Népújság, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-03 / 208. szám
9 NÉPÚJSÁG, 1983. szeptember 3., szombat „A Föld születése“ Avagy: ötvösvallató óhutai nyáreste Dévényiéknél Óhuta. Alig háromszáz lélek a Kékes alatt, Párád fölött. Szoros üveggyári munkáscsaládokkal, hangulatos vén házakkal, épülő villákkal. A hétvégi házakban pedig egyre több új arccal. Közöttük mind több olyannal, amely országszerte ismerős. Mostanában ide húzódva írja bűnügyi tévéjátékát Deme Gábor, itt tanulja őszi első szerepeit Csomós Mari, Molnár Piroska, ide költöztette kőszobrait a Munkácsy-díjas Nagy Sándor, ide jár témáért a festő Kiss György, a grafikus Garami Béla. A művészkolónia alapítójaként azonban a tíz éve megtelepedett SZOT-díjas ötvösművészt, Dévényi Jánost tartja számon ez a társaság. Egy hűvösödő nyári alkonyaiban házuk teraszára ültünk, hogy a kevesek által művelt szakma sorsáról, művészi útjáról beszélgessünk. — Az én pályám egyedi módon alakult. Mesterként elsősorban Laborcz Ferencnek köszönhetek sokat, ö a Dési-Huber szabadiskola szobrászaival foglalkozott az 1960-as évek elején, és bár jómagam az ezüstművessé- get tanultam ki az Óra-Ék- szeripari Vállalatnál hatására kezdtem el a szobrászÉkköves imakönyvtartó — Amit lehet adni, az elsősorban iparművészet. Tehát gyakorta kényszerülök arra, hogy használati tárgyaRéz edények kodást, a mintázást, s föl is vettek az Iparművészeti Főiskolára. Sajnálatos, hogy a lehetőség semmivé lett, mivel cégem ragaszkodott hozzám, és nem adta a tanulmányok folytatásához a javaslatát. Akkor ilyesmi megtörténhetett! Így maradt aztán számomra az önképzés, és talán nem eredménytelenül. Hiszen az ötvösség útját választva, egyre több célt közelítettem meg. Az ősi, honfoglalás kori magyar fémművesség legjobb hagyó, mányaihoz kapcsolódva olyan technikát, formavilágot alakítottam ki, amely már a mai mindennapok tartalmát hordozza. Kifejezetten azokra az ékszerekre, használati tárgyakra, fali domborművekre gondolok, amelyek az én munkásságomat jellemzik, és hatvani kiállításom közönsége két esztendeje már megismerhette. — Sok ötvösműveden visszatérő, sőt uralkodó motívum a nap. Emlékszem, bécsi tárlatod megnyitójának japán vendégei is erre figyeltek föl, népeink valamiféle ősi kapcsolatát emlegetve. Végül is milyen szimbolikus ereje. tartalma van ennek munkáidban? — Voltaképpen a naprendszerhez tartozunk, az egész élővilág köszönheti létezését a nap sugárzásának, fényének, melegének, tehát úgy tartom, hogy e motívum jelenléte munkáimon az élet igenlését, még inkább feltételét tükrözi, plántálja át a szemlélőbe. Persze, ez a sorozat csak munkásságom kezdetére jellemző annyira, mert később olyan plasztikák kerültek ki műhelyemből, mint a „Föld születése”, vagy a „Négy évszak”, amelyek már túllépnek a látvány puszta megjelenítésén. Ám e szimbolisztikus művek sem jelentik azt, hogy teljesen lemondtam volna az ábrázolás ősi tradícióiról. Hiszen a békéscsabai megyeházán Lenin-portrém található az elnöki tárgyalóban, Várpalotán Ney ‘Dávidot, moszkvai rendelésre Körösi Csorna Sándort mintáztam meg. Ma viszont legtöbb gondot nem a művek létrehozása jelenti, hanem azok anyagi feltétele. Ezért időm nagy részét a pénzkeresés veszi el. — Hogyan értsem ezt? A Föld születése Falitükörből a művész arcképe kát sokszorosítsak. Ez mindenképpen lélekölő, de kikerülhetetlen Más kérdés,, hogy egy-egy ilyen tárgy megszületésekor, különösen: ha művészi becsvágy munkál az emberben, bizonyos örömérzéshez, kielégüléshez, is jut. Egyébként nyugodtan állítom, hogy ez az egész ötvös szakmára jellemző manapság, és itthon! Mert külföldön bennünket rég a gyáripar