Népújság, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-24 / 226. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. szeptember 24., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Mészöly Dezső új könyvét veszi kézbe az olvasó, a cím alapján joggal gondolván: műfordításkötetet lapozgat majd. Villon árnyékában — olvassuk e szép könyv címlapján (borítóján Berry herceg imádságosikönyvének világi hangulatú miniatúrája a dísz), s közben arra gondolunk: a jeles Villon-fordító ezúttal tán a nagy francia mester kortársait mutatja be. Kíváncsiságunkat ez is nyilván felcsigázza és okkal, mert a könyv jelentős terjedelemben ad ízelítőt ebből a versanyagból, sőt szép válogatást kínál Villon mester „sejthető olvasmányaiból” is. Örömünk azonban még több lesz ennél, amint felütjük a küllemét tekintve is feltűnően szép, sok ízléssel készült kötetet: több mint száz lap terjedelemben saját verseinek bő és szép válogatását is közreadja benne. Az efölötti örvendezés azért indokolt, mert századunk olyan lírikusáról van szó, aki — szemérmesen — csak ritkán árulja el, milyen kincseket rejteget műhelyének falai között. A kritikusi-olvasói kíváncsiság — ennélfogva — érthetően fokozott. S nem is alaptalanul, mert olyan szellemi parádé ez a versanyag, amely méltán vonja magára figyelmünket, azofcét is, akik tudtunk-tudunk Mészöly Dezső költészetéről, s azokét is, akik majd csak most fedezik tel ezt a ritka szellemi kalandot kínáló lírát. Mit is kínál ez a feszes formákba foglalt, ugyanakkor egy középkori vágáns diák kalandozásait asszociáló költészet? Mindenekelőtt önvallomást, lírai önéletrajzot, hangokat az „ifjúság völgyéből”, vallomást a szülőkről, a családról, a kötődés megváltását az élmények szűkebb hazájához, a Kiskunsághoz, aztán utazások élményeit, valós és szellemi utazásokét egyaránt. S itt meg is állhatunk a gazdag tematika amúgy is reménytelen felsorolásában, hisz az itt közreadott Mészöly-versek legfontosabb erővonala épp az, hogy költőnk szellemi honfoglalását jelzik. Pontosabban a költészet, az emberi kultúra határtalan tartományainak meghódítását és maradéktalan recipiálását, hogy aztán élménnyé oldva versbe foglalt vallomásként adja tovább a megszerzett kincseket olvasódnak. Csak ámulattal nyugtázhatjuk ugyanis azt a Weörös Sándoréval rokonítható vállalkozó kedvet, amellyel adaptálja költő-elődeinek és nyilvánvalóan eszményeinek formavilágát, eszköztárát, olykor témáit, hogy aztán saját, elvitatha- tatlanul eredeti verssé formálja saját érzésvilágával, mondandójával ötvözve. Rejtőzködő költő Mészöly Dezső, mondhatná ezek nyomán valaki s okkal is tán, hisz jó értelmű álarcai között hol Balassi, hol Csokonai, hol Berzsenyi, hol még Villon mester s annyi más pályatárs költészetének formai megoldásaira lelünk, ám az álarcok legfeljebb csak stilizálják a valódi, így még erősebb kontúrokkal kirajzolódó arcot. S azt a törekvést, hogy a világról alkotott vélekedését, felismeréseit, az öröm és a bánat, a születés és az elmúlás, az emlékek és a valóság olykor apró, olykor sorsdöntő momentumait tegye a költészet nagyító lencséjébe. És akkor még mindig nem szóltunk e líra egy különösen fontos, meg- ejtően szép vonásáról: a zeneiségről. Ha van értelme a költői szó akusztikai analízisének, akkor Mészöly verseinek esetében mindenképp. Olyan zenei effektusokkal lepi meg olvasóját, amelyek a szimbolista vers muzsikáját, a rokokó líra csilingelő, könnyed dallamosságát, máskor egy klasszikus hegedű- verseny kedencdáit juttatja eszünkbe... „Azért írok verseket, hogy megismerjem magamat" — mondja' Mészöly Dezső Az olvasóhoz intézett ajánló szövegében. Hozzátennénk: önmaga megismerésével és megismertetésével a világ szépségeinek teljesebb értelmezéséhez segít bennünket. S nemcsak költőként, műfordítóként is. Műfordításainak az ókor költőitől napjaink világlírájáig terjedő íve, nemcsak a már jód ismert Villon-átültetéseit tartalmazza, hanem Ovidiustól Goethén és Puskinon át Louis Aragonig nagy mesterek műveiből készített fordításainak gazdag válogatását is... •r Lőkös István V J / r || j / rr r Tudós es alkotomuvesz Háromszáz éve született Jean Philippe Rameau Az egyik oldalon Johann Sebastian Bach s a polifón, kontrapunktikus szerkesztésű zene, valamint