Népújság, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-24 / 226. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. szeptember 24., szombat Bemutatjuk a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesét Laktanyáktól Indiáig Az országos hírű férfikar élén Zámbó István, Érdemes művész Sokan, sokféleképpen ismerik. Ki az országos hírű kórussal találkozott a Zene- akadémia nagytermében, ki a televízió képernyőjén csodálta a táncosokat, más a virtuóz népi zenekart hallgatja gyakorta a rádióban, sokan pedig — országszerte ezrek és ezrek — a laktanyák színpadain találkoznak a művészekkel, azaz — a Magyar Néphadsereg Művés zegy üt tesével. Azt azonban bizonyára kevesen tudják, hogy a mindig, mindenütt lelkes tapssal jutalmazott együttes jövőre ünnepli fennállásának 35. évfordulóját. Érdemes hát néhány pillanatra belelapozni az együttes képzeletbeli históriás könyvébe; nemcsak a közelgő jubileum okán, hanem mert igen érdekes dolgokra bukkanhatunk. Például arra, hogy amikor az ország még szinte romokban hevert, az új, demokratikus hadsereg vezetői már azon fáradoztak, hogy gondoskodjanak a katonák szellemi táplálékáról, kulturális neveléséről is. így 1948 nyarán felkérték Szabó Iván szobrászművészt — aki akkor a NÉKOSZ-együttes tánccsoportját vezette —, hogy alakítson hivatásos katona táncegyüttest. Szabó Iván nyomban táncos toborzót hirdetett, s szeptemberben már létre is hozta a Honvéd Központi Táncegyüttest. Nyomában megkezdődött a kórus szervezése is: egyre-másra jöttek a Zeneakadémia ének szakos hallgatói, munkásdalárdák dalosai, s jóhangú sorkatonák. Amikor pedig az együttes kiegészült a jórészt zeneakadémista növendékekből verbuvált szimfonikus zenekarral, elérkezhetett a nagy pillanat: a 150 tagú társulat — az ország első hivatásos együtteseként — 1949. április 29-én bemutatkozott a Városi (ma Erkel) Színház színpadán. A művészek esőben-hóban, télen-nyáron nyitott katonai teherautókkal járták a laktanyákat, táborokat, falusi művelődési házakat, miközben páratlan szorgalommal készültek-tanultak. Az eredmény nem is maradt el: a világhírű Alekszandrov együttes koreográfusa, Ko- zsenkov csakhamar valódi művészeket faragott az amatőrökből lett táncosokból, a kórust pedig Vásárhelyi Zoltán néhány év alatt országos rangra emelte. így senki sem lepődött meg azon, hogy — éppen harminc esztendővel ezelőtt — 1953. szeptember 29-én, a fegyveres erők napján Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke átnyújtotta a Parlamentben az együttest kitüntető Vörös Csillag Érdemrendet. A művészek képviseletében felsorakozott egyenruhások között ott állt akkor az Országházban egy fiatal, ígéretes tehetségű énekes, Ilos- falvy Róbert. Az énekkar tagja volt, éppúgy, mint Réti József, Palcsó Sándor honvéd, Kibédi Ervin, a tiszti iskoláról jött Tarnay Gyula, vagy a sorkatona énekes, Horváth Ádám, napjaink jeles tévérendezője. Hagyományos sikerszám Szervánszky Honvéd kantátája (a táncos szólista: Bangó Erzsébet, Liszt-díjas) Az együttesben nevelkedett mai hírességek névsora ezzel persze korántsem teljes, hiszen Kovács Dénes hegedűművésztől Lukács Ervin karnagyon és Seregi László táncművészen át Gregor József és Leblanc Győző operaénekesekig a színpadművészet szinte minden területén működik egy- egy neves egykori „honvé- dos”. S ha már a hírességeknél tartunk, néhány olyan világnagyságról se feledkezzünk meg, akik színpadra léptek az együttessel; így az énekkart dirigáló svájci An- sermet-ről, a zenekart többször is vezénylő szovjet Anoszovról és Ferencsik Jánosról, s a csodálatos