helyettesít. Jó példa erre, hogy Svédországban is inkább az egyedi munkáim találnak vásárlókra, mintsem az a néhány használati eszköz, amivel társítottam őket. — Tíz esztendeje immár hogy félig óhutai honos vagy, és időd java részét Pesttel megosztva itt töltőd. Házad, műtermed áll a Károly utca végén. Mi e kapcsolat, e kötődés lényege? — Pest jó arra, hogy különböző megbízáshoz jusson a művész, de hogy azok meg is fogalmazódjanak, az én esetemben csendre, nyugalomra van szükség. Még az iparművészeti munkák pro- totípusíainak a terveit is itteni műtermemben fogalmazom meg, hogy aztán sokszorosításuk már Pesten történjék. Legutóbb állólámpák, falikarok, asztalilámpák vörösréz elemeit terveztem meg, amelyek Szabó Erzsébet Munkácsy-díjas.üvegmű- vész alkotásait egészítik ki. Ezek mind a Képcsarnok Vállalatnak a szürije elé, majd a kiállító termekbe kerülnek, hogy az országban egyszerre húsz-harminc helyen is megjelenjek, persze munkáim révén. — A nemrég elhunyt parádi Asztalos Johákkal barátságban, jó emberi kapcsolatban voltál. Mit nyújtott ő neked emberként, faragóként, népművészként? — A fa más világ, így elsősorban az ő -emberi tartását becsültem. Illetve azt, amivel meglepett bennünket. Hiszen vésője, két keze nyomán az egész Mátravidék múltja elevenedett meg domborműben, plasztikában, ha például palóc asszonyaira, vagy a betyárvilág jellegzetes figuráira utalunk, őszintén örülök, hogy a Heves megyei Múzeumok Igazgatósága védetté nyilvánította hagyatékát, és az múzeumként közkinccsé válhatott. Fájó viszont, hogy a hivatalos megbecsülést életében nem érdemelte ki, nem volt ennek tanúbizonysága. No persze, olyan jelenség ez, ami folyton ismétlődik, mert a cselekvőket, a többet felmutatókat útjukon leginkább a gyenge „hatalmasok” gáncsa éri. — Pénzkeresés és művészi becsvágy. Ezzel is számolva a szakma jövőjéről, terveidről szeretnék hallani. Merre haladsz, hová akarsz elérni? Gyertyatartó — A második kérdésedre válaszolok először. Ha lesz tíz olyan esztendőm, ami megfelelő anyagi forráshoz is juttat, egy régi vágyamat valósítom meg. itt Óhután. Telkemen egy szoborparkot szeretnék kialakítani, amely eddigi munkásságom legjobb darabjaiból áll majd össze, léptékdifferenciával. Tehát a húszcentis „Anyaság” és a „Tavasz” legalább egy méter magas változatban kerülne a kertbe, éspedig a „Föld születésé”-vel, vagy az ugyancsak említett „Négy évszak”-kal együtt. Mindez miért? A művész természetes vágya, hogy tovább éljen alkotásaiban, hátrahagyjon valamit, ami az ő er- kölcsiségéből, a világhoz való viszonyából a kései utódoknak is példa lehet. Azt hiszem, ez így érthető! Ami pedig az ötvösség általános jövendőjét illeti úgy érzem, úgy látom e pillanatban, hogy ez a műfaj egyre inkább elszemélytelenedik éppen a korábban említettek miatt. De bízom abban, hogy mint díszítő-művészet, minden jövendőbeliek belső szükségévé válik legkülönbözőbb tárgyai által, ahogyan ez évezredek óta megvan. Hisz valamikor egy igazi gyprű-remek úgy készült, hogy az ötvös megnézte rendelőjét, a modellt, és hozzája alakította-díszítette az ékszert. Ezt egy az egyben visszahozni ugyan nem lehet! Azt mégis elképzelem, hogy egy Párádon, Hatvanban, Egerben elkészült lakás tulajdonosa meghív majd otthonába néhány iparművészt, hogy azok a lakást a gazda képére mintázzák, rendezzék be. Utópia? Nem. Inkább a kulturálódás függvénye, amely a csókolózó galambokkal „ékített” szörnyű házoromzatoktól visszavisz mindannyiunkat a nemes egyszerű építményekhez, lakberendezésekhez... Moldvay Győző Harmincnégy év a kőbányában Túlórázni nincs kedve / A bélapátfalviak naponta tapasztalhatják, hogy egy- egy hatalmas