Händel, a barokk utolsó kimagasló egyénisége — a másikon pedig a friss levegőt árasztó, mediterrán dallamossággal muzsikáló romantikus szellem, Antonio Vivaldi: ők álltak a hagyományt őrző, illetve az európai zenét megújító kortársakként a háromszáz esztendővel ezelőtt, 1683'bam született Jean Philippe Rameau, a XIII. századi francia zene reprezentánsa mellett. A dijoni organaművész fia, maga is kitűnő orgonista, már 19 esztendős korában, rövid milánói tanul- mányútjáról hazatérve, az elementáris erejű, a kor francia és olasz zenéjének képviselői között dúló harc kellős közepén találja magát Franciaországot is a mind jobban elhatalmasodó olasz zene kerítette hatalmába. A már-már valóságos, az alkotó munkát bénító helyzetben a fiatal Rameau, Clermont, később Párizs orgonistája, ez a töprengő, gondolkodó, megfigyelő alkatú muzsikus1 talán fel is őrlődne, ha nem találna gazdag mecénásra, aki rezidenciáiig zenemesterként a házába fogadja, és befolyásával sikerhez segíti őt A zene közönségét ez időben Párizsban úgyszólván csak az opera érdekli. Remeaunak sem lehet más választása, mint hogy megpróbálkozzék operakomponálással. Pedig Rameau elsősorban tudós, a szellem embere, és csak másodsorban muzsikus. Igaz, amikor 1726- ban A zeneelmélet új rendszere című tudományos munkájával némi feltűnést kelt már számos ifjúkori zenemű komponistájának vallhatja magát de első operája, az 1733-ban bemutatott Hippo- lytus és Aricia heces viták közepette megbukik. Rameau ekkor már ötvenéves, de még további húsz operát komponál (ezek közül a legmaradandóbbnak a Castor és Pollux és a Dardanos bizonyultak), ám jelentősebb sikert egyik sem hoz számára. Vitathatatlan, hogy Rameau zeneelméleti tudományos tevékenysége jelentősebb volt alkotóművészeténél. Rameau ugyanis a mai értelemben vett összhangzattan megalapítója, az akkordok, harmóniák logikai rendjének feltalálója. Nagy teoretikus műveiben, egyebek közt a Harmónia elvének demonstrációjában a felhangok rendszerének fizikai törvényszerűségére építve kidolgozza a hármashangzatok konszo- nanciájának rendszerét, és felismeri az alapakkordok megfordíthatóságának lehetőségét, illetve az így kapott hangzatok harmóniai azonosságát az alapakkorddal. Mindemellett Rameau zeneköltői munkássága is — ma már úgy látjuk — korszakos jelentőségű volt. Mert ha műveit sokáig homályosaknak, mesterkéltnek vélték, ha racionális, spekulatív szárazságot éreztek, olykor pedig egyenesen a szerző elméleti tételeinek utólagos és erőltetett igazolását látták is bennük, azért a zeneköltő megérdemelten kapta meg 1750-ben a királyi elismerést, amely őt XV. Lajos „compositeur de cabinet”-jévé avatta: Rameau új korszakot nyitott meg a francia színpadi zene történetében. Szomory György nenyecske Karácsondi Imre: Próza Testem lenyomatát őrzik a füvek. Júliusi ég fölöttem, arcomon júliusi zápor. Falum határa. Megkövetem Newton Mestert: átalakítom a gravitációt. „Bármely két test kölcsönösen vonzza egymást, a vonzóerő arányos a testek tömegével, és fordítottan arányos a köztük lévő távolság négyzetével.” Felbomlik a fizikai rend: tonnányi itt a súlyom, erősebb a gravitáció. Folyik az eső. Elmos minden határozott vonalat. Engem is leszivárogtat, földbemos. S felszív az itthoni föld. Kilehel hajszálgyökereivel, pigment-hártyájával, indáival és leveleivel. Egyszerre vagyok fönt és lent. Jelen és múlt Vagyok a meg sem született. A Jövő. A Bizalom Küldötte vagyok. A Jövőbe Vetett Bizalomé. Bízom abban, hogy tiszta, igaz életet élhetek. Bízom, hogy nem önmagamért. Indulni, — szavak után a szájba. Simogatni a hajszálgyökereket. Idegeinkben, csontjainkban ezek párlatával. Szívünkből — szánkból szavak szakadjanak. Földközelben, hazai tájon. — Pórusaidban, Magyarország. „Azért írok verseket, hogy megismerjem magamat** Mészöly Dezső: Villon árnyékában ándor Erdei Ferenc portréja Mai művészeti mellékletünk képanyagát Párádon, Asztalos Johák fafaragó művész hátrahagyott műveinek kiállításán fényképeztük. A tárlat mindennap látogatható, a felvételeket Kőhidi Imre készítette. volt a városban, amelyet ötvenhatban találat ért: kóbor tanklövedék. Ez lett a szerencséje. A vedlett, háborús nyomokat és háború utáni nyomorúságot magán viselő épületet kiürítették, a