Paul Robesonról, kit a kórus kísérhetett egykor. És kiváltképp ne feledkezzünk meg Kodály Zoltánról, aki több kórusművet is írt az együttes számára, a honi ősbemutatókat jelenlétével tisztelve meg. Az együttes nemcsak itthon, hanem külföldön is sok-sok sikert aratott az elmúlt évtizedek alatt. íme egy röpstatisztika: a katonaművészek eddig 22 országban jártak, 47 alkalommal; 345 külföldi városban 620 előadást tartottak, összesen mintegy 850 ezer néző előtt. Az énekkarral, szimfonikus zenekarral, tánckarral, népi zenekarral és színészcsoporttal együtt 240 tagú együttes ma is a honi kulturális élet egyik jelentős fellegvára. Mj sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy az együttes tavaly novemberben — a váci művelődési központban — tartotta tízezredik előadását, s eddigi produkcióit 7 millió hazai néző tekintette meg. A közönség most is igényes, sokszínű műsorok között válogathat, hisz Déryné egyenruhás utódai — az együttes kényelmes autóbuszain — azért járják az országot, hogy a hazafiság érzését táplálva műveljék, szórakoztassák nézőiket. Az együttes azzal is beírta nevét a honi kulturális krónika legszebb lapjaira, hogy — afféle mecénásként — jeles zeneszerzőket buzdított hazafias-honvédelmi tárgyú művek komponálására. így Szokolai Sándor, Petrovics Emil, Farkas Ferenc, Aram Hacsaturjan és a finn Aulis Sallinen írt nagy formátumú kantátákat a katonaművészeknek, akik e jelentékeny alkotásokat az ország nyilvánossága előtt — tévé- és rádióközvetítésben — mutatták be évről évre a Zeneakadémián. A hasonló, nagy jelentőségű, országos érdeklődésre számot- tartó produkciókról most sem mond le az együttes. Legutóbb például a táncosok közreműködtek Markó Iván Izzó planéták című sportcsarnokbeli monstre vállalkozásában, s az augusztusi rockcsemege, az István, a király színrevite- lében. Az együttesnek ugyanis az a célja, hogy a laktanyai előadások mellett minél nagyobb szerepet játsz- szon művészeti életünkben, fontos mondandóval hallatván hangját. Ehhez minden eszköz — ahogy mondani szokás — kéznél van. A jeles koreográfus, Novák Ferenc, az együttes művészeti vezetője kitűnő csapattal dolgozhat. A kiegyensúlyozott, összeszokott karok mellett például olyan neves művészekkel, mint Zámbó István Liszt-díjas érdemes nagya, vagy Dévai Nagy Ka- művész, a kórus vezető kar- milla, Szvorák Katalin és Balogh Márton énekes szólisták, a Liszt-díjas táncművész, Bangó Erzsébet, s a televízió képernyőjén mind gyakrabban látható Szalai Antal és népi zenekara. Ezek a méltán országos hírű-rangú művészek ma éppúgy az együttes reprezentánsai, mint ahogy azokká válhatnak a közeljövőben az újjáalakult tánckar tagjai. Itt ugyanis — aligha túlzás — tánctörténeti esemény zajlott le néhány hónapja: a Pécsi és a Győri Balett létrejötte után most harmadszor — a néptáncos berkekben először — történt meg, hogy az Állami Balettintézet végzős osztálya csaknem teljes létszámban együtt maradva kezdte pályáját. Az idén végzett néptáncosztály most a „honvédhoz” szerződött. így lesz egyre fiatalabb a patinás együttes. M. G. r I gy érezte, sikerült sze^ rencsésen elintéznie az ügyét. Elégedetten ballagott ki a hűvös lépcsőházból a napsütéses járdára. Nem volt benn az illetékes, így a titkárnőnek igazán keményen megmondhatta a magáét. A fiatal, kifestett nő riadtan hallgatta az ingerült szavakat, bólogatott a félbehagyott gépelés felett. Egyik karja türelmetlenül nyúlt végig az asztalkán, mintha azt akarná jelezni, hogy azonnal kész tovább kopogni, amint elhárul előle az akadály: amint ő abbahagyja a beszédet. Az