robajt követően sörénye nő a település fölöltt magasodó hegynek. Senki ne gondoljon persze valamilyen mágikus erőre. Ilyenkor a Bélkő tetejét robbantják a bányászok, s a frissen nyílt szakadékokból bújik elő hosszú csíkban a füst, majd az egymást morzsoló hatalmas kőtáblák pora. Naponta többször megismétlődik ez az esemény. Janovics József és brigádja most is robbantásra készül. Nem messze pedig hatalmas kotrógépek, dömperek takarítják el és szállítják a helyi cementgyárba az előzőleg leszabdált több mázsányi anyagot. — Ezekkel az osztrák fúrógépekkel készítjük elő a lyukakat a robbanóanygnak — mutat az egyik egyszerűnek tűnő berendezésre Janovics József. — Igyekszünk minél nagyobb területet körbefogni a gyújtózsinórral, s jó esetben akár 40 ezer köbméter kő is leválik a hegyből. Sokszor azonban elszámítjuk magunkat. Különösen ott, ahol a mészkő közé vastag földréteg szorult. Ilyenbe nehéz lyukat fúrni, s ha sikerül is, jóval kisebb mennyiséget tudunk egyszerre megmozgatni. De nem válogathatunk, az anyagra folyamatosan szüksége van a gyárnak. Miközben védett helyre vonulunk, újabb hatalmas füstcsík jelenik meg a Bélkő oldalában. Majd amikor el- oszlik, a brigád tagjai afféle cirkuszi mutatványhoz hasonlóan kötélen ereszkednek a meredek fal oldalára, s az ott maradt kődarabokat feszítővassal takarítják le. — Nagyon kell vigyázni egymásra — folytatja. — Elég egy rossz mozdulat és kész a tragédia. Máig sBm megy ki a fejemből az a baleset, amikor három társamra ráomlott a kőzet és meghaltak. Ók is ezen a területen dolgoztak. A kőbánya nem cukrászüzem. . . Hogy itt ragadtam, annak az az oka, hogy nem vagyok Előkészültek: robbantás előtt (Fotó Perl Márton) Cement lesz a hegyből Janovics József: Ez nem cukrászüzem egy vándormadár. Kerékgyártó szakmát szereztem, de munkát nem kaptam, így kerültem ide 1949-ben. Akkor még gyalog jártunk fel. Egy óra alatt értünk ki, ugyanannyi alatt vissza. Ráadásul ez még a munkaidőbe se számított. Fejenként 32 csiliét kellett kézzel megrakni naponta. Emlékszem rá, hogy annak idején az Alföldről toboroznak embereket. Egyesek amikor felértek ide, s meglátták ezt a helyet, fogták a kalapjukat és továbbálúak. Még egy kavicsot se tettek odébb. Nekem is megfordult a fejemben, hegy máshol helyezkedem el. De addig húztam, halogattam, míg végül is ittragadtam. Nem akartam kimozdulni a szülőfalumból. Itt viszont bárhová mennék, ilyen nehéz munkát kapnék, legfeljebb a fizetésem lenne több. Jelenleg ugyanis 4800 forintot keresek. Ez nem sok. Bízom azonban abban, hogy a gyár vezetői egyszer figyelembe veszik, hogy milyen feladattal birkózunk meg fagyban és kánikulában egyaránt. Nagyon örülök, hogy a fiam elvégezte az idén a szakközépiskolát, s legalább ő könnyebben keresheti a kenyerét, öregségemre most már engem is megbecsülnek. Nemrég miniszteri dicséretben részesültem, hirtelen meg se tudom mondani, hányszor voltam kiváló dolgozó. Szóba kerül az is, hogy milyen szép a Bélkő tetejéről a kilátás a környező erdőre, az apátságra. — Ez már nem a teteje — mondja. — A csúcsa az ott van lenn — mutat a cementgyárra. — Akkor kezdődött el itt a termelés amikor átadták az új gyárat. Azóta jó néhány métert lefaragtunk már belőle, de nem hiszem, hogy száz éven belül elfogy. Miközben beszélgetünk, társai végeznek a tisztítással. A hegyet ölelő úton már szállítják a teherautók a fel- dolgoznivaló alapanyagot. Kollégái türelmetlenül várják, hogy Janovics József robbanómester előkészítse az újabb robbantást. — Dléután két órára igyekszünk mindig befejezni a munkát. Azután már nem szívesen maradunk. Nem olyan hely ez, ahol örömmel túlórázna az ember. Homa János