hatvanas évek közepén renoválták, és a gyönyörű fekvésű nagy lakások sokáig a város legvágyottabb bérleményei voltak, csupa fontos, neves ember kapott bennük otthont Számára is különleges jelentősége volt ennek a háznak. Járt benne egyszer, kinézett a negyedik emeleti, széles, panorámás ablakon tanárának, a város ismert tudósának íróasztala fölött. Miatta volt megszentelt hely számára a Quisell-palota. Megilletődötten sétált felé, azon gondolkodva, mi lenne, ha hirtelen kilépne a kovácsoltvassal védett földszinti üvegajtón a magas, hajlott hátú, feketeöltönyös férfialak? — Ilyenkor már rég a főiskolán tanít, vagy a könyvtárban ül — hessentette el magától a találkozás lehetőségét. Tulajdonképpen nem is kívánta. Mit tudnának mondani egymásnak? Fagylaltozó gyerekek jöttek szembe vele. Megkordult a gyomra. Eszébe jutott, hogy a Quisell-ház földszintjén van egy hentesüzlet. Oda tért be. — Biztos ők is idejárnak — villant át az agyán —, és ugyanabban a villanásban maga előtt látta professzora erőteljes alkatú, festett hajú feleségét, ahogy szatyorral a kezében befordul a húsbolt "ajtaján. Vagy mágát a tudóst, mikor bevásárolni jön. Már ott is állt az üvegpolcok előtt az üres üzletben. A hentes, középkorú férfi, arca tele beforradt sebhelyekkel, olyan, amilyen a pattanásos kamaszok bőre szokott lenni, ha végre túljutnak a kritikus éveken. Kellemetlen látvány volt ez az arc. — Sebaj, gondolta —, már csak csúnya, de nem tisztátalan. Főtt kolbászt kért zsömlével. — Csak kenyér van — mondta a hentes. — Jó lesz az is — válaszolta, és látta, hogy a pulton már csak egy kenyérvég fekszik, pont akkora darab, amilyen neki kellett. A hentes kimérte a kolbászt, aztán háttal neki a vágódeszkához fordult, úgy látszik, le akart a darabkából vágni egy szeletet — Nahát — kiáltott fél aztán, még mielőtt ő szólhatott volna, hogy az egészet jtéri. Eldobta a kést. A kenyér héjas része a földön koppant. — Így még sosem jártam. — Visszafordult, bal kezével a jobb csuklóját szorította. ö már a baljós kiáltás pillanatában az iszonyattól behunyta a szemét, most is csak a hentes fájdalomtól eltorzult és méltatlankodó arcát nézte görcsösen, nehogy látóterébe essen a két összefogott kéz. — Csinálok vele valamit — mondta kicsit magához- térve a férfi. —Azonnal jövök. .. Várt. Görcsberándult idegekkel nézte a szürke fűrészporos követ. Nem látta ugyan a sebesült újjat, de képzetetét állandóan az foglalkoztatta. Vajon tényleg levágta az egészet? Vagy csak belevágott? Esetleg csak felszínesen megsértette a körömágyat? Itt történt az orra előtt, lehet, hogy egy életre megcsonkította magát valaki, miközben ő nem látott semmit, mert nem akart, nem mert, vagy nem tudott odanézni. Átvillant az agyán, hogy ő ilyen dolgokat valószínű sosem lát majd, kerülhet akár a legszömyűbb katasztrófa közelébe is, mert ha egy mód van rá, hogy behunyja a szemét, be fogja hunyni. És valószínű, így a legrosszabb. Mert valóságosan levágott újjhegy egyszeri látványa helyett képzeletében számtalan szörnyűség váltja egymást. Tíz-húsz lehetséges szerencsétlenség iszonyától rándul görcsbe a gyomra, dermed zsibbadttá az arca. Nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el, mire visszajött a hentes. Ojján világosbarna ragtapasz-gömb. A pulton maradt kenyérszeletet a kolbász mellé rakta, és hét forint húszat kért. Közben egyre csóválta a fejét, és a ragtapasz leváló végét simogatta. — Ilyesmi még sosem történt velem. Jól sejtette, a főtt kolbász kihűlt. A fal melletti kerek asztalkához lépett, lepakolt. Bele akart harapni az ételbe. .. Aztán felkapta a táskáját, visszahajtogatta papírjába az ennivalót, és kifelé indult. — Odakint mégis szebb idő van — mondta búcsúzóul. A kolbász rágós volt és ízetlen, mint egy darab szivacs. A kenyér, az a bizonyos, bajokozó kenyér meglepően puha. A harmadik falat után visszacsavarta a papírba a maradékot. Az étel rágatlan csomókban émely- gett a gyomrában. Elindult hazafelé. A rakpart odalent népte- len volt, a folyó szürkén, piszkosan hullámzott. A lépcsőnél önkénytelenül lekanyarodott. Leült a hajókötelek számára felállított széles, naptól meleg kődobok egyikére. Nézte a vizet, és érezte, hogy a gyomra nem hogy nem csillapul, de egyre nyomasztóbban kavarog.