előadó részéről sérelem érte, hanyagságból tévesen vezette kartonját, és most ezért őt akarják megbüntetni. De nem fizet, tessék, itt vannak nála a csekkszelvények, mindent igazolni tud bármikor, bárkinek. Ezt legyenek szívesek tudomásul venni. A sötétbarna-aranypettyes körmök a gépasztalon kapir- gáltak, az írógép alá csúsztatott hangtompító szövet fosz- ló szálait húzogatták. A világoskéken ezüstös szemhéj meg-megrebbent, de a nő nem mondott semmit, legföljebb bólogatott. Nem megértőén, nem bíztatóan, inkább fásultan. Igyhát mikor befejezte a mondanivalóját, úgy érezte, talán meg se hallotta a szavait. Legszívesebben újra belekezdett volna, de látta, hogy toporognak a hosszú ujjak az asztalka fényes műanyaglapján. Búcsúzóul rá- mosolygott a nőre. Az vissza- mosolygott, és ebből végül arra a következtetésre jutott, hogy mégiscsak sikerült megértetnie magát vele, és ügye újabb bonyodalmak nélkül elrendeződik. Megkönnyebbülten ment ki a szobából. — Akárhogy is . lesz — gondolta, miközben a széles műmárvány lépcsőkön lefelé lépkedett —, nyilvánvalóan nekem van igazam. Akinek igaza van, az nem szorul mások jóindulatára. A tények magukért beszélnek. Az ötvenes években épült hatalmas hivatali épülettel szemközt a folyópart mellvédje húzódott. Előtte a sétány, fiatal juharfasor, ami ilyenkor tavasszal aranyzöld lombot viselt. Kedve támadt átmenni. Néhány lépés után eszébe jutott, hogy most tulajdonképpen a város szívében, a város legjelentékenyebb pontján van. Nem messze előtte, a szinte a folyó fölé kiugró hatalmas, impozáns tömb, az egykori építtetőjéről és tulajdonosáról Quisell-háznak nevezett hatemeletes palota. Széles erkélyei, bonyolult kovácsoltvas erkélyrácsai, egész díszes homlokzata olyan, mintha a riviéra egy elegáns fürdőhelyéről csöppent volna ide, az alföldi város közepére. Ma közönséges bérházként szolgál, persze nem egészen közönséges lakóknak. De ezelőtt valósággal a város szimbóluma volt. A nevéből is következtethetően mediterrán származású család a 19. évszázad utolsó tizedeiben hirtelen tűnt föl a kis mezővárosban. Pár év alatt a környék leggazdagabb bérlői, kereskedői lettek. Amíg a szem ellátót körbe, minden föld nekik hajtott hasznot, sziki legelő volt akár, vagy folyóparti szántó, ártéri gyümölcs. A tízes években épült a palota, földszintjén a megye legnagyobb báltermével és a híres — akkoriban párját ritkító — kávéházzal. Mellette pedig egy kis teremben mozi volt. Igen, mozi, az első mozik egyike a monarchiában. Az öreg Qui- sell nem azért jött Magyar- országra, hogy a világtól elmaradjon. Aztán a harmincas évek közepén, a sokféle változás után is egyre szerteágazóbb üzletmenettel, egyre nagyobb hírrel és szereppel rendelkező Quisellek amilyen váratlanul jöttek, olyan hirtelen elmentek a vidékről. Ügynökök révén mindent eladtak, nem sietősen, de jól, és állítólag egyenest Amerikába mentek biztosabb és nagyobb haszonnal járó üzletek után. A ház egy — a megyében érdekelt — pesti baromfikereskedő bérháztulajdonosé lett, a lakásokat elaprózták, és bérbeadták, a földszint és az első emelet egy része raktárrá züllött, más részében étterem és mozi működött, már messze nem egyetlen, egyik sem a maga nemében. Később katonai parancsnokság, a háború után pártszékház foglalta el az alsó szintjeit. Egyik udvari, első emeleti szobájában lőtte szíven magát a város koalíciós polgármestere, a híres baracknemesítő. Az egyetlen épület „Sikeremberek”: Balogh Márton énekes és a Szalai Antal vezette népi zenekar Palóc asszony Vidróczki Marci Háborús rokkant (részlet) Háborús rokkant
