túlsó oldalán is síri csend lesz ... Mert örök igazság: a bosz- szú bosszút szül! Te csak egyet káromkodsz, de ő már kettőt. És ez hatvá- nyozódik. Míg végül jól ösz- sze nem vesztetek. Nem ér­tem, minek kell hevesked- ni? Túllicitálnia a másikat? Pedig világos, mindig jobb a békesség. Különben hóna­pokon át nyelheted a mér­get, meg a gyógyszert. Mint kétszer kettő■ olyan világos, hogy a vitának nincs sem­mi haszna. A folyó vize mind a tengerbe tart. meg­fordítani nem tudod. Kü­lönben is: a töretem rózsát terem. Hát ezért hallgatok én! Az egészség mindennél fontosabb! (Sigér Imre fordítása) A róla elnevezett szentendrei múzeum megnyitásán, 1975 nyarán. A művész mögött Aczél György (MTl-fotó)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents